Nehéz lesz elfelejteni azt a pillanatot, amikor először megjelent a telepen. Nemcsak én, hanem a négylábúak is azonnal elhallgattak, annyira gyönyörű volt. Nem volt magas, középtermetűnél kisebb, vékony, törékeny végtagokkal, hófehér selymes bundában. A nevét is innen kaphatta, mert amint a szél beleborzolt szőrzetébe, ezer pihe fodrozódott. Még Rex, a farkas is abbahagyta a lihegést, s feszülten nézte maga előtt a zsákmányt. Az a típusú szuka volt, akire elég egy pillantást vetni, hogy a szerelem sötét vermébe zuhanjunk. Még Perec, a kissé buta, de annál jóindulatúbb labrador is kiejtette a szájából megszokott, szénné rágott botját.
Pihe viszont elfordította fejét, nem nézett senkire. Nem annyira a szégyenlősség volt az oka, sőt, tudatában volt szépségének. Inkább hagyta, hogy legyen elég idő a csodálatra. Magam is megdöbbentem, hogy nem azonnal szagolgatják, holott ez ebeknél ez minden további ismerkedés feltétele. Na ja, csak az emberek olyan ostobák, hogy nem foglalkoznak a testi kémiával, a vágy laboratóriumával, hanem bátran összeházasodnak, holott egymás szagát sem bírják.
Vagyis Pihe baromi jó nő volt, s pont ez okozta a problémát. Igazi luxus kurva, aki nem barátkozik senkivel, akinek nincs meg hozzá a tehetősége. Még Szvetlana, a kaukázusi pásztor is hiába emelte égnek a farkát és fejét, s vonult mint vérben gázoló római hadvezér, Pihe levegőnek nézte.
Lehet, hogy már elkötelezte magát!-próbáltam jóindulatúan közeledni felé. Esetleg vallásos, és szüzességi fogadalmat tett?- ugrattam magam. Rákiáltottam a nevét, hátha engem elfogad társalkodónak. A szeme sarkából egyet pillantott, ennyi.
Pihe! Mi van, édes kiskutyám, rám se hederítesz?! Hozzám! Most!- adtam ki az ember legfurcsább tulajdonságát magamból, vagyis parancsoltam neki. Az esetek 9O % ban az van, ami az embernél, ilyenkor szót fogadnak vakon. Pihe elszaladt a telep végébe, egy mogyoró bokor mögé.
Pár óra alatt rájöttem, hogy egy hihetetlen hülye került a kezem alá, akit már a második órában gyűlöltem. De nemcsak én, az összes többi kutya is, mindegy, hogy tacskó, dalmata, vagy akita volt, de még az Istennél is jóindulatúbb golden retriverek is messze elkerülték. Persze, én nem hagytam magam, volt már nekem hasonló nőm, akkor vesztettem, de most már öreg vagyok, tudom, hogy kell ezekkel bánni. Illetve hittem, mint tudtam, mert a dög mindig elbújt, elfutott, egyszer a talicska alól húztam ki, máskor meg a ponyva alá settenkedett be.
Az ilyen önmagában való szépség azért nem sokáig izgatja még az embert sem. Három óra után már nem gondoltam a pihéire, pillantása tűszerű voltára, futása szellő könnyűségére, olvasni kezdtem az ebeknek Thomas Mann: Doktor Faustuszát. Nagyon szerették a német polgári ízlést, Kafkát kevésbé, amiért nem haragudtam rájuk, hisz mégis csak állatok, akik álmaikban bajor polgárok szeretnének lenni. Körbeültek, volt, amelyik a fejét a lábamra hajtotta, ott aludt el. A regény közepén tartottunk, pont annál a résznél, amikor Leverkhün elkapja a prostituálttól a szifiliszt, amikor feleszméltem, hogy már jó két órája nem láttam a csajszit. Becsuktam a könyvet, némi morgolódás hallatszott, utat rugdaltam közöttük, és keresni kezdtem. Két órával később világossá vált számomra, hogy hiába, megszökött.
Homlokomról pergett az izzadtság, amikor a főnökömet felhívtam a szörnyű hírrel. Innen még kutya soha nem szökött meg. Egy francia buldog, és egy uszkár-tacskó keverék ellenőrizte le anno a szögesdrót kerítést, s nem volt luk. Ha lett volna, azonnal kiszöknek rajta, profik voltak. Az a típusú kutyák voltak, akik csak azért maradtak meg egy helyen, mert ehhez volt kedvük.
