Kérem, valódi polgárember kávézás közben legszívesebben a kultúráról beszélget. Ennek apropója is van, ugyanis a héten volt a Magyar Kultúra Napja, melyről úgy tűnt, pártunk és kormányunk megfeledkezni látszik, de ez puszta káprázat: igenis sokat tesznek ők szellemi életünkért, annak támogatásáért, felemeléséért, akkora műbarátok, ahogy Petőfi mondaná a Helység Kalapácsában, „mint az izé”.
Ott vannak például rögtön a kultúrnapi elismerő oklevelek. Ez egy nagyon szép és főleg takarékos szokás, kap a delikvens egy igen szép, nemzeti színű keretes papírlapot, melyen ékes szavakkal megköszönik eddigi tevékenységét és további hasonlókra buzdítják: aláírja egy államtitkár, át lehet venni, kap egy pohár pezsgőt, és kész. Mondjuk kicsit hasonlít a Munka Vörös Zászló Érdemrendre, mert pénz nem jár vele, csak a szégyen, de pont jó így, főleg, ha tudjuk, hogy idén többek között Nyerges Attila kapott ilyent, aki arról nevezetes, hogy ő az Ismerős Arcok énekese.
Mondjuk a zenekarról nekem magamnak lesújtó a véleményem, úgy zenei mint szövegi világuk bonyolultsága vetekszik egy kőbaltáéval, de hát maga a műfaj, vagyis a „nemzeti rock” ilyen: vegyünk egy lakodalmas bandát, egy kemény basszust, egy erős ritmusszekciót és harmincas évekbeli olvasókönyvet, aztán már meg is van és párásodnak a tekintetek a honfibútól. Senkit sem zavar, hogy három akkord, ez ilyen. A Sex Pistols hozzájuk képest Tátrai-vonósnégyes. Hogy aztán Nyerges úr mihez kezd az oklevelével, az kérdéses, tényleg érdemesebb bekeretezni, üveg alatt falra tenni, ugyanis – papírcsákónak kicsi, papírhajónak kemény.
Azonban a műpártolás nem csak ennyi
A nagylelkű, szeretett vezetők mintegy magukhoz emelik az alkotásokat, főleg a festményeket, szobrokat, hasonló csecsebecséket, irodájukban állítják ki, otthonukban helyezik el őket (ugye, ez egy szonettel vagy egy kulcsregénnyel kicsit furán nézne ki), és így is kimutatják, mennyire becsülik a műtárgyakat. Vagy ha ők nem mutatják ki, kimutatja a becsüs. Vegyük rögtön az érzékeny lelkéről, finom hangulatairól ismert Hoppál Péter esetét.
„Letétbe megkapta két Kossuth-díjas magyar festő alkotását Hoppál Péter, amivel maga a fideszes országgyűlési képviselő dicsekedett lelkesen a Facebookon. A sajátos műgyűjtési módszerrel megszerzett festményeket a Janus Pannonius Múzeum helyezte el a kormánypárti politikusnál, hogy „felékesítse” a tárgyalóját.
„Pécsi országgyűlési képviselői tárgyalóm frissen felékesítve Keserü Ilona és Lantos Ferenc festményeivel” – írja keddi Facebook bejegyzésében Hoppál Péter. Csakhogy a fideszes országgyűlési képviselő azzal folytatja posztját, hogy mindezért köszönet a Janus Pannonius Múzeumnak, akik letétbe helyezték hozzám e remekműveket.” (HVG)
Jó, hát a letétnek ezer formája van, bizonyára adott némi anyagi garanciát, annak bizonyságául, hogy míg nála vannak a képek, nem esik bajuk.
Dehogy adott
A HVG hosszas kérdezősködés után megtudta, hogy habár „régóta bevett gyakorlat, hogy egy közgyűjtemény műtárgyat ad tartós megőrzésre egy közhivatal, kulturális intézmény vagy közjogi méltóság, például vezető pozícióban lévő tisztségviselő rendelkezésére, és ezt szívesen teszik olyan művek esetén, amelyek bemutathatósága a múzeumi keretek között nem biztosított jelenleg”, Hoppál mester ebben a kitüntetésben díjmentesen részesült.
Kérem, ez esetben holnap leszaladok Pécsre, tessék kinyitni a raktárat, körülnéznék kicsit, már nagyon unom, hogy olyan kopárak a falak itthon, készítsenek nekem elő valamit vagy Dürertől vagy, ha van, valamelyik németalföldi mestertől, Bruegheltől, Boschtól, mit tudom én, nem vagyok nagyigényű. Esetleg szóba jöhet valami ógörög szobor, reneszánsz kisplasztika, sótartó Cellinitől, egyéb bizsu… hogy az nekem nem jár?
Már miért?
Csak, mert nem vagyok közjogi méltóság? A Hoppál sem az. Hoppál képviselő, mint ilyen, közjogi tisztségviselő, közszereplő, de nem méltóság. Sőt, még én is lehetek ilyen, ha megválasztanak, Hoppál sem a Parlament kupolatermében született, egy törvényjavaslattal a kezében. Tessék nekem megelőlegezni a bizalmat, vagy meglesz magukról a véleményem.
