Kávét, kisasszony, de gyengét, kérem, amúgy is felment a vérnyomásom: be kell váltanom egy meggondolatlan tegnapi ígéretemet, nem gondoltam volna, hogy ez veszélyes lehet az egészségemre nézve. Azt ígértem ugyanis tegnap ezeken a hasábokon, hogy ha megjelenik a kultúrharc legújabb irányelveit tartalmazó cikk második része, utánanézek a dolognak.
Meg is jelent a HVG-n, utána is néztem, azért ketyegek most… de az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó: lássuk, mit terveznek már megint ezek a fékezhetetlen agyvelejű kultúrmérnökök? Előre megmondom: semmi jót.
Szóval, az történt, hogy a HVG birtokába került egy tervezet, melyet két részletben ismertettek, olyan terjedelmes, és nem kevésbé felháborító. Mielőtt azonban kardot rántunk, nézzük csak meg, pontosan mi is a címe?
„Előterjesztés a kormány részére a Petőfi Irodalmi Múzeum hosszú távú fejlesztési és működési koncepciójáról, valamint az ahhoz 2020 és 2022 közötti időszakban szükséges költségvetési forrásokról”
Akkor ezt a Petőfi Irodalmi Múzeum (a továbbiakban: PIM) mostani vezetése írhatta, éspedig azért, hogy lejmoljon. Állami támogatást. Tehát ez csak egy intézményre kéne vonatkozzon – de tartalmaz országos terveket is, ráadásul már ebben a fázisban támogatja Kásler miniszter, mikor a kormány még nem is tárgyalta a kérdést. Szerintem – majd meglátják – nincs kizárva, hogy bele is írt ezt-azt.
Tehát névleg nem a kulturális élet általános átalakításáról van szó, csak a gyakorlatban mégis de, ugyanis olyan centralizálást kér a PIM, hogy mindennek a közepén ez az intézmény álljon, kis túlzással, ami betű. Kivéve azokat a dolgokat, melyek a KESMA-hoz tartoznak, vagy netán a már kézzelfogható közelségben látszó Sajtókamarához. Bár, vannak átfedések.
Kívánja, hogy alakuljon „nemzeti jelentőségű irodalmi erőközponttá”, jelentsen ez akármit (a későbbiekben úgyis meglátjuk majd, mit jelent).
Kívánja költségvetésének megemelését – álljunk is meg kicsit a számoknál. 2019-ben a PIM költségvetésére fordított 2,9 milliárd forinthoz képest 2020-ban és 2021-ben is duplájára emelnék a intézményre költött összeget. Hogy mire pontosan mennyit, azt tételesen tartalmazza a táblázatba foglalt részletes költségvetés, ennek összesítése egyértelműen mutatja a változások nagyságrendjét: a felvázolt programra 2020-ban 6,1 milliárd forintot, 2021-ben 5,8 milliárd forintot, 2022-ben pedig 5,4 milliárd forintot irányoznak elő. Ezek szép pénzek, abban viszont nem vagyok bizonyos, hogy elegek lesznek a nagyratörő tervekre – mármint, ha egyáltalán meg akarják valósítani az összeset, ugyanis az előterjesztés inkább úgy néz ki, mint Pistike levele a Mikuláshoz, minden benne van, ami eszébe jutott a szerzőnek, aztán ha lesz belőle villanyvasút, nagyon jó, de ha csak egy pöttyös labda jön össze, az sem baj. Hát lássuk, mit kért a PIM?
Először is azt említik, hogy politizálni akarnak. Akarnak is, de kell is nekik, mert az intézmény jövőbeli célja, hogy
„Álljon bele az európai és magyar értékek védelmébe. Generáljon társadalmi vitákat. Provokáljon ki produktív konfliktusokat. A mai nyugati kultúrában a PIM már pusztán létezése okán politikai állásfoglalásnak számít.”
Az első társadalmi vitát már sikerült is generálni ezzel a tervezettel, szóval komolyan gondolják, ha nem is pontosan úgy, ahogy most folyik a vélemények kifejtése róluk – habár azon sem csodálkoznék, ha ők maguk szivárogtatták volna ki az iratot, hogy szóljon minél nagyobbat.
„A PIM-et ki kell mozdítani az elitek klubja berendezkedésből, a horizontját ki kell tágítani, (…) a jövőben minden erejével azon kell lennie, hogy az »író ír írónak« berögzült gyakorlatát felülírja. Jelenleg a PIM-nek a kortárs irodalom jelenére, és ami fontosabb: jövőjére kevés befolyása van. Pedig ambiciózus hozzáállással lehetne az utolsó lépcsőfok a Magyar Művészeti Akadémia-tagság előtt”.
„Olyan társadalmi programokat kell kezdeményeznie és menedzselnie, amelyek a lehető legszélesebb olvasói kört érik el az egész Kárpát-medencében.”
