Kezdőlap Címkék Puszán

Címke: Puszán

Az én hőseim

Apám 1934-ben született, egy szerb család második gyermekeként. Az édesanyja nem dolgozott, az apja talán hentes volt, ha jól hallottam, a nagyapja meg neves kocsmáros, és fogadós Ráckeresztúron.
Tíz évesen apámék azt játszották, hogy kézigránátot dobáltak körbe egymásnak, és akinél felrobbant, az vesztett. Nagyon is… akinél robbant az az életét veszítette, apám meg tele lett repeszekkel, és kis híján elvérzett, de őt legalább megmentették.

Csak 170 centire nőtt, még az apja is magasabb volt nála, boxolni kezdett, azaz ökölvívó lett. Testnevelési főiskolára is jelentkezett, ahová fel is vették. Megházasodott, egy gyógypedagógust vett el feleségül, akinek a pedigréjében csak az nem tetszett a nagyszüleimnek, hogy cigány volt. Oda helyezték Pusztaszabolcsra dolgozni, tudtommal ott ismerkedtek meg. Két gyerekük született, egy fiú, és egy lány. Ez utóbbi szerencsétlenségére mindkettő tiszta apám volt, külsőleg feltétlenül.

Aztán egyik nap korábban ment haza, és ágyban találta a feleségét valaki mással, elköltözött, a gyerekeit sem látogatta többet, nem tudom miért.

1956-ban a bátyja, aki a család szeme fénye volt, tejföl szőke, bounty kék szemekkel, és valószínűtlenül fehér bőrrel nem tanult, nem dolgozott, de a szülei házat építettek neki a tőszomszédságukban, és életében ötször nősült, sőt kétszer ugyanazt a szerencsétlent vette el, nos ő elment a barátaival forradalmat csinálni, ami abból állt, hogy orosz katonai fegyvert szereztek, a vasútállomáson a levegőbe lövöldöztek, feltörtek egy vagont, és kiraboltak néhány helyi kiskereskedést, szóval balhézó fiatalok voltak, semmi több.

Abban az időben anyám, lévén pont tíz évvel fiatalabb apámnál, és az ország másik végében élt, egy dohánytermesztő nagygazda hetedik gyermekeként, félárván, szóval ő, a többi gyerekkel együtt elégette az orosz nyelvkönyvét, mert azt mondták a felnőttek, hogy soha többet nem kell oroszul tanulni.

Ezért aztán később nagyon elverték, de az élet igazságtalan, a felnőttek nem vállalták magukra, hogy valóban ők mondták volna. Anyám forradalmi hevülete a veréssel véget is ért, kapott új tankönyvet, és továbbra is kellett oroszul tanulni.

Apám szelíd ember volt, ő nem volt forradalmár, csak tanult, mellette dolgozott, és egyszer csak börtönben találta a testvérét, magát meg a Testnevelési Főiskola kapuin kívül, pont az utolsó évben, mert a testvérét „ellenforradalmárnak” minősítették. Ő is a rendszer ellenségévé vált, kidobták az egyetemről, soha többet nem mehetett az ökölvívás közelébe sem.

A nagybátyámat így aztán én sokáig nem is ismertem, kissé érzékeny volt köztük a viszony, pláne, hogy a szülők továbbra is az idősebb testvért preferálták.

Apám elment teherautó sofőrnek építkezésekre szállított anyagot. Anyámat a körtéri reggeliző büfében ismerte meg, ahol dolgozott, miután elszökött frissen szerzett mostohája verései elől. Apám építőipari technikumot végzett, de diplomája soha nem lett, de szerette, ha mérnök úrnak szólították, mindenkinek megvan a maga gyengéje. Anyám nyolc általánossal szökött fel a fővárosba, munka mellett tanult, érettségizett le, és szerzett vendéglátóipari képesítést.

Két elveszett lélek, valahogy egymásra találtak, pedig nem illettek össze soha, bár a végére mégis összekoptak.

Nálunk 56 csupán ennyi, nem voltak hősök, nem voltak elgondolások a tettek mögött, szegény apámnak még tettei sem voltak, ő csak a következményeket kapta.

Nem tudom, hogy az én végtelenül hétköznapi családom vajon e tekintetben roppant különleges-e, és minden nagy ellenálló tényleg valami magasztos eszme mentén harcolt, csak az én szüleim nem, ugyan lehetséges, de nem valószínű. Vélhetően a „forradalmárok” jelentős része pont ugyanolyan balhés fiatal volt, mint apám bátyja, vagy megtévesztett gyerek, mint anyám.

A valóság ismerete nincs jó hatással a pátoszra, én például csak szimpla udvariasságból nem röhögtem végig nagybátyám állami dísztemetését, ami járt neki, mint 56-os hősnek.

Mellesleg az ágyúk roppant hangosak, nem is gondoltam volna.

Félig süketen, alaposan elfáradva a sok tiszteletadástól, kardcsörtetéstől, betértünk hazafelé Érden a Pataky cukrászdába. Én megettem a szokásos meggyzselés tortaszeletemet jó nagy adag tejszínhabbal, ittam mellé egy frissen préselt narancslevet, és ezzel részemről le is volt tudva az 56-os hős.