Ja, akkor sem? Hát, pedig szépen kértem…
Orbán, a puritán
De meg is értem, ha én nem kapok műkincseket szép szóra, most nagy a keletjük. Orbán Viktor puritán várbéli irodájához adataink szerint 34 festményt és 4 szobrot kölcsönöztek ki a Szépművészeti Múzeumból. A szőnyegeket meg az Iparművészeti Múzeumból hozták ki. Most Tisza István bútorait nem is firtatom, de álljon itt a műtárgyak teljes listája, az Átlátszó nyomán: mindenki beláthatja, hogy ennyi díszítésre mégis szükség van egy igazán puritán irodába, ezek nélkül olyan barokkos lenne…
Festmények
- Bogdány Jakab: Virágcsendélet papagájjal (olaj, vászon, 71 x 94,5 cm)
- Böhm Pál: Tájkép (olaj, vászon, 75,5 x 101 cm)
- Brodszky Sándor: Esztergom és vidéke (olaj, vászon, 132 x 216,5 cm)
- Czigány Dezső: Asztali csendélet almákkal (olaj, vászon, 58 x 51,3 cm)
- Egry József: Csónakosok (pasztell, vászon, 70 x 86 cm)
- Feszty Árpád: A szentkorona elrejtése 1849-ben (olaj, vászon, 36 x 60,5 cm)
- Greguss Imre: Vörössipkások Szolnoknál (olaj, vászon, 181 x 130 cm)
- Györgyi Giergl Alajos: Mária templomba menetele (olaj, vászon, 41 x 86 cm)
- Hegedűs László: Vérszerződés
- Ismeretlen festő: Balatoni táj Badacsonnyal és ménessel (Betyártanya)
- Ismeretlen festő: Vác látképe
- Ismeretlen festő: Deák Ferenc arcképe (másolat Györgyi Alajos után)
- Jakobey Károly: Visegrád
- Keleti Gusztáv: Folyóparti táj (olaj, fa, 32,5 x 54 cm)
- Kunwald Cézár: Tisza István (olaj, vászon, 142 x 112 cm)
- Kunwald Cézár: Csendélet (olaj, vászon, 102 x 89 cm)
- Ligeti Antal: Táj folyóval (olaj, vászon, 35 x 56 cm)
- Ligeti Antal: Fiume (olaj, vászon, 137 x 203 cm)
- Márffy Ödön: Virágcsendélet (olaj, vászon, 50 x 60 cm)
- Márffy Ödön: Gyümölcscsendélet (olaj, vászon, 65 x 81 cm)
- Márton Ferenc: Hargita (olaj, lemezpapír, 74 x 51 cm)
- Mednyánszky László: Erdő széle
- Mihalik Dániel: Kiöntött a Zagyva (olaj, fa, 23 x 32,5 cm)
- Réti István: Kossuth Lajos képmása (olaj, vászon, 255 x 163 cm)
- Rubovics Márk: A Vág torkolata a nagy Dunába (olaj, vászon, 31 x 65 cm)
- Schallhas Károly Fülöp: Erdős tájkép (olaj, vászon, 59 x 79,5 cm)
- Spányik Kornél: Mátyás király (olaj, vászon, 168 x 92,5 cm)
- Stetka Gyula: Kamermayer Károly arcképe (olaj, vászon, 255 x 162 cm)
- Szamossy László: 48-as törzstiszt (olaj, vászon, 89 x 69,5 cm)
- Telepy Károly: Tájkép alakokkal (olaj, vászon, 98 x 137 cm)
- Várady Gyula: Sümegi várrom (olaj, lemezpapír, 49,5 x 69 cm)
- Vaszary János: Gyümölcscsendélet / Dinnyés csendélet (olaj, vászon, 73,5 x 97,3 cm)
- Vidra Ferdinánd: Pannonia (olaj, vászon, 285 x 185,5 cm)
- Wittich Eperjesi Károly: II. Rákóczi Ferenc arcképe (olaj, vászon, 76 x 63 cm)
Szobrok
- Beck Ö. Fülöp: Tisza István (bronz, 64 cm)
- Cser Károly: Szent István
- Kisfaludi Strobl Zsigmond: Kardját néző huszár (bronz, 42 cm)
- Róna József: Az idős Kossuth Lajos (bronz, 73 cm)
Ez, kérem, az igazi műpártolás, ennyi szépség között nem is lehet mást, mint kiváló döntéseket hozni. Vagy nem. Természetesen ezek is ingyen kerültek az egyszerű, fehér falakra, illetve közéjük. Ennek nincs ára, a Szépség ideálja megfizethetetlen, kérem szépen.
Főleg, ha nem is akarunk érte fizetni.
Én csak egy dolgot hiányolok a falról, hogy tökéletes legyen az iroda.
Egy bíborszín falvédőt, nemzetiszín szegéllyel, amire egy autentikus népművész színarany cérnával felhímezné:
„Hej, irodám puritán
nincsen benne tulipán
csak pár festmény, tubicám
arany kutyagumi tán”
Ez méltóképp feltenné a koronát a műre.
