Kezdőlap Címkék Tamás Gáspár Miklós

Címke: Tamás Gáspár Miklós

TÉVES HELYSZÍNVÁLASZTÁS

Olvasom az interneten – konkrétan a kiváló 444-en – hogy a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában emlékezett meg vagy száz ember Tamás Gáspár Miklósról.

A tudósítás a megemlékezők közül Jámbor András, Szabó Tünde és Tordai Bence országgyűlési képviselőket, valamint Schiffer András és Szanyi Tibor korábbi képviselőket emeli ki. Szabó és Tordai a Párbeszéd vezető politikusai, Jámbor András is a Párbeszéd frakciójában ül, bár függetlenként, a Szikra mozgalom jelöltjeként indult az előválasztáson, és a Párbeszéd támogatásával győzte le a Fidesz jelöltjét, Szanyi Tibor MSZP-s volt, most a legegyszerűbben szélsőbaloldaliként jellemezhető ISZOMM alapító politikusa. Baloldaliak gyűltek össze tehát Tamás Gáspár Miklósra emlékezni, olyanok, akik politikai tevékenységükben valamilyen értelemben antikapitalistákként, az 1989-90 óta kialakult magyar piacgazdasági berendezkedés éles kritikusaként lépnek fel. Életének és közéleti tevékenységének utolsó évtizedeiben, a liberalizmustól való elfordulása óta TGM is a magyarországi piacgazdasági berendezkedés élet kritikusaként lépett fel, és ebben az értelemben vitathatatlanul jogos, hogy e baloldali politikusok közösen megemlékeztek róla. Jogos, hogy ők is magukénak tekintik TGM örökségének egy fontos részét, miközben mi, magyar liberálisok. egykori SZDSZ-esek is magunkénak tekintjük őt, ha ebben az utolsó időszakában a kapitalizmus megítélésében egyfelől a szocializmus lehetséges illetve kívánatos voltának megítélésében másfelől súlyos nézetkülönbség alakult ki köztünk. Közben persze haláláig összekötött minket elkötelezettsége a szabadság és szolidaritás mellett – egykori közös pártunk, az SZDSZ a szabadság és szolidaritás pártjaként definiálta magát, és annak idején az is volt. Gazsi öröksége sokunké.

Ugyanakkor fölöttébb szerencsétlennek tartom, hogy a baloldaliak megemlékezésének szervezői a Munkásmozgalmi Panteonhoz hívták a részvevőket. A Munkásmozgalmi Panteont az egykori magyar állampárt hozta létre, és az egészen 1989-ig az állampárt magasrangú vezetőinek és az általuk elismert egykori kommunistáknak hivatalos temetkezési helye volt. TGM mindig világossá tette, hogy az, hogy baloldalinak, marxistának, olyankor kommunistának minősítette önmagát, semmit sem változtatott azon, hogy élesen szemben állt az egykori kommunista párttal, az általa működtetett rendszerrel, az egykori „szocialista világrendszer” kommunista berendezkedésével, amelynek egyik államából, amelyben született és ahol gyermekéveit, ifjúságát töltötte, elüldözték, és ahova áttelepült, ott is elvesztette állását, hivatalos egzisztenciáját. Annak, amit Magyarországon szocialista rendszernek szoktunk nevezni, TGM egész felnőtt életében ellenfele volt, a magyar és nemzetközi kapitalizmusnak kritikusa. A tudósításban felsorolt politikusok közül Szanyi Tibor lett a magyarországi szocializmus apologétája, és nem tudni, hogy a szervezők és részvevők között voltak-e mások is ilyenek. Fontos ugyanakkor, hogy valóságos képünk legyen TGM nézeteiről és egész pályájáról, ha – nagyon helyesen – emlékezünk rá.

Orbán: Isten veled TGM!

Elment a régi szabadságharcos – fűzte hozzá a magyar miniszterelnök, akit 1990 előtt igen jó kapcsolatban állt Tamás Gáspár Miklós filozófussal. Mindketten liberálisok voltak és mindketten támadták a kommunista diktatúrát.

1988 június 16-án Tamás Gáspár Miklós beszélt az ellenzéki gyűlésen, melyen Nagy Imre meggyilkolására emlékeztek a Kádár kor végén. A rendőrök egyből rávetették magukat Tamás Gáspár Miklósra, aki nagyon sokat kockáztatott hiszen a Ceausescu féle Románia állampolgára volt, akit többször is megfenyegettek azzal, hogy visszatoloncolják szülővárosába, Kolozsvárra.

A Ceausescu házaspár kivégzése után Tamás Gáspár Miklós hazalátogatott, és találkozott régi harcos társával, K. Jakab Antallal.

“Túléltük Anti!”, “Nem éltük túl Gazsi!”

Szellemi értelemben ez sajnos igaz volt. A ragyogó műveltség és a kiváló elme foglya maradt a közép-kelet-európai múltnak, és nem vette észre az új realitást: a világot meghatározó digitális globalizációt, mely leértékelte a klasszikus európai kultúrát, melynek egyik utolsó nagy letéteményese Magyarországon Tamás Gáspár Miklós volt.

