Címke: Ungár Péter

Ha nem figyelünk oda, akkor hamarosan arról olvashatunk, hogy egypárti parlament lesz Magyarországon. A legfrissebb felmérések a tendencia erősödését mutatják; most már nem csak az ország Budapesten kívüli területe, de maga Budapest is behódol a kormánypártnak. A kutatást, tudom, illik óvatosan fogadni, hiszen a Fidesz-barát Nézőpont készítette, de sajnos az időközi választások eredményei nem tehetik optimistává azokat, akik áprilisban még váltásban reménykedtek.

Ma már vannak olyan települések, ahol ellenfél nélkül indul a Fidesz, de legutóbb vasárnap, Pakson is csak egy párt vállalkozott arra, hogy megméresse magát, azt se nagyon lehet nevezni ellenzékinek (Munkáspárt). Ennek megfelelően a Fidesz jelöltje majd’ 95 százalékkal hozta el a helyi képviselői helyet.

A fővárosban, a Nézőpont szerint, szintén megfordult a helyzet; az emberek ma már jobban bíznak Orbán pártjában, mint az ellenzéki erőkben. Nem kellett volna ennek feltétlenül így alakulnia, mondanám, de a mondásnak semmi értelme: valamiért szükségszerű volt, hogy a pártok azt az utat kövessék április 8-a után, amely biztosan a szétesés felé vezet.

De erről később.

Most koncentráljunk arra, hogy vajon merre viszi az országot az egyre erősödő Fidesz. Persze ezzel az erősödéssel is illik óvatosan bánni; az emberek politikai érdeklődése jelentősen csökkent, választási hajlandósága kifejezetten gyenge, ezért aztán ezek az időközi megmérettetések mutathatnának torz képet is. Vigasztalhatnánk magunkat azzal – már azok, akik nem kedvelik ezt a kurzust -, hogy a többség továbbra is a Fidesz ellen van, ami lehet – bizonyos szempontból – igaz, valóban a lakosság többsége nem nevezhető Fidesz-pártinak, csakhogy ez a többség egyelőre senki mellett nem áll, kiváltképp az ellenzéki pártok mellett nem.

Szomorúan mondom: Orbánnak igaza volt, amikor ellenzék-leváltó hangulatról beszélt; ez az érdektelenség pontosan azt mutatja, hogy a felnőtt lakosság senkit nem akar maga fölött látni. Korábban azt írtuk, mondtuk: apátia van, politikai csömör jellemzi az embereket, nem látnak alternatívát, ezért nem is adják oda szavazatukat az ellenoldalnak, ma ennél többet kell mondanunk. Azt, hogy a választók nem azért nem mennek el szavazni, mert nem látnak esélyes ellenjelöltet, hanem mert nem akarnak szavazni. A Fideszt nem szeretik, viszont senki mástól nem kapnak garanciát a biztonságukra. És itt nem pusztán a migránsokkal szembeni védelemre gondolok, nyilván arra is, hanem arra, hogy nincs más formáció, amelyben bízhatnak, hogy megőrzi a státus quo-t. Már ugyanis a Fidesz szinte teljes mértékben leosztotta a lapokat, ki-ki megtalálta a maga túlélési pozícióját, stratégiáját, egész egyszerűen félnek attól, hogy egy új vezetés erre képtelen lenne. Képtelen lenne, mert a Fidesz veresége békétlenséget hozna, olyan békétlenséget, amellyel szemben a többi politikai erő képtelen eredményesen fellépni, másrészt az elmúlt nyolc évben kivívott viszonylagos biztonság – munkahely, pici üzleti lehetőségek – is megtarthatatlanná válnának. És ez a helyzet rosszabb, mint az apátia, még a beletörődésnél is rosszabb; a passzivitás mögött tudatos cselekvés, fogalmazzunk inkább így: tudatos nem cselekvés rejlik. Maradjon minden így; nem támogatom őket – értsd: a Fideszt – a szavazatommal, de nem is megyek velük szemben.

Látja ezt a helyzetet, hogyne látná Orbán Viktor is, és ne legyen kétségünk: ki is fogja használni. Idejekorán meghirdette, hogy szeptembertől jelentős változások lesznek, és ugyan nem árulta el, hogy mikre gondol, de szinte mindenki elhelyezte ezeket a negatív oldalra. Vagyis: olyan lépéseket tervez a miniszterelnök, amelyek még tovább fogják szűkíteni a vele szemben állók mozgásterét, és még erőteljesebb hatalomkoncentrációt hoznak majd magukkal. A miniszterelnök, ha lehet fokozni hatáskörét, még erőteljesebben veszi kézbe az élet összes területét; a politikai, gazdasági és kulturális élet valamennyi szegmensét. Kövér László már szólt róla: újabb törvények szükségesek, olyanok, amelyek ezt a többpártinak látszó demokráciát simán lebontják, és teszik az eddiginél is egypártibbá; a pluralitás fenntartásának látszatával. Az Orbán által kiválasztott gazdasági szereplők hatalma is tovább erősödik és koncentrálódik, miközben az embernek az az érzése, hogy valójában minden a miniszterelnök kezében van. A Tiborcz-Mészáros Lőrinc páros közös piaci szerepvállalása és tőzsdei jelenléte azt mutatja: a korábban felhalmozott, állam által kistafírozott üzletek immár a szabad tőzsdei kereskedés részévé, ezért aztán átláthatóvá váltak; törvényesen gazdagodik, itt a szemünk láttára, az Orbán-család, és Mészáros is korrektül teljesítette azt, amit feladatul kapott. A politikai stabilitás után a miniszterelnök bízhat a gazdaságiban is; az ország elég jó állapotban van ahhoz, hogy a középrétegek féltve őrizzék, a fentebb felvázolt pozíciójukat, az itt-ott felbukkanó elégedetlenséget meg viszonylag könnyen tartja kézben a kormányfő. Nyugodtan tekintgethet egyrészt külföldre, hogy megteremtse ott is a tekintélyét, másrészt az itthoni kulturális életre, hogy a művészetek terén is megszerezze azt az elismerést, amelyre feltétlenül vágyik.

