A rendező szerint a mű 1944-ben játszódik, de nagyon is a máról szól. Többek között a mai Magyarországról, ahol a hatalom nem hajlandó a párbeszédre. Sztarenki Pál rendezésében mutatják be a budapesti Rózsavölgyi Szalonban Cyril Gely Diplomácia című darabját, a rendező és Alföldi Róbert főszereplésével. Vajon miként éri el a svéd diplomata, hogy a hitleri fasiszták ne robbantsák fel Párizst?
Mi az, ami indokolta, hogy a Rózsavölgyi színpadára állítsd ezt a darabot?
A darabot Zimányi Zsófia, a színpad vezetője találta, ő ajánlotta a figyelmembe, tehát az autentikus válasz nyilván tőle várható. De annyi biztos, hogy egy nagyon izgalmas és érdekes történetről van szó, egy rendkívül éles helyzetről. Egészen konkrétan arról, hogy 1944 augusztus 25-én Párizsban, amikor a szövetséges csapatok már csak pár kilométerre vannak a francia fővárostól, Párizs helytartója és kormányzója, Dietrich von Choltitz tábornok azt a parancsot kapja Hitlertől, hogy robbantsa fel Párizst. Ennek megfelelően alá is aknázzák a várost.
Valóságos történetről beszélünk?
Igen, valóságosról. Ez a tábornok korábban Szevasztopolt is lerombolta, és majd’ 30 ezer zsidót kivégeztetett, tehát rettenetesen értett a felperzselt föld taktikájához, ezért is emelték ki a tábornoki kar köréből, illetve ezért is bízta rá Hitler ezeket a szemét feladatokat. Ekkor, tehát néhány órával a robbantás előtt, a német főhadiszállás hoteljében jelent meg egy Raoul Nordling nevezetű svéd nagykövet, aki lebeszéli erről a tettéről. Nagyjából ennyi a történet. De ne felejtsük el: egy olyan világban élünk, ahol senki sem választhatja meg szabadon a tetteit, így aztán ellentmondásba keveredik a cselekmény rendje, az erkölcs rendjével.
Most máról beszélsz, vagy a darabról?
Máról meg a darabról.
Magyarországról beszélsz, vagy a világról?
Magyarországról és a világról. Ezek a tendenciák ugyanis nem múltak el, és nem is fognak elmúlni. Emiatt észnél kell lenni, és bizony ezeket észre kell venni, meg kell fogalmazni. Csak azért, hogy szembesüljünk velük, egészséges szemlélettel tudjunk hozzáállni. A darabban – és a valóságban is –, arról van szó, hogy két szellemiség, két figura, és két világ ütközik egymással. Van egyrészt a katona, akit én magam játszom, és van mellette a civil – Alföldi Róbert alakítja -, ők ketten ütköznek. És noha a katona mögött ott a hadsereg, a teljes arzenál, meg az erő áll, a másik mellett csak a szó, de kiderül: a szó is tud fegyver lenni. Abban az esetben, ha hajlandóak vagyunk meghallani a másikat. Ha hajlandóak vagyunk a kommunikációra, ha hajlandóak vagyunk a párbeszédre. A párbeszéd rettenetesen fontos a mai világban. Minden helyzet alkalmas a párbeszédre, mégis egyre szűkebbek a lehetőségek erre, annak ellenére, hogy a párbeszéd elengedhetetlen.
Miért?
Mert anélkül megőrülünk, nélküle csak az árkok mentén tudunk létezni. Árkok mentén pedig nem lehet élni, mert akkor elpusztul a világ. Ezért is Diplomácia a címe a darabnak.
Az volt a tervem, amikor készültem a találkozónkra, hogy – megismerve a darabot – belehúzlak egy aktuálpolitikai beszélgetésbe, de nincs erre szükségem, mert magadtól mondod. Akkor, amikor sokan teszik szóvá Magyarországon a párbeszéd hiányát, a gesztustalanságot, állíthatjuk, hogy ez az üzenete az előadásnak?