Orbán és a globalizáció

A Tamás Gáspár Miklósnál jóval fiatalabb Orbán Viktor már akkor meg kellett, hogy értse a globalizáció rendszerét amikor 35 éves korában miniszterelnök lett, és felelőssé vált egy egész országért. A pragmatikus Orbán túllépett Tamás Gáspár Miklós filozófiáján, mely a gyakorlatban használhatatlannak bizonyult. Orbán azért távolodhatott el a liberalizmustól, mert a Bokros csomag megmutatta: az egészen mást jelent egy szegény és periferikus országban mint amilyen Magyarország. A liberalizmus szebbik arcát lehet megismerni a centrumban, amely mindjárt az osztrák határnál kezdődik Európában, de a periférián ez egészen mást jelent. Kiválóan megmutatta ezt a görög válság, amely drámai életszínvonal csökkenést jelentett az eurozónához tartozó periferikus országban, amely jóval régebben volt tagja az Európai Uniónak mint Magyarország.

Tamás Gáspár Miklós a liberalizmustól visszatért a marxizmushoz, Orbán a globalizáció jobboldali bírálóihoz  csatlakozott. A globalizáció jobb és baloldali kritikusainak figyelmét elkerülte az az aprócska tény, hogy a felzárkózás azoknak az országoknak sikerült az elmúlt ötven évben, melyek nem bírálták hanem kihasználták a globalizációt: Európában Írország, Ázsiában Kína, Dél Korea és a kis tigrisek: Szingapúr, Tajvan és Hongkong.

Szájer József tragédiája

Nyolc évig (1994 és 2002 között) együtt voltunk országgyűlési képviselők. A Fidesz alapító generációjához tartozik, az ELTE római jogi tanszékéről „származik”. Amikor elkezdtem hallgatni a felszólalásait – még az első ciklusban, amikor én még nem voltam képviselő – mindig lenyűgözött tiszta logikájával, a tárgy ismeretével. Élvezet volt őt hallgatni.

Azután a Fidesz frakcióvezetője lett,előbb az ellenzéki Fidesz-frakcióé, majd az első Orbán-kormány idején is

ő volt a Fidesz mint vezető kormánypárt parlamenti frakcióvezetője, ami sokszor hálátlan feladat, bánni kellett tudnia a parlamenti szabályok minden részletével, és vissza is kellett élnie azokkal a kormányzó Fidesz disznóságait szolgálva.

Ennek akkor még nem kellett lelkiismereti problémákkal járnia. Akkoriban ez még nem feltétlenül állt ellentétben azzal a konzervatív liberális világnézettel, amellyel Szájer a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a római jogi tanszékről a pártpolitikába és parlamenti politikába lépett át.

Amikor a Fidesz 2002-ben újra ellenzékbe szorult, Szájer egy időre a parlament alelnökeként töltötte utolsó két évét a magyar országgyűlésben, majd – mint már magyarországi képviselőként is európai politikával sokat foglalkozó politikus

– tizenhat évre vezető szerephez jutott a Fidesz európai parlamenti frakciójában.

Amit ma utólag a Fidesz antiliberális fordulatának nevezünk, s ami a Fideszt az európai politikában a liberális pártcsaládból a konzervatívba, a Néppártba vitte át, akkoriban még elsősorban militáns antikommunizmust, a baloldallal való éles szembenállást jelentett, az MSZP vezette kormánynak európai fórumokon való támadását, de semmiképpen nem a Nyugattal, az Európai Unióval való szembenállást. Ez nem eshetett nehezére Szájernak.

Megváltozott a helyzet 2010 után, a második Orbán-kormány megalakulásával, majd a harmadik, negyedik Orbán-kormánnyal. Ez már az Európai Unió intézményeivel kialakult – pontosabb úgy fogalmazni: kialakított, hiszen e konfliktusokat mindig a magyar kormány kezdeményezte olyan lépéseivel, amelyek az Unió normáival kifejezetten ellentétesek voltak, és ezt Orbánék pontosan tudták – szembenállás, az Unióval szembeni „szabadságharc” időszaka. Ebben újra

hálátlan szerep hárult Szájerra, neki kellett újra meg újra megvédenie a védhetetlent az európai színtéren.

Gondolom, Szájer számára ez továbbra is a baloldallal, a szocialistákkal szemben vívott harcként volt megemészthető.

Igazán tragikussá azzal fordulhatott a dolog, hogy egy olyan időszakban, amikor Nyugat-Európa jogrendje már eljutott a melegek teljes emancipációjához, lassan mindenütt lehetővé teszik a melegek házasságát, és vezető politikusok vállalják melegségüket és állnak a nyilvánosság elé meleg házastársukkal,

az Orbán-rendszer politikája a menekültek és Soros mellett fokozatosan identitáspolitikájának fontos elemévé emelte a homofóbiát.

Szájerről viszont hosszú ideje tudni lehetett, hogy meleg. (Amikor néhány éve Ungár Klára Kocsis Mátét és Szájert nevezte meg meleg politikusként a Fideszből, és Kocsis ezért beperelte, Szájer nem tett semmit.) Az, hogy másfél évtizede Brüsszelben él, nyilvánvalóan megkönnyítette ennek összeegyeztetését azzal, hogy formálisan továbbra is házasságban él Handó Tündével, lányuk pedig már régen felnőtt.

Olyan családi élete, amelyet meleg kapcsolatai zavartak volna, már régen nem lehetett.