Tudtam róla mindent, amit tudni érdemes, és ettől nem lett több a szememben, sőt.

Így aztán meglehetősen szkeptikus vagyok a hősökkel, és a mártírokkal szemben egyaránt, személyesen egyet sem ismerek, a mesékben pedig már rég nem hiszek.

Apósom is katonai tiszteletadás mellett lesz majd eltemetve, ő is „hős”. Úgy lett az, hogy a falujából a 15 éves gyerekeket összegyűjtötték ágyútölteléknek a koreai háborúban, köztük őt is, és elvitték le délre, Puszánba katonának. Egy egész hét kiképzést kaptak. Száz gyereket vittek el, apósom túlélte, de senki sem tudja hogyan. Egy amerikai kórházban találták meg, ahonnan kitették, mert az ő ételeiket nem ette meg, no meg sérült sem volt. Azóta sem világos, hogyan menekült meg, de egész életében nagyon gyáva ember volt, ezért aztán anyósommal, és a gyerekeivel roppant agresszív.

Most katonai kórházba jár, az állam fizeti az ellátását, valójában soha nem volt beteg, de azzal jól el lehet takarni az itt nem elfogadott lustaságot, és a súlyos depressziót, amivel a kérésemre kezdték el kezelni, bő tíz éve. Nagyon okos ember volt, ma már csak egy roncs, anyósom temetésére sem jött el, mondván fáj a dereka. Nem tudom, hogy ott, és akkor mit tett, vélhetőleg menekült, ő maga sem emlékszik semmire állítólag. A maradék hetven évben minden volt, de hős, az biztos nem, leginkább csak egy önző, féltékeny, és utóbb mindent megbánó, szerencsétlen ember, aki nem tud szeretni, és nem tudja azt elfogadni sem.

Majd megint nem nevetek a katonai temetésen, és bár itt nincs Pataky cukrászda, de tejszínhabos, meggyzselés torta van, úgyhogy valahogy csak megoldom.

Koreanapló 13. – Kínai sorosügynökök

Úgy tűnik, vannak problémák, ami elől mi sem menekülhetünk, pedig földrajzilag igazán elszigetelt az ország, amiben élünk. A napokban mégis fogtak közel hatszáz jemeni állampolgárságú illegális bevándorlót, meg már van 47oo pakisztáni, és maláj.

Korea bevándorlási szabályai igen egyszerűek, lévén eddig nem sok külföldi képzelte el itt az életét, akik mégis, azok vagy valamilyen ágon koreaiak, vagy mint én, koreai állampolgár a házastársuk.

Ezeket a jemeni fiatal férfiakat egy kínai hajó csempészte Csedzsu szigetére, ott aztán feltűntek, mert egyrészt nem néznek ki turistának, másrészt ötszázvalahányan vannak, azt már észreveszi az ember, harmadrészt a dög melegben is pulóver és kapucni van rajtuk, negyedrészt pedig naponta “x” alkalommal Mekka felé fordulva imádkoznak Csedzsu turistákkal teletömött közparkjaiban, a fennmaradó időben meg csak úgy vannak, és Koreában ez felettébb szokatlan tevékenység.

Begyűjtötték hát őket, meg a kínaiakat, a malájokat, és úgy általában mindenkit, aki nem rendelkezik vízummal, vagy menekült státusszal, illetve nincs az ügye intézés alatt.

A társadalmi reakció szinte azonnali volt, különösen Csedzsu lakosai körében, akik mostanában rendszeres célpontjai az embercsempészetnek, azt követelik, hogy a nem valódi menekülteket utasítsa ki Korea, és vélhetőleg úgy is lesz, Jemen, Malájzia, Kína nem háborús terület, onnan nem fogadják el a menekült kérelmeket a koreai közigazgatásban. Pakisztán nem tudom minek van minősítve, de ők maradhatnak.
A szírek is maradnak természetesen, bár mindenki, aki háborús menekült, ideiglenesen maradhat itt, amíg a hazájában veszélyben az élete.

Túl ezen, vannak gazdasági bevándorlók, azaz vendégmunkások, ők körülbelül egy milliónyian, javarészt Délkelet-Ázsiából, de ők rendelkeznek a szükséges tartózkodási engedéllyel. Ugyan, ez egy eleve túlnépesedett félsziget, de a munkás kézből hiány van, így őket beengedik, viszont Korea nem rendelkezik olyan eszköztárral, amivel megélhetést tudna biztosítani munkavégzés szándéka nélkül itt élni kívánó bevándorlóknak, ez a luxus a koreaiaknak sem adott, így sajnálatos módon a jemenieknek haza kell menniük.

