Nos, érdekes kísérletet teszek a mai kávé mellett: még mindig kívülről tekintem Magyarországot, földrajzi és politikai szempontból egyaránt, arra próbálok ráérezni, mit gondol erről a drótoktól öleltről a világ többi lakosa, ha meghallja a nevét – elvégre alig vannak 7 693 795 659-en, szemben a mi erős tíz-, maximum tizenötmilliónkkal.
Hát Németországban sok jót nem gondolnak mifelőlünk. Az, hogy Manfred Weber keményen megmondta – mint az lapunk más helyén is olvasható – miszerint ha csak a Fidesz szavazataival lehetne az Európai Bizottság elnöke, akkor inkább köszöni a tisztességet, de nem kér belőle – leginkább az uniós politika vezető köreinek véleményét tükrözi, igaz, azt alaposan. Most kezdik belátni a mértékadó körök, hogy mindezidáig nagyobb csibészekkel tárgyaltak, mint hitték: jobb későn, mint soha.
Varga Judit, a Miniszterelnökség európai uniós kapcsolatokért felelős államtitkára csattanósnak szánt választ adott Weber nyilatkozatára:
„Az ilyen nyilatkozat megengedhetetlen. Manfred Weber vérig sértette a magyar választókat, akik Európa többi polgárához hasonlóan egy demokratikus választás során fognak képviselőket küldeni az Európai Parlamentbe. Ismét bebizonyosodott, hogy Weber a bevándorláspárti baloldal túszává vált.”
Ez azonban pusztán annak a jele, hogy az egész világ félreérti a Miniszterelnökséget és ezen belül Varga államtitkár feladatát: azt gondoltuk eddig, ő az uniós kapcsolatok javításáért, fenntartásáért felel, holott az a dolga, hogy rontson rajtuk. Így már értelmet nyer az antidiplomácia különös gyakorlata is. Hiszen a rossz kapcsolat is kapcsolat – és ha kell, lehet rajta rontani. Ezek szerint kell, szükséges, elengedhetetlen.
De mihez akar velünk kezdeni Európa?
Már maga a kérdés is mutatja kozmopolita lelkületemet, hiszen igaz magyar ember azt kérdezte volna: „mihez fogunk kezdeni Európával (meg a világ többi részével)?”
Mint azt Katarina Barley német igazságügyi miniszter a 444-nek adott interjújában kifejtette:
„Nem a magyar népet, hanem a magyar kormányt kellene büntetni”
Ebben maradéktalanul egyetértünk, kár, hogy a beszélgetés folyamán az eljárás mikéntjéről keveset árult el, annyira keveset, hogy félő: neki legalább annyira nincs fogalma arról, miképpen kéne ezt elintézni, mint nekünk. Megnyugtató, miszerint világosan látja: „nem szabad egyenlőségjelet tenni az itt élő emberek és a kormány közé, hiszen a lakosság egyértelműen Európa-párti”, de mégis, milyen szankciós eszközökre gondol? Ugyanis az Uniónak csakis gazdasági és politikai eszközei vannak, és kivétel nélkül mindegyik országra vonatkozik: a politikai vezetőinket legfeljebb az úri kaszinókból tilthatják ki, aminek ideje is volna, lévén, hogy nem úriemberek.
De az már eredménynek számít, hogy nem tévesztenek össze minket a politikai vezetőinkkel. Habár egyelőre mégis ott tartunk, hogy mi vagyunk a kutya, a vezetőink a rajtunk élősködő bolhák, kérjük a szomszédot, hogy üsse már agyon őket, de neki meg csak husángja van, ha azzal lát munkához, a mi csontunk bánja: de ha eszünkbe jutna megfürödni, mindenki jól járna. Kivéve a bolhákat.
Tekintsünk Európán túlra!
A héten nem járt Angolában a magyar miniszterelnök, mely nem látogatásnak van némi diplomáciai jelentősége: Angola helyett ugyanis a Zöldfoki-szigetekre utazott váratlanul, ahol kissé meglepődtek a láttán, de fogadták, vendégül látták, távozása után megszámolták az ezüstkanalakat valamint kézfogáskor használt ujjaikat, és mivel nagyjából minden megvan, elmondhatjuk: erős magyar-zöldfoki szövetség született.
Ez nagyjából rendben is van: az a csoda, hogy eddig megvoltunk egymás nélkül, pedig annyi a közös bennünk, hogy azt elmondani is sok lenne – de miért nem Angolába ment Orbán Viktor?
Hej, nagy a sora annak. Különben a gépnek mindenképpen landolnia kellett volna Praiában, a Zöldfoki-szigetek fővárosában, üzemanyag-felvétel céljából, de miért nem ment tovább? Elképzelem Orbán és a pilóta párbeszédét:
– Praiában landolás!
– Tudom, tankolunk.
– Nem tankolunk. Látogatunk.
Hát bizony azért állt meg a magyar kormányfő félúton, mert az angolai elnök (és nem mellesleg diktátor), bizonyos João Lourenço úr jelezte neki: zsúfolt programja nem engedi meg, hogy méltóképpen fogadja. A zsúfolt program ezzel szemben azt megengedte, hogy a látogatás várható időtartama alatt hosszú interjút adjon egy orosz televíziónak: az tényleg fontosabb is, mint egy garabonciás magyar miniszterelnök. A rejtélyre az Expresso című portugál hetilap derített fényt. Nekik nyilatkozott egy Angolában nagyon kormányközelinek számító úr, aki világosan megmondta:
„João Lourenço hivatalosan a túl sok programjára hivatkozott, de valójában azért mondott nemet, mert nem akarta fogadni az idegengyűlölő és szélsőjobboldali magyar miniszterelnököt.”
Akkor most álljunk meg és vegyünk nagy levegőt, mielőtt jó magyar szokás szerint átesünk a ló túloldalára és elkezdjük magasztalni a magas erkölcsiségű angolai demokráciát. Angolában ugyanis minden van, kőolaj, gyémánt, mangán-, réz-, arany-, ezüst- és vasérc, csak éppen demokrácia nincs, egy milligramm sem: az országot évtizedek óta a polgárháborút megnyerő MPLA irányítja, hol többé, hol kevésbé véres módszerekkel, a mostani állapot épp a békésebbek közé tartozik, de erkölcsről vagy népképviseletről szó sem eshet az angolai vezetés vonatkozásában.
Lourenço elnök sem lett hirtelen Martin Luther King nagy híve – azonban ha már egy diktátor is xenofóbnak, és fajüldözőnek tartja a Magyarországon uralkodó politikai nézetrendszert, méghozzá annyira, hogy szóba sem áll a kormányfővel, képzelhető, mi lehet rólunk a vélekedés a demokratikus berendezkedésű államokban.
Van az így, kérem, mikor a bolha kommandírozza a szegény magyar pulikutyát, aki már mindennek örülne, csak az ugráló élősdiektől szabaduljon meg.
Az pedig egy teljesen más helyzet, amikor az elszemtelenedett bolhakirály megpróbálja a puli után az európai elefántot is irányítani.
Az már kicsit vastagabb bőrű állat, azzal nem fognak menni a csipkedések.
Meg kéne fürödni, és minden megoldódna.