Tévednek ezért, akik brüsszeli életének ezzel az elemével kapcsolatban erkölcsi problémát vetnek fel.

Szerintem tévednek azok, akik Szájer hét végi brüsszeli botrányát a Borkai-ügyhöz hasonlítják. Borkai adriai szexpartyja prostituáltak kizsákmányolását jelenti egy bizonyára korrupt vállalkozóval közösen, családi életével összeegyeztethetetlen módon.

Szájer „házibulija” önmagában erkölcsileg nem kifogásolható, csak éppen politikailag áll szöges ellentétben a Fidesz ma hivatalosan képviselt és jogrendjének részévé tett hivatalos álláspontjával. Nem volna benne semmi jogellenes, ha nem találtak volna nála kábítószert, és az adott esetben nem sértette volna a koronavírus-járvány miatt Belgiumban éppen hatályos korlátozásokat.

Amikor Orbán most azt nyilatkozza, hogy”amit tett”, az nem fér össze „politikai közösségük” értékrendjével, akkor nem tudhatjuk: a járványügyi szabályok megsértésére, a kábítószerezésre vagy a melegségre utal.

Nyilván szándékosan fogalmazott ilyen ködösen. Ugyanúgy nemcsak a képviselőségről kell lemondania, hanem a Fideszből is ki kell lépnie, mint Borkainak. A nyilvánvaló cél, hogy Orbán fenntarthassa egyfajta erkölcsiség látszatát. Ebben nincs semmi meglepő. Ami zavaró, az az, hogy azokban a nyilvános támadásokban, amelyek az elmúlt napokban Szájer eljárása kapcsán a Fideszt érik, szintén összemosódik az, ami jogsértő, azzal, ami a többség ízlését vagy éppen prüdériáját sérti.

Ezért adok igazat Tamás Gáspár Miklósnak abban, hogy egy szóval sem volt hajlandó az ATV-ben Szájer ügyét kommentálni.

Mert hiába mondja el valaki egy kommentár bevezetéseként, hogy mindenkinek magánügye, hogy miként éli szexuális életét, a Szájerrel történtekkel kapcsolatos háborgás és élcelődés óhatatlanul a melegekkel szembeni kirekesztő előítéleteket is meglovagolja.

Szájer az elmúlt két évtizedben politikai ellenfelünk volt, akit jó adag felelősség terhel olyasvalakiként, aki nemzetközi hátteret biztosított az orbáni önkényuralmi építkezéshez. Ugyanakkor ami most történt személy szerint vele, az igazi sorstragédia.

Kétszeresen megfordítva az ismert formulát: az ellenforradalom kiköpi saját gyermekeit.

TGM: Mindenütt tudatlan plebejusok irányítják az országokat – 2018 (szubjektív) legjobbjai

A polgári demokrácia Kelet-Európában végképp megbukott, de az egész kontinensen eltűnőben van – ezt állítja a Független Hírügynökségnek adott interjújában Tamás Gáspár Miklós filozófus

  • A magyar emberek nem szeretik, ha valaki panaszkodik
  • A polgári demokrácia nyugati formája nem terjeszthető ki Keletre
  • Reakciós korszakok voltak már korábban is
  • Orbán Viktort nem lehet kiheverni

 

Azt mondtad, az előbb, mielőtt elkezdtük volna ezt az interjút, hogy a magyar emberek nem szeretik, ha valaki panaszkodik. Pedig, amikor jöttem hozzád azon gondolkodva, hogy miként is indítsuk ezt a beszélgetést, arra jutottam, ha valaki reményt keres, az nem veled akar interjúzni…

No comment. Erről nem akarok beszélni.

Csak azt akartam volna ezzel mondani, hogy ha én politikai reményt keresek, akkor nem te vagy az én alanyom.

Ez tévedés.

Mert?

Mert a változás komoly terminusain kevesen gondolkodnak, én pedig igen.

De hiszen pont ezért jöttem hozzád.

Nem arról van szó, hogy én pozitívan ítélem meg a magyar polgári demokrácia kilátásait. Nem, mert annak vége. Egyszer és mindenkorra. Az nem lesz többé. De azért utakat lehet és kell keresni.

De ha a magyar polgári demokráciának egyszer és mindenkorra vége…

Igen, az kész…

Akkor mi lesz ebben az országban?

Mi van?

Jó beszéljünk arról, hogy mi van, de arról is, hogy milyen utak állnak előttünk, ha nincs polgári demokrácia? Mikor éppen azért küzdöttünk, hogy legyen.

Az már rég volt, hogy én ezért küzdöttem. Az húsz évvel ezelőtt volt.

Mert akkor még hittél?

Nem az hogy hittem; egyszerűen tévedésnek bizonyult elméletig és gyakorlatilag egyaránt. Természetesén előnyben részesítem a polgári demokráciát a fasizmussal szemben, nem vagyok őrült, de a polgári demokrácia nyugati formája nem terjeszthető ki Keletre. Mindenki azt hitte 1989 körül, én is, hogy bennünket a szovjet megszállás és az egypárti diktatúra kényszerített arra, hogy antiliberális és antidemokratikus formákban éljünk, na de hát az már nincsen, és mi továbbra sem élünk demokratikus formák között, már csak azért sem, mert Kelet-Európában nincsenek ilyen formák.

Tehát definíció szerint kimondható, hogy a polgári demokrácia Kelet-Európában nem megvalósítható?

Igen, nincs ilyen. Ezek teljes mértékben antiliberális országok, melyeknek a hagyománya, a beállítottsága, és persze a gazdasági és szociális alapjai nincsenek meg, különösen Magyarországon. Az egyetlen igazi, haladó reformot, azt a kommunista diktatúra hajtotta végre, amikor megszüntette a jobbágyi típusú szolgaságot és létrehozott egy tekintélyelvű, de modern, iparosított országot, amelyben nagyon komoly társadalmi változások játszódtak le. Eltűntek a hagyományos uralkodó osztályok, egyfajta egyenlőség fejlődött ki, fölépültek a lakótelepek, az emberek a jobbágyi kunyhókból bekerültek a lakótelepre. Ez egy akkora változás volt, hogy ehhez képest Szent István semmi… Ez valóban egy óriási változás, fejlődés volt, ez volt Kelet-Európának az egyetlen progresszív korszaka, az ár pedig  amit ezért megfizettek, az a diktatúra volt.  Nem mintha azelőtt lettek volna itt demokratikus rendszerek. Sose voltak.

Az osztrák-magyar monarchia idején a férfilakósság 6.8 százalékának volt szavazati joga. Kétségkívül ez nem volt demokratikusabb, mint a Kádár-rendszer. Liberálisabb volt, de nem demokratikusabb.

Nekem az nagyon tetszik, amikor visszatekintenek, hogy a századfordulón, 1900 környékén, milyen élénk szellemi élet folyt, de ha beleolvasunk azokba az írásokba, akik ezt a nagyszerű szellemiéletet megteremtették: átkozódtak, gyűlölködtek, élükön Ady Endrével. És ezt az időszakot, azóta végigkísérte a demokrácia elleni lázadás.

Az összes kormányzatnál?

Egész Kelet-Európát.

Én most a magyar kormányokról beszélek.

Vannak árnyalatnyi különbségek, de ez részletkérdés. Ezek a kísérletek ugyanis mindenütt megbuktak. Most bukik meg Nyugaton is. A legutóbbi németországi fejlemények mutatják azt, hogy az utolsó, liberálisnak nevezett ország vezetése is megadta magát. Vannak persze kivételek, kivételek mindig vannak, például Portugália és Spanyolország, ahol a diktatúra még jelen volt a hatvanas évekig, nos ott a demokratikus lecke még ott van az emberek fejélben, ezért aztán kísérleteznek az egyenlősdibb, szocialistább, de mégis liberális demokráciával, de ezek marginális esetek. Kelet-Európában azonban ennek az egész történetnek vége van, ezzel nincs mit kísérletezni többé. Fognak, ez mindig így van, mint ahogy a magyar arisztokrácia is szemben állt a kapitalizmussal, még a XIX. század végén is. Elmaradva persze száz évvel az akkori fejlődéstől, ez így szokott lenni.

Ez azt jelenti, hogy bele kell törődni abba, ami most itt van?

Nem kell beletörődni, én nem törődök bele egy csöppet sem. Nem kell, mert ez rossz.

De azt mondod, hogy nem megváltoztatható…

Kelet-Európában, tőkés alapokon, liberális demokrácia nem hozható létre. Ezt elutasította a politikai osztály és elutasította a lakosság is.

Mi van most ma Magyarországon?

Vegyes rendszer van, amelyben keverednek a múltnak a sajátosságai, például szép lassan visszaáll a nagybirtok rendszer. Erre senki nem gondolt volna. Egyébként pedig ennek a vegyes rendszernek vannak kifejezetten diktatúrás elemei, ugyanakkor nem egy fasiszta diktatúra, mert hiányzik belőle a tömegek mozgósítása. Mondjuk így: egy hagyományos, féldiktatúrás rendszer, amely karakterében elsősorban a Horthy-rendszerre emlékeztet. Egy nagy kivétellel, mégpedig azzal, hogy ezt nem a hagyományos úri osztályok irányítják, hanem tudatlan plebejusok. Mert az az úri osztály elpusztult, illetve elpusztították.

Hogy lehet az, hogy egy országot tudatlan plebejusok irányítanak?

Az összes országot tudatlan plebejusok irányítják.

Hogyan lehetséges ez?

Hogy hogy hogyan lehet?

Mert azt gondolnám, hogy a tudatlan plebejusnak az a sorsa, hogy megbukik, éppen azért, mert tudatlan.

Jaj, dehogyis. Kádár János még tudatlanabb volt és valószínűleg a leginkább jellegadó államférfiúja volt Magyarország történelmének a XX. században. Nem ez az érdekes, csak mondom. Azt akarom csak mondani, hogy ez egy burzsoá rendszer, ám nem a hagyományos régi polgárság csinálja, hanem egy új burzsoázia. Szóval ez nem műveltségi kérdés, hanem nagyon is hagyományos, ahol van egy feudális vidék, ahol a kivándorlás jelenti az egyetlen szelepet. Gondold el, hogy Romániának 23 millió lakosa volt, és most 18 millió van. Ötmillió elment. Üres járások vannak.  De visszatérve a vegyes rendszerre: ennek van egy nyugatos szektora, amelyet a nagy nyugati gyárak képviselnek, lényegében törvényen kívül, speciális szabályok vonatkoznak rájuk. Ez így volt a monarchiában is, csak most az autógyárakkal és nem a mezőgazdasági nagybirtokokkal. Itt mindenki reménykedett abban, hogy egy nyugati típusú liberális kapitalizmus fog kialakulni; eleve egy nagy marhaság volt ebben hinni.

Most önmagadnak is üzensz, ugye?

Óriásit tévedtem, persze.

Vannak természetesen a társadalomnak modern szektorai, amelyek illeszkednek a Nyugathoz, ide tartozik legfeljebb 3-400 ezer ember, az ország többi része pedig posztsztálinista, félgyarmati állapotban él.

De hát milyen állapotban éljen? Az egyetlen dolog, ami megmozgatja az embereket, egész Közép-Kelet Európában, az a rasszizmus; a cigányellenesség, a bevándorló ellenesség, és az óriási ellenállás az összes nyugati tendenciával szemben.

Tehát nem azért ilyen a helyzet ma Magyarországon, mert olyan a vezetője?

Ó persze, hogy nem. A többi országnak nem olyan a vezetője, mint Orbán Viktor, és a viszonyok mégis hasonlóak. Vannak természetesen eltérések, de a lényeget illetően ugyanaz a sovinizmus, ugyanaz a begyepesedettség, ugyanaz az idegengyűlölet… Ha Magyarországot mégis külön jellemezném, akkor azt kell mondanom, hogy egy rendkívül reakciós ország, amely annyiban különbözik a több országtól, hogy itt körkörös a gyűlölet? Itt a keletieket és a nyugatiakat is gyűlölik. Magyarországon a két leggyűlöltebb ember Angela Merkel, meg a pápa. És mi azt mondjuk magunkról, hogy konzervatív ország vagyunk. Nevetséges. Egy ország, amely gyűlöl mindent, ami univerzalista nem lehet konzervatív. Hiszen a katolicizmus maga univerzalista. Ma Magyarországon az egyetlen baloldali hatás az egyház oldaláról érkezik, amely ellen hatalmas energiák feszülnek. Ki viselkedik itt demokratikus módon? Van néhány katolikus és evangélikus püspök, akik szembe mernek menni a közvéleménnyel a menekült ügyben.  Eltekintve néhány elszigetelt entellektüeltől, ezt senki mástól nem hallod. Az úgynevezett baloldal kussol, vagy rosszakat mond ebben a kérdésben.

Marad akkor továbbra is a kérdés: mi lesz itt? Hiszen azt mondod, hogy semmi nem változik…

Azt nem mondom, hogy semmi nem változik.

De a polgári demokrácia szempontjából semmi nem változik.

Abból a szempontból nem. Annak vége, kampec. Ha az Egyesült Államok elnöke egy Trump, és az egyetlen liberális kormány, a német, megadta magát a kor tendenciáinak, és beállta rasszista irányba, akkor miről beszélhetünk? A politológusok elemezhetik, hogy ennek vannak fasisztoid, vagy ósdi konzervatív részei, vagy éppen kelet-európai paraszti bizalmatlansági része, a végeredmény az árnyalatoktól függetlenül ugyanaz.

De lehetünk akár újra legvidámabb barakk.

Hát nem úgy néz ki. Magyarország pillanatnyilag a legszomorúbb barakk.

De a perspektíva lehet ez.

Nem hiszem. Orbán Viktort nem lehet kiheverni. Ez az ország tönkre van téve. Ennek az országnak, ebben a társadalmi rendszerben nincs jövője. Ez kész, ez lezárult.

De Orbán Viktor is egyszer meg fog bukni.

Igen, csak megteremtett a saját képére és hasonlatosságára egy országot. Készült egy közvélemény-kutatás, amely alapvetően, bizonyos szempontból baloldalinak, vagy inkább antikapitalistának mutatta be a lakosságot, ugyanakkor az is kiderült, hogy a faji és etnikai kisebbségeket el kell nyomni, vélik az emberek, nem hívei a női egyenlőségnek, a nemzetközi dolgoknak; ezek a nemzeti szocializmusnak az elemei. És ezt nevezi a liberális sajtó Magyarországon baloldalinak. Ezt, ami egy rendes, igaz, nemzetiszocialista konszenzus. Gratulálok.

Te jól ismerted a rendszerváltás idején Orbán Viktort.

Igen, jól ismertem.

És nem ilyennek ismerted meg.

Az mindegy.

Rendben van, én azonban azt kérdezem tőled: vajon mitől változik meg ennyire?

Ezt már vagy kétszázán megkérdeztek tőlem. Nem tudom. Csak. Nem akarok erről beszélni.

Miért? Mert idegesít?

Túl sokat beszéltem róla. Nem érdekes. Rég volt.

De ebben élünk.

Nem számít. Az számít, hogy ő kicsoda ma.

És kicsoda ma?

Az európai szélsőséges jobboldal legjelentősebb alakja.

Az siker, nem?

Hát hogy a fenébe ne. Pontosan az történik Európában, amit Orbán Viktor helyesnek tart. Nem azért, mert ő kényszerítette Európára, ez nem így van persze, de kétségkívül azok a preferenciák érvényesülnek, amelyet ő helyesnek tart. Ő a kor embere.

Miközben azt nem tudjuk, hogy ez a kor meddig tart, illetve a te meghatározásod szerint a végtelenségig.

Nem a végtelenségig, de egyelőre ebből Európában nem látszik kiút. Reakciós korszakok voltak már korábban is. Más kérdés, hogy már nem vagyok eléggé fiatal, ezért aztán már nem élem meg a végét. Hát Istenem.

Azért nem annyira Istenem, mégis azt reméltük, hogy demokráciában fogunk élni.

Én évtizedek óta nem gondolok semmi ilyet.

Orbán maga alá gyűrte a sajtót, a tudományt…

Nem vitás, a több kelet-európai ország kormánya kíméletesebb a tudománnyal és a sajtóval szemben, de mégis, összességében ugyanaz a szar van, mint itt.  Az már egy régi dolog, hogy a magyar értelmiségnek és a sajtónak óriási hatása volt a közvéleményre. Azért volt így, mert nem volt magyar parlamentarizmus, a sajtó helyettesítette a politikai pluralizmust.

Neked milyen fórum adatik még?

Online írok, de fizetni nem fizetnek. És külföldön is publikálok. De zömében itt hányom a falra a borsót.

El vagy keseredve?

Azon túl vagyok.

Csak rezignált vagy?

Nem vagyok rezignált. Dolgozom. Az hogy háromszáz embernek, vagy háromszázezernek írok, az nem rajtam múlik.

De nem is érdekel?

Hogyne érdekelne. Ettől azonban az embernek meg kell tennie azt, ami a kötelessége.

De ki kíváncsi még Tamás Gáspár Miklósra?

Sokan kíváncsiak, de nem egészen jól.

Azaz?

Én afféle híres ember vagyok, megnézik, hogy mit mondok, de ez nem jelenti azt, hogy meg is értenének, vagy lenne befolyásom. Vagy, ha van csak csekély. Érdekes módon egyébként negatív módon azért van hatásom, tehát amikor kritikát fogalmazok meg, de ha az eszméimről írok, azt közöny, vagy mosoly fogadja. Tudom én ezt nagyon jól.

„Előkóstoló Orbán végéből?” – Deutsche Welle

0

A német közszolgálati adó Keno Verseck tudósító kommentárját közölte „Előkóstoló Orbán végéből?” címmel. A szerző szerint a legirritálóbbak a kormányapparátusból érkező vad reagálások.

Orbánról azt mondják, briliáns érzéke van a témákhoz, és rendkívüli hatalmi ösztönnel rendelkezik, és erre az elmúlt évekből sok példa hozható fel. A legismertebb példa, ahogyan eszközként használta fel a menekültválságot: ez rekord támogatást hozott neki odahaza, és nem alábecsülendő befolyásoló tényezővé tette Európában.

Ám a kormány mostani tüntetésekre adott reakciói kétséget ébresztenek Orbán ösztöneivel szemben. Ő maga ugyan még nem nyilvánult meg, de legbelső emberei és a kormánysajtó vadul csépelnek mindenkit, aki az utcán van, vagy bármilyen kódon támogatja a tiltakozásokat. „Provokátorok”, „A Soros-hálózat ügynökei”, „külföldi bűnözők”, „migránssimogatók”, „agresszív kisebbség”, „olyanok, akik gyűlölik a kereszténységet és a karácsonyt” – idézte Verseck. Mindez nyilván bírja Orbán támogatását, mert Magyarországon nemigen történik semmi kicsit is jelentős Orbán jóváhagyása nélkül, olyan pedig nem létezik, hogy szűkebb köréből bárki nyilatkozna anélkül, hogy megbizonyosodjon arról: valóban Orbán vonalát képviseli.

A magyar kormány lélegzetelállító módon, naponta túltesz önmagában az abszurditásban. Ez azonban megfelel az orbáni rendszer logikájának, és ez az, ami aggasztó. Retorikájában egyre kevésbé a közjót szolgáló demokratikus versenyről és a felelősségteljes, fenntartható kormányzásról van szó, és egyre inkább állítólagos élet-halál harcról, háborúról és békéről, a jóról és a gonoszról.

És a forma lassan tartalommá vált. Tamás Gáspár Miklós már jó ideje azt mondta, hogy Orbán soha nem fog önként megválni a hatalomtól, és ma már sok magyar is úgy látja, hogy Orbán rezsimjének csakis erőszakkal lehet véget vetni. A tüntetők között is szaporodnak a radikális hangok – ez a szerdai parlamenti üléstől kezdve megfigyelhető: olyan volt, amilyen európai parlamentben még nem fordult elő. Gyakorlatilag nincs remény arra, hogy Orbán megáll szélsőségesen konfrontatív kormányzási stílusában.

Ez nagyon szomorú Magyarország és a magyar emberek számára: az ország, amely három évtizeddel ezelőtt a kelet-európai demokratikus fejlődés éllovasa volt, most sötét jövő elé néz – írta Verseck.

Ara-Kovács Attila

Csizmadia Ervin kontra TGM – a kor emberéről

A következőt mondja a magyar miniszterelnökről Tamás Gáspár Mikós a fuhu.hu-nak adott interjújában: „Pontosan az történik Európában, amit Orbán Viktor helyesnek tart. Nem azért, mert ő kényszerítette Európára, ez nem így van persze, de kétségkívül azok a preferenciák érvényesülnek, amelyet ő helyesnek tart. Ő a kor embere”.

TGM nem beszél arról, hogy nem minden kornak van embere, viszont minden kornak van valamije, amiért az fontos. Arról hosszasan értekezik, mekkorát tévedtünk a rendszerváltás idején a kelet-közép európai liberális kapitalizmus távlatait illetően. Viszont semmit sem mond arról, hogy az az időszak épp oly fontos volt, mint a mai. Csak nem az emberek (ne adj isten: a vezetők), hanem az intézmények miatt. 1989-90-nek nem voltak ikonikus személyiségei – legalábbis itthon nem. Ha lettek volna (mint például a cseheknek Havel vagy a lengyeleknek Walesa), akkor az elmúlt évtizedre talán nem alakul ki az az iszonyú erejű vezető-éhség, ami végül is (túlmenően persze Orbán talentumán) megalapozta Orbán Viktor felemelkedését. A magyar demokratizálódásnak maga a demokrácia megteremtése volt a meghatározó eleme. Ha úgy tetszik: a demokrácia volt a „kor embere”. A demokrácia volt a korszellem.

Csakhogy nem ártana figyelembe vennünk, hogy a korszellem sosem állandó. Engem őszintén meglep, hogy miközben a világon oly sokat írnak a demokrácia sérülékenységéről (vagy finomabban: változékonyságáról), alig olvasni arról, hogy a sérülékenységbe bizony beletartozhat, hogy a korszellem radikálisan megváltozik, és akár odáig mehet, hogy a demokratikus intézmények helyett a demokratikus vezetők válnak fontosabbá. Ráadásul ez nem egyformán jelenik meg az EU fejlettebb és kevésbé fejlett országaiban. Egyszerűen szólva ott, ahol az intézményes fejlődés hosszas előzményekre támaszkodhat, jobban tudják kezelni, ha netán ott is eltolódás következik be a vezetők javára, mint ott, ahol ez az intézményes fejlődés is csökevényes.

Majdhogynem azt is mondhatjuk, hogy a mélyenszántó intézményes alapozáson át nem esett országoknak nemigen van más választásuk, mint hogy a vezetőket kezdik előtérbe tolni. Logikus? Nagyon is, hiszen egy ország mégis csak egy nemzetközi térben mozog, és ha egy erős vezetőtől egy ország jobban reméli, hogy a nemzetközi versenyben előbbre lép, akkor bízvást el fog tekinteni az intézményekkel való „pepecseléstől”. De megfordítva is igaz: ha a demokratikus intézmények önmagukban garantálnák a belső ellentmondások és egyenlőtlenségek enyhítését valamint javítanának a nemzetközi pozíción, sohanapján nem jönne (kortényezőként) a nagy politikai vezető.

Voltaképp ilyen egyszerű ez. A kort mindig kifejezi valami. Hol non-perszonális, hol pedig perszonális tényezők. Minél inkább terhelt egy ország az intézményes stabilitás hiányával, annál inkább számíthatunk rá, hogy a korszellemet valamiféle váltógazdálkodás fogja jellemezni, s e váltógazdálkodásban (minél több a megoldatlanság, annál inkább) előtérbe kerül az egyszemélyi konfliktuskiélező és –megoldó. Orbán Viktor tehát nemcsak a „kor embere”, hanem a természetesen változó kor „tünete” is.

Még valamit. TGM interjúja kapcsán azonnal eszembe jutott Lermontov híres műve: a Korunk hőse. Fel is lapoztam, és újra elolvastam előszavát. Van benne egy ide vágó gondolat. Amikor a szerző arról beszél, hogy miközben az olvasók a valóságban rengeteg rosszal és csúf dologgal találkoznak, az ő regényében, a főszereplő személyében nem tudják elfogadni a rosszat. „Nem azért, mert több igazság van benne, mint amennyit kívánnának?” – kérdezi a szerző, és éppen ez az. A rendszerváltás illúziói abból fakadtak, hogy voltaképp az egészről nem tudtunk semmit. Fogalmunk nem volt, mi a kapitalizmus és a demokrácia, de hinni akartunk benne. És joggal, mert a rendszerváltás voltaképp a legtöbb konfliktust elmosta. Az úgynevezett elitek közötti konszenzus se volt más, mint a konfliktusok jegelése az átmenet sikere érdekében. Később viszont minden jég megolvad, és a konfliktusok mára teljes pompájukban itt virítanak előttünk.

Nem arról van szó, hogy a mai kor egyszerűen „több igazságot” tartalmaz, mint amennyit „kívánunk” és amennyit föl tudunk dolgozni? Nekem nagyon úgy tűnik: a legnagyobb kihívás a demokratikus babusgatásra épülő pszichénket érte. Nevezhetjük ezt kiűzetésnek is a paradicsomból.

Csizmadia Ervin

Tényleg betiltják a Békemenetet is?