Aztán ma még volt egy kis jelzés Észak-Korea felől, hogy oké, hogy leszereljük az atomfegyvereket, de valaki adjon rá pénzt, mert nekünk nincs.
Trump pedig érdekes ötlettel állt elő, miszerint ugyan leállíttatta a közös hadgyakorlatokat Déllel, de azért az árát fizessük ki, továbbá megfeledkezett arról az ígéretéről, hogy kihagy bennünket a kereskedelmi háborúból amennyiben összejön Szingapúr, most megint azt mondja, hogy tárgyalni kell az egyenlőtlen külkereskedelmi mérlegről, ettől Korea vezetése nem kimondottan boldog.

Mindennek ellenére a hírekben az első helyet a monszun, és a közeledő tájfun foglalja el. Holnaptól, egész hétfőig országos monszun esőt mondanak, ráadásul viharokkal, és olyan módon, hogy nagyon rövid idő alatt esik le hatalmas mennyiségű csapadék majd, a rendes eső mellett, kiszámíthatatlan helyeken. Ez baj, mert ebből szoktak a halálos villámáradások, földcsuszamlások lenni, a minap is elvitte az autópályát egy ilyen Kadzse-do szigeten, ami nem olyan igazi sziget, mert annyira közel van, hogy ezer és egy híd köti össze a félszigettel, gyakorlatilag a félsziget része. A közelben van Puszán és Ulszán is, ahol az utóbbi időkben földrengés volt több alkalommal is, komoly károkat okozva, mert feléledt egy törésvonal, amiről eddig nem is tudtunk.

Tekintettel a tapasztalataimra, és az időjárás jelentésre, ma alaposan bevásároltam, túlélő üzemmódba helyezve pár napra a háztartásunkat, ne kelljen kimenni, ha esetleg itt is nagyon rossz idő lenne.

Ma már nem bírtam, délelőtt 3o fok felett volt a lakásban, úgyhogy bezártam az ablakokat, és bekapcsoltam a légkondit, a ventilátorokkal pedig elvezettem a hűvös levegőt az egész lakásba.

A hűtőnk dugig, a férjem megjött, jó csípős, forró levest főztem paprika pasztából, disznóhúsból, ami hűsít a hagyományos koreai orvoslás szerint, nagy halom friss zölddel, és egy jó maréknyi friss szójacsírával, vacsorázott is rendesen.

Nyilván, a bevállalt támfal építés a katolikus temetőben nem gyerekjáték negyven fokos gőzfürdőben, de azt sem tudom, hogy egy teológus végzettségű ember honnan tud támfalat építeni, villanyt szerelni, falazni, és hasonlókat.
Mindig csak nézek, hogy egyszer megmutatnak neki valamit, utána mintha egész életében azt csinálta volna, hibátlanul megoldja.
Én még mindig háromszor raktam fel egy adott csík tapétát, mikor ő már a selyemtől a szigetelő műanyagon át a textilig mindent tudott.
mondjuk éhen halni nem fogunk, és ez már jó, bár én boldogabb lennék, ha én is keresnék pénzt, remélem annak is eljön majd az ideje.

A közelgő időjárásváltozás okán nem tudom mikor jutok hozzá a vágyott epifitáimhoz, meglátjuk.

Közben megérkezett a koreai focicsapat, hősként fogadták őket a reptéren, kiesés ide vagy oda, többen felajánlották, hogy a kapus helyett elmennek inkább még egyszer katonának, csak őt ne vigyék el.
A kapus iránt, és két védő iránt is élénk érdeklődés mutatkozik európai elsőosztályú angol, német csapatai részéről, a csatárok, akik azért nem szerepeltek annyira fényesen, már olyan klubokban fociznak amúgy is.
Mexikó olyan hálás Koreának a továbbjutásért, hogy a légitársaságuk féláron hozza a turistákat ide, és minden Koreai árura hatalmas kedvezményeket adnak.
Milyen furcsa lenne, ha a németek meg védővámokat vezetnének be ellenünk, bár azt gondolom, ők jól tudják, hogy a kiesésük elsősorban saját maguknak köszönhető, és csak másodsorban a koreaiak valóban lenyűgözően lelkes játékának, minden technikai hiányossággal együtt. meg talán azt is, hogy ez csak egy sport, egy játék, se több, se kevesebb.

Két körben lehordtam a szemetet is, láttam, hogy a szokással szemben ma mindenki ezt teszi, nyilván senki nem akar szakadó esőben szemetelni.

Ellenőriztem az orchideáim gyökérzetét, jól vannak, a kókusz orchideán találtam egy virágkezdeményre utaló gombócot, kíváncsian várom, vajon tényleg virág lesz-e belőle. Kilenc óra van, már csak a ventilátorok mennek, a levegő kellemesen hűvös, a mosott ruha is szinte azonnal beszáradt, bár én nem szeretem ha nem vagyok kapcsolatban a természettel, így a rolómat csak félig húztam le, és végig figyeltem a naplementét, azt, ahogy vörösödik az ég alja, ami itt is szelet jelez másnapra.

Kabócák még nincsenek, majd augusztusban fogják mini flexre hajazó hangjukat kiengedni, amitől aztán egy hónapig minden egyéb zaj megszűnik létezni, bizonyítva a tényt, hogy a szerelem mindent legyőz.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK