Kezdőlap Címkék MKIK

Címke: MKIK

Parragh László: Büntetnek minket

A jelenleginél nagyobb optimizmus a vállalkozók körében csak egyszer volt azóta, hogy az MKIK GVI konjunktúrajelentéseket készít: 2006-ban, amikor a választásokra ráfordulva fűt-fát ígértek a pártok – mondja Parragh László. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a Független Hírügynökségnek nyilatkozva magyarázatként kifejtette: örök igazság, hogy minél kisebb egy cég, annál jobban befolyásolja a politika, a politikai ígéretek, a várakozások. Ha azt sulykolja a politika, hogy kedvező változásokat visz végbe, akkor a cégek is optimistábbá válnak. Mikroszintre lebontva nagy a szórás, de „a magyar cégek jelentős részének az a legfontosabb problémája, hogyan élje túl a mai napot és a holnapot úgy, hogy a holnapután is az övé legyen”. Ami az egyik legnagyobb gond, az a szakképzett munkaerő kérdése, de Parragh szerint kettőn áll a vásár: hiába képeznek az elegendőnél is több szakmunkást, ha a vállalkozások nem fizetik meg őket, akkor külföldre szegődnek. Szerinte a megoldást a magasabb bérek jelentik. Nem hisz a nemzetközi versenyképességi jelentésekben, mint mondja: „egyszerűen így büntetnek minket amiatt, mert nem tetszünk annak a közösségnek, amely ezt meghatározza”.

 

A tagság a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarában (MKIK) ugyan nem kötelező, mégis elmondható, hogy rálátása van a magyar vállalkozói szférára. Egyáltalán, hány tagja van jelenleg, illetve mekkora az ipari és kereskedelmi vállalkozások száma ma Magyarországon, azoké amelyek regisztrációs adót fizetnek a kamarai szolgáltatások fejében?

A vállalkozások száma meghaladja az egymilliót Magyarországon, ezek közül hatszázezer sorolható abba a körbe, amelyet regisztrálunk, önkéntes tagjaink száma mintegy 25 ezer. Tagként csak azokat tarjuk nyilván, akik a tagdíjat ténylegesen befizették.

S ha már regisztrációs díj. Mennyi pénz gyűlik össze évente?

A 23 területi kamara által évente beszedett regisztrációs díj körülbelül 2,5 – 3 milliárd forint s ennek 10 %-a kerül a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarához, a többit helyben használják föl. Ez az MKIK költségvetésének töredéke, így erős csúsztatás az a rendszeresen hangoztatott állítás, hogy az MKIK ebből él.

Mennyire egyszerű beszedni így, pár év múlva? Más szóval, mennyire szokták meg a magyar vállalkozások a kötelező regisztrációs adó fizetését? Mert a bevezetésekor, 2012-ben nagy felzúdulás volt, sokan azt mondták, hogy tulajdonképpen egy új adóról van szó, hiszen nem kapnak érte semmit cserébe.

Ma is sokan berzenkednek még, de e mögött én egy erős hangulatkeltést is érzek, hiszen egy működő vállalkozás számára évente 5 ezer forint nem jelenthet valós megterhelést. Ez néhány doboz cigaretta vagy energiaital ára. Ha pedig valaki végignézi a szolgáltatásainkat, rögtön láthatja, hogy – vállalatmérettől függetlenül – mindenkinek sok mindent nyújtunk a képzéstől kezdve a Széchenyi kártyán át a kereskedelemfejlesztésig bezárólag.

Miután pedig a gazdaságpolitikára való ráhatásunk sem elhanyagolható, az elmúlt évek adó- és bürokráciacsökkentő lépései minden vállalkozás számára nagyságrendekkel nagyobb megtakarítást jelentenek.

A regisztrációs díj bevezetése sokat lendített a kamara helyzetén – gondolom én. Mennyire könnyítette meg az életét a szervezetnek? Mire futja a befolyó pénzből? Mennyire fedezi a vállalkozók kiszolgálását, a szolgáltatás minőségének javítását, illetve körének bővítését?

Bevételeink szerkezete rendkívül sokrétű. Önkéntes tagdíj, regisztrációs díj, különböző tanfolyamok, képzések díjai, mesterképzés, származási bizonyítvány, Választott Bíróság bevételei, államtól átvállalt feladatok, EU-s források… Hosszan sorolhatnám. A regisztrációs díj ad némi tervezési biztonságot.

Akárhogyan is, Önöknek van rálátásuk a magyar vállalkozói körre. Hogy látják, milyen a hangulatuk? Hogyan érzik ma magukat Magyarországon?