-Megszökött a Pihe!- nyögtem száradt torokkal.
-Nem hiszem. Nézz körül rendesen.
– Már háromszor megcsináltam a normál kontrollt, de semmi. Esküszöm, még a lavór alá is benéztem. Körbe jártam mindenütt, az erdő alját is átkutattam.
Mindjárt ott vagyok. -tette le a telefont a főnök, de nem volt ideges. Csak akkor, amikor ő sem találta sehol.
Biztos, fejben számolt, azért lett kicsit ideges, s gyújtott egyik cigiről a másikra. Gazdag tulaj kedvenceit babusgattunk, tudtuk, a beugró százezer forint, ha elveszik. A profit forgott kockán, s ennek a nyomorult ribancnak az élete.
Erdő vette körül a telepet, ahol a bikficek napköziztek. Az erdőben meg mindenféle állat van, például vadászok. Semmi bajunk nem volt velük soha, de azt tudtuk, hogyha kutyát látnak, megszületik bennük az idióta gyilkos, s az ölés után vigyorognak. A fekete sörét vörös peremével igazán jól mutathat a fehér pihék között. Egy döglött kutya meg soha nem királynő egy ravatalon.
Tehetetlenül megegyeztünk abban, hogy megvárjuk a másnap reggelt, addig kamuzunk a gazdiknak valamit. Hogy a Százegy kiskutya megy a moziba, arra megyünk csoportosan…
Amikor megjelent kilenc óra körül a kapuban, nem ismertünk rá. A nap is a szemünkbe sütött, de nem ezért. Azt hittük, valamelyik kóbor eb, aki beakar kéredzkedni A VIP sátorba, hogy menőkkel pacsizzon. A feje lógott, alulról rimánkodva nézett ránk. Egész testében remegett. A fehér pihék helyett a vajszintól egészen a sárgáig koszosodott.
Végig tapogattuk, kerestünk sebet, harapás nyomot, kullancsot, szálkát, elektromos pásztor ütést, de semmi. A főnök elröhögte, aminek oka a zsebbe maradt profit volt, de hozzátette: Biztosan egy vaddisznó kergette egész éjjel. Ma benn marad a házban, nem mehet ki, még pisilni sem! A pszichoterápia hasznos volt, úgy látom.
Két órával később, amikor már felemelte a fejét, levegőt is vett, s kezdett visszatérni a szemébe a tenger kékes zöldje, rákérdeztem.
– No, elmondod, hogy mi történt? Vagy találjam ki?
– Elmondom, csak kérlek, adj időt.
A hangja pont olyan volt, mint reméltem. Nem picsogott, inkább mély volt, de lehelet vékonyan rebegte.
– Nem is tudom, hogy fogalmazzam. Még soha nem láttam ilyen hatalmas, szép és ijesztő valamit…talán állat volt, nem tudom. Nálad is nagyobb, erősebb.
-Hallgatlak – biztattam, s rágyújtottam egy szivarra.
– Nagyon megijedtem, elfutni sem volt erőm, igaz, nem is akartam. Megállt két méterre tőlem, nem jött közelebb, csak hatalmas orrlyukait rezegtette. Neki is négy lába volt, ő is szőrös volt, mint én, de sokkal durvábban, kb. annyira, mint egy disznó, amit egyszer a rokonoknál falún láttam. De ennek a fején volt két hatalmas valami, mindenfelé ágazott, hegyes volt és éles. Ezt a telepet az összes lakójával együtt vele felkaphatná.
-Ja, szarvas volt! Attól szartál be?
– Lehet, nem tudom a nevét, nem láttam ilyet még soha.
– Hamar kihevered, ne izgulj.
-Soha nem heverem ki. Ebben biztos vagyok.
-Miért gondolod? S miért vagy ilyen szomorú?
– Sokkal szebb, mint én. Lenyűgöző volt. Olyan, amilyen én soha nem leszek. – sóhajtott, majd elsírta magát.
Azóta Pihe teljesen normális lett, most is itt ül a székem alatt, de ha a többiek fogócskázni hívják, röpül azonnal. Még mosolyog is, amikor rám néz, s mindig szót fogad. Határozottan boldog azóta, hogy már nem ő a legszebb nő a világon.
Bakács Tibor