Igen. De ez csak az egyik oldala, a másik, hogy mennyire fontos, mindenféle társadalmi formációban a civil kurázsi. Mert ha nincs például ez az ember, ez a Raoul Nordling úr, a svéd nagykövet – csak zárójelben: milyen érdekes a svéd karakterológia, hogy ők hajlandóak segíteni az elesetteken, a bajba jutottakon, gondoljunk csak Wallenbergre -, szóval, ha nincs ez a civil kurázsi, akkor lehet, hogy Párizs, 1944 augusztusában fölrobban. És annak milyen következményei lettek volna? Hogyan alakul például Németország és Franciaország kapcsolata a háború után, ha a földdel tették volna egyenlővé Párizst? Láthatjuk: elengedhetetlen adott esetben a civil kurázsi, amely másként, nagyobb rálátással, bölcsebben, okosabban – ha úgy tetszik intellektuálisabban – látja a világot. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy szóba tudjanak állni egymással. Itt, ebben az esetben, arról van szó, hogy egy katona, aki a saját szakmáján belül, nevezzük így, rettenetesen profi, de pechére értelmiségi is, szóba tud állni a svéd nagykövettel. Még szót is tudnak érteni; érvet érvekre halmozva meg tudják érteni a másikat. Ahhoz pedig, hogy valódi párbeszéd tudjon kialakulni, a feleknek valamit mindig fel kell tudni adni az álláspontjukból. Ez, természetesen, veszteséggel jár. De a másiknak is meg kell tudni tenni ezt, és ha ez a két veszteség összeadódik, nyereséggé konvertálódik át. De ehhez
az agyunkat kell átállítani egy olyan pályára, ahol valóban meg tudjuk, meg akarjuk érteni egymást. Lehetetlen, hogy Magyarországon tízmillió ember él, és mindenki egymásnak akar feszülni. Ez nem létezik.
Szerinted, egy ilyen darabnak, amelyet nem tudom hány ember fog megnézni…
Reméljük nagyon sokan…
Tehát egy ilyen darabnak lehet hatása a mai adminisztrációra?
Arra biztosan nem. Mi nem is az adminisztrációnak csináljuk ezeket az előadásokat, hanem annak a lakosságnak, akikre egyébként ez az adminisztráció hat. Ha ugyanis nem így lenne, nem is lenne szükség az ilyen előadásokra. Nekünk az a dolgunk – miután a hatalom ilyen erősen befolyásolja a tömegeket –, hogy a közönséget, a lakosságot, a partnereinket, embertársainkat, a szomszédunkat felvilágosítsuk arról, hogy az az út, amelyen megyünk káros, egészségtelen és önpusztító. A svéd nagykövet, aki meghívott bennünket egy ebédre, nagyon szép szavakkal méltatta a társulatot, és az is kiderült számunkra, mennyre másként képesek látni a világot. És ez a szemlélet fogja előre vinni a világot. Jankot írja valahol: a történelemnek megvan az értelme, és az az ár, amit a haladásért fizetünk, az a legrosszabb esetben tragikus. Vannak, akik azt mondják, a történelemnek nincs értelme, egy helyben áll, vagy kegyetlenül ciklikus. Mindenki maga eldöntheti, mit gondol erről. Én az utóbbira szavazok. Azt mondom: kegyetlenül ciklikus, és csak annyiban tud haladni előre, amennyiben hajlandóak vagyunk tanulni belőle; a saját hibánkból, a múlt hibáiból, hogy a jövőben ne kövessük el ugyanezeket a hibákat. Mindezt pedig a nagykövettel való találkozás, és az a szemlélet fogalmaztatta meg velem, amit ettől a diplomatától hallhattam.
Vajda Mihály filozófus azt mondta: végtelenül provinciális nép vagyunk, amit csak azért idézek ide, mert kíváncsi vagyok, hogy szerinted ebből a provincializmusból, apátiából ki lehet-e rángatni az embereket az ilyen felfogású darabokkal?
