No, a mai kávé mellé súlyos témát választottam – súlyosat, van min töprengeni. A hét folyamán kiváló kollégám nagyívű sorozatban, valóságos történelmi tablóban mutatta be Horthy Miklós korát lapunk hasábjain. Távol álljon tőlem, hogy vitassam álláspontját, sok szempontból egyetértek vele – de szeretnék néhány dolgot pontosítani.
A sorozat – nyilván, mivel magával a korral foglalkozik – említ egyes epizódokat, ámde nem igazán részletezi őket, én ezek egyikén-másikán keresztül szeretném bemutatni a Horthy-rendszernek, tehát nem is csak és kizárólag magának a valamikori kormányzónak, inkább a rendszerének az arcát. Mert az alakját kiváló kollégám tökéletesen bemutatta. De az arc vonásai még kissé életlenek.
Hogyan jött Horthy?
Mindenki tudja: fehér lovon, háta mögött a Nemzeti Hadsereggel, Budapesten a román királyi hadsereget váltotta le a fegyverbarátság jegyében (ez utóbbit nem szokás emlegetni).
Eredetileg tengerésztiszt volt, az osztrák–magyar flotta altengernagya, korábban Ferenc József szárnysegédje, aki ultrakonzervatív nézeteit sosem rejtett véka alá – habár világlátott ember volt, és kiváló sportoló, mégis megátalkodott antiszemitának vallotta magát, annak ellenére, hogy néhány zsidó ismerősével – főként a gazdagabbakkal – fenntartotta a társadalmi érintkezést. Ellensége volt mindennek, ami liberális, ami demokrata vagy ami baloldali – így a Tanácsköztársaság összeomlása után keresve sem találhattak volna nála megfelelőbb személyt a magyar ellenforradalmi csapatok és később az állam vezetésére. Még a Tanácsköztársaság idején csatlakozott a francia megszállás alatt álló Szegeden zajló ellenforradalmi szervezkedéshez, és 1919. május 31-én gróf Károlyi Gyula szegedi ellenforradalmi kormányában hadügyminiszter lett. 1919. július 5-én, a szegedi színházban Horthyt a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) díszelnökévé választották. Az antant nyomására Károlyi kormányát leváltották, Horthy pedig kimaradt az új, P. Ábrahám Dezső vezette ellenkormányból. Ehelyett 1919. július 13-án fővezéri kinevezést kapott, amellyel a Nemzeti Hadsereg élére állt (az alakulat létrehozását még Horthy hadügyminisztersége előtt kezdte meg Gömbös Gyula honvédelmi államtitkár kommunistaellenes tiszti különítményekből).
A Tanácsköztársaság bukása idején, 1919 augusztusának elején József főherceg vette át a kormányzást, ám hamarosan le kellett mondania a tisztségről, mert az antant-hatalmak nem nézték jó szemmel a Habsburg-család bármely tagjának politikai szereplését. Horthy Miklós 1919. augusztus 18-án a Szövetséges Katonai Misszió előtt jelentette be, hogy amint arra engedélyt kap, négy napon belül tényleges haderővel rendelkezik, és helyreállítja a rendet Magyarországon. Csapataival az antant engedélyének birtokában a Dunántúlra vonult, főhadiszállását pedig Siófokon rendezte be. Halsey E. Yates ezredes augusztus 24-ei jelentése az első, amely Horthy fegyveres erejéről beszámol: 8000 katona géppisztolyokkal és 19 tábori ágyú alkotta a haderőt.
Horthy deklarálta, hogy nem tartozik felelősséggel a budapesti Friedrich-kormánynak, ennek ellenére rendszeresen részt vett a kormányüléseken. A Dunántúlon saját katonai igazgatást vezetett be, körzetparancsnokai teljhatalommal bírtak. Kemény cenzúrát vezettek be, ellehetetlenítették a polgári igazgatás kiépítésére irányuló törekvéseket és az igazságszolgáltatásba is beavatkoztak. E körülmények között zajlott a egyebek között a Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván nevével fémjelzett fehérterror, amelynek kegyetlenségeit az antant képviselői is szóvá tették.