Ami a külföldet illeti: Orbán számára komoly hinterlandot jelent harmadszori kétharmados győzelme, no és persze az a tény, hogy hamarosan Európa-parlamenti választások lesznek; szükség lesz a Fidesz által biztosan szállított képviselői helyekre. Természetesen a kontinens józanabbik fele tart az orbáni populizmus erősödésétől, ugyanakkor a magyar politikus erejét és bátorságát mutatja, hogy ma már szembe mer szállni Európa erős embereivel, Merkellel és Macronnal is. Megteszi, mert támogatói is vannak; a szélsőségesen migránsellenes szereplők, éppen a magyarországi sikerei okán, erős partnert látnak Orbánban. És lássuk be: míg korábban kalandornak, az ország elveszejtőjét láttuk Orbánban, ma már nem mernénk ilyen magabiztossággal kijelenteni, hogy vereségre van ítélve. Nem pusztán azért, mert olasz, osztrák, német, cseh, lengyel partnerei vannak, hanem mert Európa továbbra sem találta meg a menekültválság megoldásának kulcsát. márpedig, mindaddig, amíg ez így van, a félelemkeltés módszere hatékony eszköznek bizonyul. Láthatjuk itthon is: az emberek akkor is félnek, ha egy darab migránst nem látnak az országban. Éppen ezért ezt a kártyát Orbán sosem fogja elengedni, sőt amennyire tudja, szétteríti. Mindezt a nemzeti létünk biztonságának leplébe csomagolva, ami persze teljesen hamis retorika, de működik. Orbánnak sokan elhiszik, hogy Magyarország ma a saját lábán áll, és noha a nemzetközi liberális körök önállótlanná akarják tenni, ő ezt megakadályozza. Feltételezem: ehhez a folyamatos manőverezéshez van szüksége egy erőteljesebb nemzetinek nevezett kultúrára; olyan művészekre, akik alkotásaikkal a magyar modell tükrözésével, megéneklésével, felrajzolásával bizonyítják a rendszer erejét. A kulturális önrendelkezés megteremtése, önmagában teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen kifejezés, de arra jó, hogy mögé bújva olyan rendszert teremtsenek, amely a kiválasztott embereket hozza helyzetbe, épp úgy, mint a gazdaság terén. Ebbe azonban, mondják az optimisták, bele fog törni Orbán bicskája; a művészvilágot, az alkotókat nem lehet a totális behódolásra kényszeríteni.

Meglátjuk.

Mint ahogy meglátjuk azt is, hogy az ellenzék meddig zsugorodik még tovább. Ungár Péter új szlogent hirdetett: eddig az összefogás mantrája körül mozgott az összes ellenzékinek nevezett párt;  Ungár hirtelen szakított a korábbi úttal, és az egyéni boldogulás politikáját hirdette meg. Vagyis: innen kezdve, szerinte, csak abban lehet bízni, ha az ellenzéki oldalon is felnő egy erős párt, amit úgy is megfogalmazhatunk: az a párt lesz a Fidesz kihívója, amely képes felfalni a többieket. A módszer ugye ki van próbálva: a Fidesz, Orbán Viktor, éppen ezt az utat járta, szép módszeresen számolta fel a jobboldali pártokat, meghagyva egyet, egy tökéletesen Fideszbe simuló pártot, a KDNP-t, amelynek látszólagos önálló léte az egyház miatt volt lényeges számára. Ungár gondolata, tehát nem lenne rossz, talán a pénze is megvan hozzá, legfeljebb az a karizma hiányzik, amely Orbánban megvolt, megvan. Ráadásul, noha – mint említettük – az ellenzéki pártok „nanosodása” folyamatos, felszámolásuk, még sem megy olyan egyszerűen, mint ahogy a jobboldali formációké ment. (A jelen állapot alapján üzenném Ungárnak: bízza ezt csak rá magukra a pártokra, elvégzik a feladatot, élükön saját csapatával, az LMP-vel.)

Nem kellett volna ennek feltétlenül így alakulnia, térek most vissza egy korábbi állításomhoz. Budapesten az április 8-i választások lényegében ellenzéki sikert hoztak, olyan eredményt, amelyre alapozva el lehetett volna kezdeni az építkezést. Nem ezt tették, és ez az esély – úgy látszik – elúszott. Nem látjuk, hogy mi adódik helyette. Mi, ki lesz az, ami megakadályozza, hogy a totális  Orbán-hatalom épüljön ki, és rögzüljön hosszú évekre. Nem látszik ötlet sem az ellenzéki pártok, de a lényegében térdre kényszerített civil világ részéről sem. Mintha ők is csak a túlélésben bíznának, miközben a Fidesz-világban nekik legfeljebb akkor van helyük, ha behódolnak, az Orbán által rájuk osztott szerepet játsszák el. Ha ezt vállalják – élhetnek, ha nem, az enyészet vár rájuk. Ha vállalják – léteznek. De ha léteznek, akkor meg minek.

Öt hónappal ezelőtt, a kétharmados vereség dacára, optimistábbak voltunk.