Csak ez a remény éltet minden értelmiségit, minden felelős magyar embert. Ha nem így lenne, akkor feltartott kézzel mennénk a szakadék széléhez. Ebben kell hinni, ebben kell bízni, különben értelmetlen az egész. Nem szabad feladni.
Alföldi Róbertet hívta partnernek. Honnan az ismeretség?
Már tizenhat éves kora óta ismerjük egymást. Azóta figyelem az ő pályafutását, elismerem és tiszteletre méltónak tartom, amit csinál. Főleg abban a husángzuhatagban, amit folyamatosan kap, és amit, egy cseppet sem érdemel meg. Érthetetlenné és furcsává vált a világ. Ruszt József mondta annak idején, hogy sokáig Godot-ra vártunk. Tessék tudomásul venni, Godot megérkezett. Másként fogalmazva: hogy lehet úgy dolgozni, hogy mindent annullálunk és értéktelenné teszünk magunk körül? Nem értem például azt, ami most Ady Endre körül zajlik. Egyszerűen érthetetlen, és egyáltalán, mi szükség van erre? Egyszerűen agyrém, hogy száz évvel Ady halála után ez történik. És ki jön majd utána? József Attila? Zűrzavaros minden, nincs egy normális koordináta rendszer, ami mellett tudnánk létezni. Érthetetlenné, tervezhetetlenné vált a világ. Nem olyan régen csináltam meg Zalaegerszegen a Caligula helytartója című darabot, ami nagyjából ugyanerről szól. Arról, hogy időszámításunk után 41-42-ben, Júdeában Caligula parancsba adja Petronius helytartónak, hogy vigyék be a császár szobrát a zsidók templomába, ami ugye képtelenség, mert nem lehet bevinni. Ott is a hatalom és egy civil párbeszéde a lényeg: megjelenik a zsidó főpap, a Barakiás és lebeszéli róla. És ő nagyon okos dolgokat mond. Azt például, hogy a hatalom végső határa az a pont, ameddig hajlandó vagy engedelmeskedni. Ne hajthatná végre, nem tehetne akármit. Vagyis
önmagában nincs hatalom, csak annak függvényében, amennyire kiszolgáljuk.
Kimossuk az agyunkat is, kontroll nélkül akarunk létezni. De ez zombivá teszi az emberi létezést.
Ha már lovat említettél, hadd idézzem a viccet: nem tudom eldönteni, hogy vak vagy, vagy bátor, amikor az általad színpadra álmodott darabot úgy interpretálod itt és most nekem, hogy abban benne van egy nagyon erős aktuálpolitikai rendszer-bírálat.
Nem gondolom sem bátorságnak, főleg nem vakságnak. Egyszerűen ez lenne a dolga minden felelősen gondolkodó értelmiségnek. A rendszer meg ne féljen, inkább próbáljon alkalmazkodni. Az mégsem működik, hogy mi féljünk, vagy mi alkalmazkodjunk a rendszerhez.
De ez a hatalom meg akarja határozni, hogy miről mit gondoljál, miként éljél…
Akkor az a hatalom előbb-utóbb meg fog szűnni. Erre van ítélve. Rosszul gondolkodik magáról a hatalom. Elkalibrálta saját hatáskörét. Ezzel csak kárt okoz mindenütt. Saját magának is.
Arról a kultúrharcról, ami itt elindult, mit gondolsz, mint egyszerű állampolgár?
Értelmezhetetlen. Értem a funkcióját, csak nem értem az értelmét. A funkciója nyilván az, hogy valamit pezsgésben tartsoni, hogy indulatokat gerjesszen. De az értelme micsoda? Valami furcsa idiotizmus ez.
Mennyiben más az általad rendezett darab, mint azok a filmek, amelyek ebből készültek?
Én csak egy változatot láttam, de ott, film lévén, eleve mások a megoldások. Ott két idősebb ember játszotta a főszerepet, és annak más az akusztikája, mint ha két ereje teljében lévő ember alakítja a szerepet. A film egy nyugodtabb, bölcselkedőbb, lassabb, érvelősebb előadás. A mienk parázsabb, kicsit agresszívebb. Itt a két szereplőnek nagyobb a veszíteni valója. Alföldi Robi 51 éves, én 56 vagyok, nekünk elméletileg még van jövőnk. És a mű középpontjában Párizs áll, de lehetne ez New York, vagy Varsó, vagy a világ bármely városa. Az előadás nem egy történelem óra, hiszen tudjuk, hogy Párizst nem robbantották fel, hanem annak bemutatása, hogy mi történik akkor, ha két ember – még ha ellenfelek, vagy ellenségek is -, hajlandó leülni és meghallgatni egymás.
József Attila írta: miért legyek én tisztességes, kiterítenek úgy is. Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgy is. Hát erről van szó. Egyszer úgy is el kell számolnunk magunkkal, akkor miért ne azt az utat válasszuk, amely talán mégis csak közelebb áll – ha tetszik – valóban a kereszténydemokrata, és liberális demokrata világhoz.
Nem létezik, hogy belegyömöszöljük magunkat egy olyan húsdarálóba, aminek a végén csak egyforma alakzatok jönnek ki. Különbözőek vagyunk.
Egy ilyen kisszínpad, mint a Rózsavölgyi megköveteli, hogy másként rendezd meg a darabot, mint egy nagyszínpad esetében?
Itt kisebb gesztusok kellenek, fontos a zene használata. Itt nem nagy képekkel, erős ecsetvonásokkal kell operálni, itt nem lehet hazudni. Itt a harmadik szereplő a néző, együtt gondolkodunk vele. Itt nem a színészi eszközök, a trükkök dominálnak, hanem az a gondolatmenet, ami kijön az ember agyából.
Rendezőt rendezni nehezebb?
A Robira utalsz?
Igen.
Nem, legalább is nekem, most ebben a helyzetben nem. Jól tudunk együttműködni. Ha valami olyasmit csinálok, ami neki nem tetszik, egyszerűen kiröhög, ha ő csinál valami nekem nem tetszőt, akkor egy kicsit ravaszabb eszközökhöz folyamodok. Nagyon jól kiegészítjük egymást. Közösen alakítjuk a darabot. Izgalmas lesz, mindenképpen. Majdnem olyan, mint egy Colombo, ahol ugye tudjuk a végét, mégis feszültségben tart.
Hajjaj! Tökéletesen támogatja. Sok minden benne van ebben a darabban, a sötét, elfojtott érzelmek, amiket ha hamarabb kimondtak volna, akkor túlélők lennék. Rosmer és Rebecca West nem lesznek túlélők. Akiket ráadásul a konzervatív „ágazat” még azzal is vádol, hogy olyan nincs, hogy ők együtt élnek és nincs köztük viszony.