Szigorítja az állampolgári elégedetlenség miatt szerveződő utcai tüntetések feltételeit a héten beterjesztett új gyülekezési törvénytervezet. Ez a rendőrségnek szinte korlátlan jogokat biztosít a demonstrációk betiltására. A Független Hírügynökség által megkérdezett jogvédők szerint a beterjesztett jogszabály több paragrafusa is pontosabbá tette a már meglévő törvényt, s néhol még a tüntetők jogait is védi.  Az egykori politikus, Tamás Gáspár Miklós szerint az új törvény alapján ma tilos lenne az, ami a rendszerváltás idején még szabad volt, Kuncze Gábor ex-belügyminiszter pedig úgy látja, ha elfogadják a törvényt, Magyarország már nem lesz olyan szabad ország, mint korábban volt.

 

Az elmúlt évek tüntetései valószínű betilthatóak lennének, ha már érvénybe lépett volna a kormány által a héten beterjesztett új gyülekezési törvény. A jogszabály-tervezet ugyanis tilt minden demonstrációt, amely a közrend veszélyeztetésével jár. Csakhogy a döntéshozók adósak maradtak a közrend pontos meghatározásával. Mindez azt jelenti, hogy az elmúlt évek tömeges utcára vonulásai, így az internetadó elleni és a CEU melletti tüntetés, vagy a Budapest Pride, de még a Békemenet is ma lazán betiltható lenne.

Nem beszélve 2006-os Kossuth téri tüntetésről, amelyet szinte bizonyosan be lehetett volna tiltani, mert valóban tartósan akadályozta az autóforgalmat, vagyis veszélyeztette a közrendet – hívja fel a figyelmet a Társaság a Szabadságjogokért szervezet. Ugyancsak a közrend veszélyeztetésének számítana, ha a tüntetők a bíróságok működését megzavarnák, ebből következően a devizakárosultaknak nem lenne lehetőségük kivonulni a Kúria elé. A jogszabály szerint már két ember hangos, utcai véleménynyilvánítása is tüntetésnek minősül, tehát betiltható.

Az Eötvös Intézet jogásza Pásztor Emese szerint a ma még hatályos törvény alapján a demonstrációk betiltására csak pontosan meghatározott esetben van lehetőség. A frissen beterjesztett jogszabály viszont olyan mértékben bővíti a rendőrség jogait, hogy a jövőben elvileg bármilyen tüntetést betilthat, ehhez ugyanis a közlekedés rendjének legkisebb sérelme is elegendő. Vagyis a benyújtott törvényjavaslat – ha a jelenlegi formájában fogadják el – jelentősen szűkíti majd a szabad gyülekezés lehetőségét, és felhatalmazza a rendőrséget az önkényes döntések meghozatalára.

Tamás Gáspár Miklós viszont úgy véli, hogy az új gyülekezési törvény több, eddig vitatott helyzetet pontosít. A rendszerváltásban aktív szerepet vállaló filozófus szerint a rendőrség döntési jogköre valóban megnőtt, de előnye a jogszabálynak, hogy több, eddig tisztázatlan részletet pontosít, így rendelkezik az egy időben tartott demonstrációk megrendezésének szabályairól is. Tehát Tamás Gáspár Miklós egyetért a Mércében megjelent, Kalocsai Kinga által jegyzett írással, amely szerint nincs nagy gond a gyülekezési törvénnyel. A publicista ma inkább azt tartja nagyobb bajnak, hogy a társadalom – bár sok az elégedetlen ember, – ma már fásult, s emiatt nem vonul az utcára.

Azt a biztonságpolitikai szakértő, Tarjányi Péter is hangsúlyozza, hogy a törvénytervezet számos olyan gumiparagrafust tartalmaz, amely lehetővé teszi a rendőrségnek a tömegdemonstrációk ellehetetlenítését, esetleg betiltását. Vagyis ha a rendvédelem azt akarja, hogy az emberek ne menjenek utcára, akkor ezt könnyűszerrel el tudja érni. Ugyanakkor a jogvédő szervezetek figyelmét elkerülhette, hogy a jogszabály sok szempontból pontosabb lett, néhol szigorúbb ugyan, de a tüntetés résztvevőinek a biztonságára is jobban ügyel. Tarjányi szerint – a tiltakozás ellenére – a törvényt biztosan elfogadják, de valójában csak a gyakorlatban dől majd el, hogy az új szabályozás lehetőséget ad-e az embereknek a tiltakozás, a gyülekezési vágy kifejezésére. Ehhez bizalomra lenne szükség a hatalom, a rendőrség, illetve az elégedetlen tömegek között. Ha ez hiányzik, akkor a jogszabály is alkalmatlan lesz a feladatára.

Az egykori belügyminiszter Kuncze Gábor is azt megerősíti, hogy az új jogszabály megkönnyíti a hatalomnak a tüntetések tiltását. Pedig a demokráciában a mindenkori kormányzatot akkor is szembesíteni kell az elégedetlen emberek véleményével, ha az a hatalmon lévőknek nem tetszik. Kuncze szerint, ha elfogadják a gyülekezés korlátozását, akkor Magyarország már nem az a szabad ország lesz, mint amilyen volt a rendszerváltás utáni években. Igaz – tette hozzá – 56-ban sem éltünk szabad országban, de a legvadabb diktatúra idején is utcára vonultak az emberek, mert ha komoly az elégedetlenség, akkor a népet a legszigorúbb törvény sem képes megállítani.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!