Amit eddig elértek: a „határokon átívelő nemzetegyesítés”, egymillió új magyar állampolgár, határon túli magyar egyetemek, egyházi, gazdasági és lakásépítési támogatások, futballakadémiák a magyar adófizetők pénzéből, a határon túli magyar pártok teljes ellenőrzése (behódolt az RMDSZ, megbukott a Híd) – mind nem elég.
A 2010-es Trianon-törvényt is a kormány kétharmadán túlmenő többséggel sikerült elfogadtatni, már azzal is kifejezésre juttatták, hogy a nemzeti kérdésben az ő felfogásukat követi szinte az egész ország. Most, a századik évforduló napján megint az Országgyűlés elé terjesztenek és a jövő héten nyilván el is fogadtatnak ott egy politikai nyilatkozatot
„a nemzeti önazonosság védelméről”: Ezúttal is megismétlem, hogy a politikai nyilatkozat műfaját kormány és ellenzék konszenzusának kifejezésére vezettük be az 1994-es házszabályba, és elfogadását kétharmados többséghez kötöttük. A Fidesz házszabályában elég hozzá a feles többség, aminek nem gyakorlati jelentősége van, hiszen kétharmados többségükkel alaptörvényt és „sarkalatos” törvényeket is alkotnak újra meg újra.
Nem, ennek elvi jelentősége van: a parlamenti többségnek nemcsak törvények alkotása, hanem az egész ország véleményének kifejezése is dolga. Arra használják 2010 óta, hogy a maguk álláspontját jelenítsék meg az ország egésze, sőt az egész magyarság álláspontjaként. Ez történt tíz éve is, a „nemzeti együttműködés nyilatkozata” elfogadásakor, és ezt teszik most is.
Orbán mindig harcról beszél, nála az országot, a gazdaságot mindig meg kell védeni, s most is arról van szó, hogy Orbán megvédi az ő fenyegetett népét, nemzetét, merthogy a békeszerződés óta eltelt száz év e tekintetben legfontosabb jellemzője, hogy a szerinte egységes magyar nemzet határon túl rekedt részét magyarságában, magyar mivoltában fenyegetik a szomszéd államok.
A fenyegetettség ebben az esetben annyiban igaz, hogy a magyar kisebbségek ebben a száz évben ki voltak téve a természetes és emellett sokszor erőszakos asszimilációnak. A kisebbségben élőnek tényleg választania kell, hogy kitart-e nemzetiségi létezése mellett, vagy beolvad a többségbe, és így teremt magának és gyermekeinek ott és akkor jobb életlehetőséget.
Ráadásul a szomszéd országokban élő magyarokat sokszor vették rá erővel, erőszakkal a beolvadásra, és ennek alternatívája sokak – százezrek – számára csak a kiköltözés, áttelepülés, igazából menekülés maradt. Vajon nincs-e igaza akkor a Fidesznek abban, hogy a nemzeti önazonosság védelméről kell nyilatkozni, s ezt kell megpróbálni nemzetközi normává tenni? Vajon nem helyes-e támogatni ezt a nyilatkozatszöveget?
Azt is hozzá kell tenni, hogy a szöveg civilizáltabb, mint a mindennapi irredenta propaganda, amennyiben nem nevezi a békeszerződést a magyar történelem legnagyobb tragédiájának, s megállapítja, hogy nem határváltozással kell a problémát megoldani. Meglepő módon említést sem tesz az autonómiának mint a kisebbségi jogok fontos garanciájának igényéről. A szó elő sem fordul a szövegben. Nem, a magyar Országgyűlés e nyilatkozata csak
azt követeli, mégpedig elsősorban a külvilágtól: a többi parlamenttől, az európai intézményektől és az ENSZ-től, hogy ismerjék el alapjogként, uniós jogként a nemzeti önazonossághoz való jogot.
Nem vagyok jogász, különösen nem nemzetközi jogász, de azt azért tudom, hogy a nemzetközi jog, élén az ENSZ emberi jogokról szóló alapdokumentumával védi a nemzeti kisebbségeket, szankcionálja a területek etnikai összetételének erőszakos megváltoztatását, és eszerint – legalábbis negatív értelemben – elismeri és védi a nemzeti kisebbségek létét, fennmaradását.
Azt gondolhatnának, hogy a nyilatkozatszöveg így nyitott kapukat dönget. Ami egyébként a szomszéd országok magyar kisebbségeit illeti, az ő jogaikat a szomszéd államok többségével negyedszázaddal ezelőtt kötött alapszerződések védik, illetve védenék, ha a mindenkori magyar kormány támaszkodna ezekre.
Az Orbán-kormány nem teszi, már csak azért sem, amely alapszerződések közül a Romániával és Szlovákiával kötötteket annak idején a Fidesz ellenzéki pártként elutasította. Akkor miért állnak elő most, az évfordulón ezzel a szöveggel?