Ennek a mondatnak nem sok értelme van, ugyanis eddig is a lehető legszélesebb olvasói kört célozta az intézmény, más kérdés, hogy maga az olvasás sajnos nem annyira népszerű, hogy milliók zarándokolnának a betűvetők nyomában. Tehát akkor ezentúl nem úgy lesz, ahogy eddig volt, hanem ugyanúgy.
Itt érdekes rész következik: a PIM rá akarja tenni a kezét a műfordítások piacára, kiadására, a külföldi művek magyarra, magyar művek idegen nyelvre átültetésére, és főként ennek menedzselésére. Irodalmi ügynökségként kívánnak működni, amint látom, körülbelül olyan piaci hozzáállással, mintha mosóport árulnának – nehéz lesz, és ha koncessziót kapnak rá, az ügyetlenségükkel tönkre is tehetik az egész, amúgy sem jó viszonyok között tengődő műfordítói szakmát.
Persze, a kiadóit is, hogyne.
Azt írja a sillabusz, hogy ezt a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-re bíznák, melynek
„Célja és feladata jól felkészült, tájékozódni és elvonatkoztatni tudó, kritikus gondolkodású, felelősségteljes, a magyar érdekeket szem előtt tartó újságírók képzése, akik képesek lesznek alakítani, ezáltal jobbá tenni a világot.”
Nem fogtok ti annak örülni, urak. Ugyanis ha ilyen újságírókat fogtok képezni, szó szerint ilyeneket, azok nektek nem lesznek a barátaitok. De persze ezt senki sem veszi túl komolyan: manapság a kormánypárti újságírót nem képzik, hanem kinevezik, a tehetség vagy a szakmai tudás lényegtelen. A sajtószakmának tényleg gondja az elöregedés: képzeljék el, hogy ötvenegy évesen én fiatalnak, de maximum középkorúnak számítok a kollégákhoz képest… kéne utánpótlás, de azt a szakma kéne kinevelje, nem a PIM, kakastejen és hamuban sült pogácsán.
És most jönnek az irodalmi ösztöndíjak, kötelező haknival. Többféle is volna, konkrétan három fajta, vagyis hat (lásd még Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel), három az ifjú titánoknak, három az érett titánoknak. Az ösztöndíj kiírásban előre rögzítenének „havi vagy kéthavi kötelező rendezvényi fellépést a PIM-ben”. Így „a PIM rendezvényeire a Móricz Zsigmond ösztöndíjasok az irodalmat, az Örkény István ösztöndíjasok a drámákat (színészekkel, felolvasószínházzal, bemutatókkal), a Babits Mihály ösztöndíjasok a világirodalmat szállítanák”.
Hát még ez sem volna baj, ha ez egy ajánlat lenne a sok közül – de a cél az, hogy csak a PIM legyen, máshová tollforgató ne is fordulhasson. Terveznek még irodalmi karavánokat is – nem tehetek róla, tényleg ez van ideírva! – sőt, irodalmi hajózást is!
„Minden évben a Dunán nekiinduló hajónak köszönhetően a Duna-menti nemzeti kultúrák mutathatnák meg magukat. „Minden nagyobb kikötővárosban megállhatnának, és „kipakoljuk a portékát” egy-két napos villámfesztivált rögtönöznének. Úgy időzítenék, hogy Budapestre a Sziget időszakában kössön ki.”
Elképzelem a jelenetet:
– Maga író?
– Az voltam.
– És miért hagyta abba?
– Tengeribetegség miatt…
Egyúttal az irodalmi szerkesztőségeket és az írószervezeteket is bekvártélyoznák a PIM étkezőjébe, amit közösségi térré alakítanának, „ötvözve a XX. század eleji kávéházi kultúrát, a »kockás abroszos« vendéglőt a manapság divatozó »co-working irodákkal«”.
Sőt, lehetne kávéért kézirattal fizetni.
Hát kérem, az nagyon drága kávé lenne. Budapesten egy átlagos dupla átlagos helyen háromszáz-ötszáz forint, legrosszabb esetben ezer. A sajtóban alkalmazott flekkdíj, ha csak nem rablókkal, csalókkal üzletelünk vagy nem kötöttünk állandó szerződést, körülbelül ötezernél kezdődik, tehát egy gépelt oldal árából nekem öt-tíz kávét kéne kapnom közepes helyen, míg a PIM adna jó esetben egyet. Urak, magas az a haszonkulcs!
A végére hagytam a legszebbet: kétheti lapot is terveznek, Országút címmel – meglehet olyan lapos lesz vagy olyan kátyús, esetleg andalogni fognak rajta a jobbágyok, mint Arany Jánosnál. Mindenképpen, bátor címválasztás. 490 forintért lehetne megvásárolni, és a tervek szerint a 48 oldalas kiadvány 8000 példányban jelenne meg. Emlékszem még a Kerényi-féle Magyar Krónikára, ami egy ideig még meg is jelent – no, ahhoz képest ez még szerény elképzelés. Bár a terveik nem olcsók.
„Az új lap elindítására és csak az idén felmerülő költségeire 374 millió forintot szánnak, a részletes költségvetésen belül kifejezetten bér jellegű kiadásokra 99,5 millió forintot irányoznak elő, de még ezen felül fizetnének ki 50 millió forintot szerzői honoráriumokra. Az egyszeri, induláskor adódó kiadásokat letudva, a 2019. évi támogatást a jövőben már be kell építeni a mindenkori költségvetésbe, ami azt jelenti, hogy a tervek szerint évente 300 millió forintot költhetnének az új folyóiratra.” (HVG)
„A lapot a legjobb szakemberekből – szerkesztők, cikkírók, gazdasági és marketingszakértők stb. – kiválogatott, professzionális szerkesztőbizottság vezetné. Olyan szakemberekre bíznák, akik tudatában vannak azoknak a nemzetstratégiai feladatoknak, amelyeket egy ilyen lapnak el kell látnia.”
Én még olyan lapot nem láttam – pedig láttam már egy párat! – amit nem a lehetőségekhez képest legjobb szakemberekre akartak volna bízni, más kérdés, hogy ez egy estben sem sikerült az elmúlt harminc évben, legalábbis tapasztalataim szerint.
Már csak egy pont maradt: a Digitális Irodalmi Akadémia helyzete. Ott manapság ingyen és nyilvánosan lehet kiváló kortárs magyar irodalmat olvasni (), most tessék ott böngészni, míg lehet, ugyanis
„A PIM irányítása alá tartozik jelenleg a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA), de mint megállapítják, csekély a társadalmi hasznosulása. Ráadásul egy Magyarország méretű országban a világon jellemzően csak egy művészeti akadémia létezik, nálunk rögtön három, az előbbin túl a Magyar Művészeti Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia. „Ezen állapot felülvizsgálata mindenféleképpen javasolt” – olvasható az előterjesztésben.” (HVG)
Kérem, távolról sem teljes ez az áttekintés, rengeteg részlet kimaradt belőle, de egyszerűen képtelenség volna a terveket összefogni ebben a terjedelemben: alapvetően azt kéne eldöntsük, mi akar ez az előterjesztés lenni?
Két dolog lehet. Vagy állami kísérlet a kulturális élet teljes kisajátítására, ami az írott műfajokat illeti, vagy egyszerűen a PIM vezetésének levele a Mikuláshoz, aki aztán hoz majd nekik, ami kifér a költségvetésből, de a teljes listát nem kaphatják meg.
Nekünk meg olyan levelet kéne írni a felsőbb hatalmakhoz, hogy maximum virgácsot meg szenet hozzon nekik – mert itt a mi kultúránk lenne az ajándék.
Egyelőre érdekellentétek is láthatóak a KESMA-val és a szervezés alatt álló Sajtókamarával, sőt, biztos, hogy több befolyásos mufti érdekszférája is sérülne ettől a tervtől – reméljük, nem lesz belőle semmi.
Mert ha lesz, akkor eldobhatjuk az irodalmunkat, költészetünket, drámánkat.
Éheztem és ennem adtatok? címmel rendeztek 2019. március 28-án beszélgetést a Petőfi Irodalmi Múzeumban az Asztali beszélgetések sorozat keretében, Fabiny Tamás és Röhrig Géza részvételével. A fedél nélkül és a mélyszegénységben élők helyzetéről és a többségi társadalom felelősségéről Galambos Ádám evangélikus teológus beszélgetett a meghívottakkal.
Szeptember elején hirdette meg magyarországi illetve határon túli általános- és középiskolák számára az Arany János Budapestje című pályázatot a Petőfi Irodalmi Múzeum. A kezdeményezés annyira népszerű lett, hogy szeptember 27-én le kellett zárni a jelentkezést, mert három hét alatt körülbelül 12 ezer főt regisztrálták, ami hatalmas túljelentkezés – mondta E. Csorba Csilla a PIM korábbi igazgatója, aki kurátorként a program lebonyolításáért felel. Az Arany János Emlékbizottság több tíz millió forintot szánt a pályázatra: az útiköltséget, a szállást, az étkezést és a programokat is ők állják, így a diákok ingyen vehetnek részt a kiránduláson.
Sok feltétele nem volt a pályázásnak, a legfontosabb kitétel az volt, hogy Budapestről nem fogadtak jelentkezést. Az elbíráláskor
2017-ben 50 csoportot fogadott a múzeum, 2018 június végéig pedig még 100 csoport érkezik a program keretén belül Budapestre. Ez azt jelenti, hogy összesen ötezernél is több diák nézheti meg a kiállítást. E. Csorba Csilla szerint nagyon szívszorító volt a válogatás, mert mindenkit szívesen vendégül láttak volna, de az anyagi források mellett az intézmény kapacitása is határt szabott a lehetőségeiknek, de így is páratlan volumenű programról van szó a múzeum történetében.
A diákoknak pedig nemcsak azért hasznos a kirándulás, mert más szempontból is megismerkedhetnek Arany János költészetével, hanem azért is, mert olyan gyerekek is eljuthatnak Budapestre, akiknek egyébként erre nem lenne lehetőségük. E. Csorba Csilla hozzátette, hogy a találkozás a fővárossal, annak kulturális és építészeti örökségével akár életre szóló élményt is jelenthet. „Ezzel egy kicsit meg is ajándékozzuk mindazokat, akik eljönnek, amellett, hogy az irodalom szeretetére próbáljuk nevelni őket” – mondta.
A PIM Önarckép álarcokban című Arany János-kiállításának megtekintése mellett a diákok más programokon is részt vehetnek attól függően, hogy egy, két vagy három napos kirándulásra kaptak támogatást. Olyan helyszínek szerepelnek még a kínálatban, amelyeknek szintén köze van a költőhöz: el lehet menni a Vigadóba, a Magyar Tudományos Akadémiára, az Országos Széchényi Könyvtárba, a Parlamentbe vagy a Margitszigetre, de akár Nagykőrösre is, ahol Arany János tanárként dolgozott. E. Csorba Csilla elmondta, hogy jellemzően azok a diákok kaptak háromnapos utat, akik nagyon messziről érkeznek a fővárosba.
Az intézménynek is hasznos a program, hiszen minden múzeum esetében fontos mérőszám, hogy hány látogatót fogadnak évente. De azért is, mert sok érdekes tapasztalatot szerezhetnek múzeumpedagógusaik, akik nagyon különböző felkészültségi csoportokkal találkoznak.
„Az ember nagyon érdekesen csalódik, pozitív és negatív értelemben is”
– mondta E. Csorba Csilla arról, hogy nem feltétlenül igaz, hogy egy nagyon távoli vidékről érkező csoport nem olyan felkészült, mint egy nagyvárosi elitiskolából érkező társaság. Vannak olyan osztályok, akik az elejétől a végéig ismerik a Toldit és kívülről fújják Arany János életrajzát, másoknak viszont minden újdonság.
Nagyon nagyok a különbségek, és ezek nem csak abból adódnak, hogy tanulták-e már a gyerekek Arany Jánost vagy még nem – magyarázta E. Csorba Csilla. Az is hasznos tapasztalat, hogy mennyire bevonhatók a közös munkába az egyes csoportok, hiszen a múzeumpedagógusok nem tárlatvezetést tartanak a diákoknak, hanem játékos formában mutatják be nekik a kiállítást, illetve beszélgetnek velük Arany Jánosról. Természetesen a diákok leginkább az interaktív, élményszerű részeit élvezik a programnak. „Nagyon sok olyan véleményt hallottunk, hogy ide még egyszer el fogok jönni” – mondta E. Csorba Csilla arról, hogy sok jó visszajelzés érkezett már. Azt tapasztalták, hogy néha maguk a diákok is meglepődnek: nem gondolják, hogy ilyen érdekes lehet egy kiállítás, amely egy kétszáz éve született költőről szól.
Ottjártamkor épp Tompáról érkezett osztályokat fogadtak a múzeumban, hatodikosokat és hetedikeseket. Amíg az egyik osztály megnézte a kiállítást, a másik csoport múzeumpedagógiai foglalkozáson vett részt. A hatodikosok éppen a Toldit tanulták, így könnyedén válaszoltak a művel kapcsolatos kérdésekre, amelyek egyébként sem voltak mindig olyan komolyak, mint az iskolai tananyag. A diákok játékos feladatok közül is választhattak, ezek közül a legnépszerűbb az volt, amikor kisebb csapatokban ki kellett találni egy fiktív céget, amely a Toldi márkanevet viseli. Az egyik csoport törhetetlen mobiltelefonokat gyártott volna, mások pedig testépítéshez használható fehérjeporra asszociáltak Toldiról, azaz kétségtelenül sikerült a 21. századhoz kapcsolniuk a művet. A kiállításon kicsit már nehezebb volt lekötni a gyerekek figyelmét, akik körülbelül egy duplaórányi időt töltöttek a múzeumban a kétnapos programjukból.
Csorba Csilla arról beszélt, hogy jó lenne, ha még sok ilyen programot tudnának szervezni, hiszen ezek mindenkinek, a diákoknak, a tanároknak és a múzeumi dolgozóknak is jó élményt és értékes tapasztalatot jelentenek.