Horthy helyesen ismerte fel, hogy a zűrzavaros helyzetben kizárólag egy összefogott fegyveres erő képviselhet reális hatalmat (felismerte azt Károlyi Mihály vagy Kun Béla is – csak nekik nem volt elég katonájuk): George Russel Clerk brit diplomata végül vele állapodott meg arról, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten. A katonai diktatúra felállításának tilalmát Horthyval elfogadtató Clerk-misszió eredményeként 1919. november 16-án, miután a román hadsereg gondos ellenőrzés mellett távozott a kifosztott Budapestről, Horthy a viseletéről „darutollasnak” nevezett haderő élén bevonult a fővárosba. Főhadiszállását ideiglenesen a Gellért Szállóban rendezte be, a különítményesek pedig több saját központot alakítottak ki saját maguknak.
Rémuralom következett, amit a történelem „fehérterror” néven ismer. Jóllehet, a Pesti Izraelita Hitközség már korábban delegációt menesztett a főparancsnokság főhadiszállására, Siófokra, ahol barátságosan fogadták őket és Horthy nyomatékosan biztosította a küldöttséget, hogy nem enged Budapesten pogromot rendezni – de mégis megrendezték, bestiális kegyetlenséggel. A Tanácsköztársaságért egyértelműen a magyar zsidóságot tették felelőssé, akadtak ugyan a fehérterrornak kivételesen nem zsidó áldozatai is, de csak elvétve – ezek a pokoli napok égették bele a magyar köztudatba a zsidókat a kommunistákkal azonosító, máig ható kényszerképzetet. A fehérterror bűncselekményei folytatódtak a budapesti bevonulás után is. A Nemzeti Hadsereg tagjai kereskedőket fosztogattak, a nyílt utcáról hurcoltak el embereket, akiket a különítmények szállásain kínoztak, sokukat meg is gyilkolták. Számos nemi erőszakot is elkövettek.
Hogy érzékeltessük a különítményesek bestialitását, tekintsük a Népszava két munkatársának, két újságírónak, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a mártírhalálát. Somogyi a lap vezetője volt és mielőtt brutálisan megölték volna, számtalan fenyegető levelet kapott a „nemzeti oldal” vehemens képviselőitől. A visszaemlékezések szerint, nyugodt, kiegyensúlyozott ember volt, akit a folyamatos fenyegetések nem tudtak eltéríteni attól, hogy újra és újra beszámoljon lapjában, a Népszavában, a horthysta terrorkülönítményesek kegyetlenkedéseiről. Beniczky Ödön belügyminiszter pár évvel később így idézte fel a történteket: „egy, a Népszavában megjelenésre szánt cikk kefelevonatát a cenzúráról átküldték a fővezérség Gellért szállóbeli szállására, ahol egy esti társaság előtt, amelyben a fővezér is jelen volt, felolvasták. Általános megbotránkozást keltett, többen a vezérkar tagjai közül megjegyezték, hogy a gaz Somogyi Bélát a Dunába kell tenni. Horthy Miklós fővezér úr azután e kijelentéssel bontott asztalt: Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni! Nemes verseny indult meg e kijelentésre a Prónay- és az Ostenburg különítmények között.”