Azért, mert a Fidesz nyilatkozata mást követel, mint amit a nemzetközi jog és a Magyarország és szomszédjai által kötött alapszerződések elismernek.
A szöveg egy furcsa szembeállítással kezdődik: megállapítja, hogy a történelmi Magyarország kisebbségeinek létszáma az 1787-es és az 1910-es népszámlálás között közel kétszeresére növekedett, viszont a szomszéd országokban kisebbségbe került magyarok létszáma 1920 és 2011 között kétharmadára csökkent. Ezzel nyilván azt kívánják ország és világ tudomására hozni, hogy az egykori magyar államban jó volt nemzetiséginek lenni, viszont ma a szomszéd országokban nem jó magyar nemzetiségűnek lenni.
Az utóbbival az említett kilencven éves időszak jó részét illetően sajnos akár egyet is lehet érteni, viszont az előbbivel – tehát ismétlem: hogy az 1918 előtti Magyarországon jó volt nemzetiséginek lenni – a százhúsz éves időszak utolsó évtizedeit, a dualizmus időszakát illetően, amikor a magyar politikai osztály határozta meg, hogy mi történik, biztosan nem.
Ez a szembeállítás tehát hamis: az a nyilvánvaló funkciója, hogy a magyar kisebbségek egyébként valóban súlyos sérelmeit hangsúlyozza, amit a szöveg további részeiben is folytat.
De arra is jó, hogy feledtesse:
a történelmi Magyarország felbomlása mindenekelőtt a sértett nemzetiségek politikai képviseleteinek döntésével, a szomszédos államokhoz történő csatlakozásával történt meg már 1918 őszén, és a békeszerződés nagyobb részben ezt szentesítette.
Ők régi rossz hagyományként csak az ellenséges nagyhatalmak önkényeként szeretik ezt beállítani, és ezt teszik ebben a szövegben is, ami viszont nem elfogadható.
Követi ezt egy újabb mennyiségi állítás: „Ezáltal a Kárpát-medencében a magyarság napjainkban is viszonylagos nemzeti többséget alkot, és a térségben a magyar nyelvet beszélik a legtöbben.” És ebből a következtetés: „Ezen etnikai tényhelyzet a jövőre nézve is kiemelt felelősséget ró a magyar államra és Európa felelős politikai erőire a Kárpát-medence sorsának történelmi alakításában.”
Vagyis: a „Kárpát-medencében” – ami a történelmi Magyarország felszámolása óta valójában csak természetföldrajzi, és nem politikai-földrajzi kategória – a magyarok vannak többségben, ezért a „Kárpát-medence sorsa” – ez mit is jelent? Magyarország sorsát, a szomszéd országokban élő magyarok és szlovákok, magyarok és románok, magyarok és szerbek, magyarok és ukránok sorsát? – egyfelől a magyar állam, másfelől „Európa felelős politikai erőinek” felelőssége, amely mondatban a román, szlovák, szerb, ukrán állam nem kerül megemlítésre. (Horvátországot, ha jól értem, nem sorolják a Kárpát-medencéhez, a nemzetiségiek létszámában sem szerepeltetik, alighanem azért, mert földrajzilag sem tartozik oda, és mert nem volt a Magyar Királyság része.)
Ez annak a Tusnádfürdőn elhangzott Orbán-féle mondatnak egyfajta megismétlése, hogy
„A Kárpát-medence jövőjét magyar nyelven írják.” Vagyis a magyar állam hatóköre – erről szól az Orbán-kormány 2010-es „nemzetpolitikai paradigmaváltása”
– túlterjed a mai magyar állam határain, kiterjed a történelmi Magyarország egész területére, és ezt legyen szíves mindenki tudomásul venni.
Mit jelent tehát a „nemzeti önazonosság védelme”? Annak az igénynek az elismertetését más országokkal és a nemzetközi intézményekkel, hogy az „egységes magyar nemzet” mint nemcsak kulturális, de politikai entitás doktrínájának megfelelően a szomszéd országokban élő magyarok ehhez az egységes magyar nemzethez, vagyis hozzánk tartoznak, és ezáltal Orbán Viktornak mint e nemzet vezérének szerepe rájuk is kiterjed.
Nem véletlenül tartja legfontosabb eligazító beszédét évről-évre Románia magyarlakta területén.
Míg a kisebbségi jogok védelmét feltétlenül támogatandónak tartom, ma is büszke vagyok az 1995-ben képviselőként az alapszerződésekre leadott igenlő szavazatomra, a „nemzeti önazonosság védelmének” így megfogalmazott, a kárpát-medencei magyar szupremácia igényét újraélesztő politikai nyilatkozatot nem