Kommunista, zsidó családban született, édesapja munkaszolgálatosként halt meg, 4 évesen látta utoljára. A Rákosi Mátyás Gyerekotthonba került. Az orosz nyelvű Gorkij Iskolában kapott ateista, kommunista nevelést. Alapító tagja lett egy KISZ szervezetnek. Később lett belőle fölöttébb társadalomkritikus, akár naponta templomba járó, abszolút vallásos ember, aki a Kádár-rendszerben kimondottan ellenzékinek számított. Még a szocializmusnak nevezett időszakban, katolizált. Azt szokta nyilatkozni, hogy amióta katolizált, azóta öntudatos zsidó. Ellentétekből gyúrták össze. Tán ez tette annyira agyafúrttá. Valaha megtűrtnek számított, aki csak erősen korlátozott nyilvánossághoz jutott. Egyetemi klubokba zarándokoltunk el miatta. A rendszerkritikus Egyetemi Színpad volt az egyik fő „lelőhelye”, vagy a száz körüli nézőt befogadni képes 25. Színház. Keményen ütőseket mondott. Az amúgy zseniális, de nála jóval populárisabb és nagyobb nyilvánosságot kapó Hofi nem ritkán azt képviselte, hogy fölül minden rendben van, de középen eltolják a dolgokat. Vele szemben Sándor csaknem igeként hirdette, hogy semmi nincs rendben, ugyan már be ne vegyük azt a sok maszlagot! Figyeljünk, legyünk résen, ne hagyjuk magunkat átverni, a nevetés pusztító fegyverével röhögjük ki az álságos hatalmon lévőket, tegyük legalább magunk számára Napnál világosabbá az átveréseket, vagányul gúnyolódjunk a minket átverni szándékozókon. Sándor bátor volt, lázító, olykor kimondottan dühös, előadás közben erős érzelmi megnyilvánulásokat is megengedett magának, és ezeket vaslogikával párosította. Lenyűgöző és akár lúdbőröztető volt, a saját maga által kitalált műfajban. Mindmáig humoralistának nevezi magát, ami a humoristának tán töprengőbb, filozofikusabb, műveltebb réteg számára szánt változata, hiszen sziporkáinak kódolása gyakran igényel egyfajta tájékozottságot, olvasottságot, miközben a lehető legvaskosabb, legprimérebb eszközökkel is operál.
Mert ne tagadjuk, ez előfordul, de ezek közel sem kínos pillanatok, hanem fölöttébb szépek. Termes nem próbál súgni, hanem felvállaltan, eléggé fennhangon mondja amit kell. Molnár sem próbál semmit leplezni, hanem akár némi öniróniával azt mondja, hogy „na ezért nem vállaltam én önálló estet,” és megy tovább. És ott van még Bornai Szilveszter is, a tangóharmonikájával, meg egyéb hangszerekkel, és olyan arcberendezéssel, amin pontosan tükröződik, mit érez, amikor hallgatja, nézi Molnárt.
Aki nem akar semmit fitogtatni, esze ágában sincs virtuózul minden színészi árnyalatát, esztrádműsorhoz hasonlatosan, megmutatni. Sőt, tovább megyek, olyan fenemód sokat sem akar mondani. Nincs arról szó, hogy mint például egykor Mensáros László vagy Kézdy György, világmegváltó hevületű esttel rukkolna elő, és olyan rafináltan egymás után szerkesztett szövegekkel, amik így együtt, jókora többletjelentést hordoznak.
parádés. Ahogy mondjuk a Mágnás Miskából elénekli Marcsa belépőjét, abban benne van egy fiatal lány életigenlése, kicsattanó lendülete, fékezhetetlen energiája, szeretetéhsége és sok tekintetben naivitása. Ahogy pedig a Koldusoperából elfújja a Ballada a szexuális szolgaságról című dalt, abban már ott van az a tudás, hogy az élet nem feltétlenül abba az irányba visz minket, amerre mi menni szeretnénk, temérdek a teher rajtunk, de valahogyan fönt kell maradni, és előre kell araszolni, tovább. És hát persze beszél a halálról is, nem is akármivel, Mahler Gyermekgyászdalok ciklusából idéz. Megrendítően, lúdbőröztetően fájdalmas és gyönyörű.
Molnár a könnyedségekben is fajsúlyos. Zerkovitz Béla Josephine Bakernek írt dala előadása közben egészen olyan, mint egy tüzes táncosnő. Amikor egy színésznőről énekel, az az őrületig fokozódó szerelmi vallomás a hivatásához, annyira, hogy Mucsi Erika nézőtéri felügyelő be is hoz neki egy kényszerzubbonyt. Hát igen, tudható, ő szinte mindent, tulajdonképpen a magánéletét is feláldozta az imádott pályájáért. Ez az est is szerelmi vallomás a színészethez, a színházhoz.