„Ostenburgék azonban maguknak vindikálták az elsőbbségi jogot. Miután már több ízben hiába várták és lesték a kedvező alkalmat, a Conti utcai „Népszava” szerkesztőségéből az esti órákban hazamenő Somogyi Bélának a lefülelése – egy napon végre sikerrel járt. Ezen akciót négyen végezték. Kovarcz Emil autóval várta és nyomon kísérte a Népszínház utcába Soltészt, Megait és Lehrert [az Ostenburg-különítmény tisztjei], akik Somogyi Bélát és az őt kísérő Bacsó Bélát az utcán felszólították, kövessék őket az autóba, mert le vannak tartóztatva. Ennek a jelenetnek csupán egy cukorkaárus volt a szemtanúja, akit harmadiknak szintén betuszkoltak ebbe a nagy, hatüléses gépkocsiba, nehogy a jelenetnek még hírmondója is legyen. A kocsit azután, amelynek födele fel volt húzva, a Teréz körúton, azután a külső Váci úton végig Kovarcz a megyeri csárda felé vezette. De előzőleg a vámsorompóhoz érve, mely le volt eresztve, nem állott meg, hanem azt áttörve, továbbment. Az ott álló őrség a kocsi után lőtt, a golyó azonban csupán a sárhányót horzsolta. A megyeri csárda után és a fővárosi vízművek között, közel a Duna-parthoz, megállottak. A delikvenseket leszállítva a Duna felé vezették őket, ahol néhány revolverlövéssel őket elintézték és holttesteiket a Dunába hajították. Ezzel azután, mint akik ügyüket jól végezték, visszamentek a kocsihoz… [amelyet] a Rottenbiller utcai garázsban helyeztek el. Ennél az akciónál a következő furcsa eset adta magát elő: a cukorkaárus, akinek valami bajonettszúrást adtak, de rosszul – halottnak tetette magát, de amint a tisztek elmentek, felkelt a csekély vízből és hazaszaladt. Félelmében sohase jelentkezett – nem is tett panaszt, nehogy még egyszer megöljék” (Forrás: Balogh S. Éva: A Somogyi-Bacsó gyilkosság: „ennek a húsvéti tojásnak a fővezér is örülni fog” in: Galamus.hu)
Hát kérem, ilyen volt a Horthy-korszak hajnala. Azt kell mondanunk: lehet, hogy Horthy maga személyesen nem vett részt a kegyetlenkedésekben, gyilkosságokban. Sőt, biztos: de nem csak tudott róluk, hanem irányította is őket, mint a Somogyi-Bacsó gyilkosság esetében láthattuk is.
Jóllehet, 1920-21-re valamelyest konszolidálódott a helyzet, Horthyt kormányzóvá választották (a parlamenti szavazáson állig felfegyverzett különítményesek jelezték jelenlétükkel, milyen voksot is várnak el a képviselőktől), a rendszer nem adhatott mást, csak mi lényege – meghozták a numerus clausus („zárt szám”) törvényt, aminek értelmében a nemzetiségek csak etnikai arányuknak megfelelően nyerhettek felvételt felsőoktatási intézményekbe (a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra. (1920. évi XXV. törvénycikk 3.§.) Ettől remélték a magyarországi zsidóság távoltartását az értelmiségi szakmáktól, és habár 1928-ban Bethlen István miniszterelnök a „faji kvótát” kivette az eredeti törvényből, de a felvételi gyakorlatában továbbra is irányadó maradt, ám a „népfajok arányairól” szóló kitétel egyértelműen a zsidó diákokra utalt. A történelemtudomány Európa első zsidótörvényének nevezi a numerus clausust.
És ezt a törvényt – egészen az 1942. évi XV. törvénycikkig a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól – még huszonkét hasonló követte. Ennyi törvényt hozott Horthy rendszere a tulajdon polgárai ellen, akiknek mindössze annyi volt a bűnük, hogy zsidónak születtek.
Lehet tekinteni Horthyt, a politikust, Horthyt a vezetőt vagy Horthyt a katonát, nem is vitatom, hogy ilyen aspektusai is vannak a kérdésnek. De semmiképpen sem feledkezhetünk meg arról, hogy maga a Horthy-korszak egyfelől kegyetlen erőszakban fogant, másfelől végig markáns antiszemitizmus hatotta át, melynek körülbelül 445 ezer halálos áldozata lett. Ha a közhangulat, a közszellem és a törvénykezés, maga az államigazgatás nem lett volna pregnánsan zsidó- és kisebbségellenes, jóval kevesebben válnak mártírrá. Alapvetően ugyanis a magyar szervek lelkes segítsége nélkül képtelenség lett volna ennyi embert deportálni. Eichmann kétszáz fős kommandója számára mindenképpen.
Akkor is a szavakkal kezdődött. Meg a törvényekkel. És azzal, hogy izraelita honfitársainkat a magyar állam – az első numerus clausus-törvény révén – nemzetiségnek tekintette, felrúgva ezzel a kiegyezés összes eredményét. Aki manapság erre törekszik, akár félresikerült hitbuzgalomból, akár önös anyagi vagy politikai érdekből, az ide vezető utat kövezi szándékával, melyről abszolút nem érdekes, hogy jó vagy rossz.
A végeredmény ismert.
Hát ezen merengjünk egy kicsit. Vagy inkább sokat.
Tényleg csak néhány ecsetvonással szerettem volna árnyalni a képet.
Ráhelyezni a korszak arculatát a vászonra.
