Címke: trump

Miközben a magyar sajtó a vizes vébé és a tűzijáték közötti uborkaszezonnal küszködik, az amerikai elnök tovább játszadozik a tűzzel és háláját fejezi ki kremlbeli főnökének kollégájának.

A csütörtöki golfozás előtt vagy helyett Trump beidézte az alelnököt és a nemzetbiztonsági tanácsadót, hogy két rögtönzött sajtóértekezleten újabb, fokozottabb fenyegetést intézzen Észak-Koreához. Miközben a balján ülő Mike Pence a nyilvános alázat és a titkolt felsőbbrendűség veszélyes vegyülékével pislogott a Nagy Orátor felé, addig H.R. McMaster nyugalmazott tábornok arcán – akit szokatlanul a főparancsnok jobbjára ültettek – az látszott, hogy akárhová kívánná inkább magát, mintsem egy háborús uszítás kellős közepébe.

De mit is mondott az atomgomb „nyomkodhatnékolója”?

Az egész Kim Dzsongunnak a minapi üzenetével kezdődött (ugye emlékeznek, őt tartotta korábban őrültnek a világ), aki úgy reagált Trump „dühödt tüzes” fenyegetésére, hogy az egy „értelemfosztott nagy rakás nonszensz”. A címzett természetesen nem maradt adós a viszontválasszal:

„Őszintén, azok az emberek, akik megkérdőjelezték, hogy a nyilatkozatom túl kemény volt – hát talán inkább nem volt elég kemény.”

Talán John Mattis védelmi miniszter (szintén volt-tábornok) kijelentésére utalva a főparancsnok hozzátette, „katonaságunk teljes mértékben támogat bennünket”. Természetesen az a dolga, akármilyen fogcsikorgatva is teszi. És éppen itt rejlik az egyik veszély, hogy ti. a tábornokok stratégiai tervfeladatnak tekintenek minden elnöki szózatot.

Csak míg a korábbi évtizedek amerikai politikájában a Pentagon volt az a központ, amelyik egyre erőteljesebb katonai lépéseket javasolt a politikusok félénkségével szemben, addig most az elnököt körülvevő három kulcstábornok (Mattis, McMaster és Kelly, az új kabinetfőnök) képezik az óvatosság triumvirátusát a féktelenül okoskodó államfő mellett. Mattis minapi kijelentésével ugyan valóban felsorakozott az elnök mögött, de bölcsen modulálta azt, és nem az észak-koreai fenyegetésekkel való versengésről, hanem egy esetleges támadás visszaveréséről szólt. Egy második nyilatkozatában pedig már egyenesen a diplomáciát helyezte előtérbe.

Amikorra a sajtó visszakérdezett Trumpnál arra, hogy „mi lehet még keményebb a dühödt tűznél”, addigra az elnök kifogyott az újabb harcias szóvirágokból és áttért kedvenc titokzatosságába – ami általában a tervnélküliséget kendőzi nála:

„Majd meglátják, majd meglátják… És ők [az észak-koreaiak] is meglátják majd… Hazánk népe és szövetségeseink biztonságban vannak.

Azt mondom maguknak: Észak-Korea jobban teszi, ha összeszedi magát, vagy akkora bajba kerül, amekkorába kevés nemzet került valaha is ezen a világon. OK?”

Nagyon oké, elnök úr, igazán megnyugodtunk… Főleg, amikor a sajtótájékoztatón Putyinra terelődött a szó.

Mint emlékezetes, az orosz elnök 755 amerikai diplomatát „utasított ki” az országból a legújabb USA-szankciók ellensúlyozására, amelyeket Trump ugyan csak fogcsikorgatva írt alá. Azért áll itt idézőjel, mert nem klasszikus kiebrudalásról van szó, ami mindig meghatározott személyekre vonatkozik és általában 48–72 órán belül el kell hagyniuk a célországot, hanem arról, hogy ennyivel kell Amerikának csökkentenie a Moszkvában állomásozó képviselőinek számát, hogy az arányba kerüljön a Washingtonban tevékenykedő orosz diplomatákéval.

Trump tíz napig meg sem szólalt, még csak nem is csivitelt, ebben az ügyben – most azonban elnöksége legváratlanabb őszinte fordulatával élt:

„Meg akarom ezt köszönni neki, hiszen éppen csökkenteni akarjuk a fizetési listát.

Ami engem illet, én hálás vagyok, hogy nagyszámú embert bocsátott el, mert most így kisebb fizetési keretünk lesz. Nincs rá okuk, hogy visszamenjenek. Ezért rendkívül értékelem a tényt, hogy csökkenthetjük az Egyesült Államok fizetési listáját. Sok pénzt fogunk megspórolni.”

Történik mindez akkor, amikor az amerikai diplomácia derékhada hivatalos tiltakozással fordult a külügyminiszterhez a fejetlen irányítás, sok egyéb érthetetlen húzás, illetve a 29 százalékos költségvetés-csökkentés miatt, amivel – Moszkva és Peking előnyére – szándékosan lefejezik az amerikai diplomáciát. Történik mindez akkor, amikor a tillersoni minisztériumban több tucat fontos posztot nem sikerül betölteni, miután a megörökölt karrierdiplomaták vezető gárdájának azonnal felmondtak. Amikor még Dél-Koreában sincs nagykövet, miközben éppen az a szövetséges kerülhet legnagyobb – kivédhetetlen! – bajba a háborús uszító retorika miatt.

Természetesen felmerül a gyanú, hogy a fenti értelmezhetetlen kijelentést Trump szarkazmusnak szánta. Ennek a kiszámíthatatlan – vagy azon belül nagyon is kiszámítható – dilettánsnak az agyából bármi kipattanhat, még egy jól célzott szarkazmus is. Csakhogy ez nem látszott az arckifejezésén, ami nagyon is komolyra sikeredett, hiszen roppant fontosnak tartja, hogy vagy imádja a világ, vagy rettegjen tőle. De inkább az utóbbi – ami még a NATO-szövetségesekre is vonatkozik.

Hogy mindez nem légből kapott ötletelés, azt maga Trump bizonyította be ugyanaznap, amikor a Fehér Ház stábjából észlelhető kiszivárogtatásokról beszélt, először az államtitkokra utalva:

„… és azok nagyon komolyak.

És akkor vannak azok a kiszivárogtatások, amelyekre csak azért kerül sor, mert az emberek szeretni akarnak engem és harcolnak a szeretetért.

Ezek a kis belső-fehérházbeli kiszivárogtatások. Ezek nem nagyon fontosak. De valójában némileg megtisztelve érzem magam általuk.”

Nyilván a putyini megaláztatás is megtisztelő lehet egy olyan ember számára, aki maga sem hiszi, hogy ott van, ahol – még akkor sem, ha egyébként úgy gondolja, hogy csakis ő mentheti meg Amerikát a gonoszul rátörő világtól.

Purger Tibor (Washington)

Szabad Magyar Szó