Erre nem tudok, ugyanis nem lehet egyértelmű, fekete-fehér választ adni. Vannak olyanok, amelyek köszönik, jól vannak, kiválóan boldogulnak, másoknak rosszabbul vagy egyenesen rosszul megy. Ez mindig az adott vállalkozás helyzetéből, gazdasági pozíciójából fakad. Miután több mint egymillió vállalkozás van, a szórás rendkívül nagy. Talán úgy lehet választ adni a kérdésre, ha részekre bontjuk az egészet, a tipikus vállalkozási csoportokra. E logika mentén vannak tehát a külföldi tulajdonú és/vagy exportra termelő közép- és nagyvállalatok, amelyek köszönik szépen, remekül boldogulnak. Miként azok a cégek is  – legyenek akár nagyon kicsik –, amelyeknek sikerült megtalálniuk egy piaci rést. Ugyanakkor a magyar cégek jelentős részének az a legfontosabb problémája, hogyan élje túl a mai napot és a holnapot úgy, hogy a holnapután is az övé legyen. Átlagot vonni – mint látható – nagyon nehéz és felesleges, félrevivő lenne.

Ám Önöknek vannak objektív eszközeik is, hiszen folyamatosan és rendszeresen mérik a vállalkozói kör hangulatát. Az mit tükröz?

Valóban, az MKIK Gazdaság-és Vállalkozáskutató Intézete (MKIK GVI) rendszeresen elkészíti a konjunktúra felmérését, ami a cégektől jött válaszokból áll össze, s így egy eléggé objektív, átfogó és hasznos képet ad a szféra hangulatáról és várakozásairól. Az értékét és a hitelességét ennek a kutatásnak az adja, hogy 1998 óta tartósan azonos metodikával készül – évek óta azonos alapon méri a hangulatot. Tudván tudva persze, hogy

a jelenlegi magyar közgazdaságtudomány politikával erősen átitatottá vált, ha megszólal egy-egy kutatóintézet, egy-egy kutató, akkor előre be lehet lőni mondandójának az irányát, hangsúlyait. Egyik oldalon sincs teljesen objektív vélemény,

ugyanakkor a GVI felmérése szerintem az, hiszen konkrét véleményekből – a vállalkozóktól jött konkrét visszajelzésekből – alakul ki. Ennek igazát úgy is be lehet bizonyítani, ha összehasonlítjuk a GVI előrejelzéseit a később bekövetkező valós gazdasági folyamatokkal. Persze, megpróbálhatnánk csűrni-csavarni az eredményeket, vagy akár befolyásolni azokat pusztán azzal, hogy jeleznénk a várakozásainkat, de nem tesszük, örülünk, hogy van egy olyan műhelyünk, amely eredményesen és objektíven végzi a feladatát.

Akkor az eredeti kérdés: hogyan érzik magukat a vállalkozások?

Az MKIK-GVI konjunktúrajelentésnek az alakulása kedvező képet mutat: az elmúlt 25 évben a cégek a mostanit tartják a második legjobb időszaknak, a második legoptimistábbak a jövőt illetően. Óriási optimizmus van ma a vállalkozói körökben.

Mikor voltak a legoptimistábbak?

2006-ban, akkor, amikor a választásokra ráfordulva fűt-fát ígértek a pártok. És örök igazság, hogy minél kisebb egy cég, annál jobban befolyásolja a politika, a politikai ígéretek, várakozások. Ha azt sulykolja a politika, hogy kedvező változásokat visz végbe, akkor a cégek is optimistábbá válnak.

Mennyire tükrözi a konjunktúraindex a valóságot? Pontosabban, mennyire vág egybe a más csatornákból érkező jelzésekkel? Egyáltalán, milyen egyéb csatornákból gyűjtik az információkat a vállalati hangulat megállapítására?

Egybevág a két további csatornából bejövő információkkal: egyrészt az MIKIK közgazdasági igazgatójának, Kompaktor Emíliának az irányításával folyó elemzések adataival – ők olyan kérdésekre keresik a választ, azokat a témákat kutatják, amit mi kérünk tőlük. A másik ilyen csatorna szubjektívebb, s esetlegesebb: a vállalati szférából érkező konkrét visszajelzések tömkelege. Folyamatosan kapjuk ugyanis a jelzéseket – például e-maileken keresztül vagy személyesen jönnek be hozzánk egy-egy konkrét, gyakorlati kérdéssel, megoldandó problémával. Ezek az információk nagyon hasznosak és szintén a rendelkezésünkre állnak.

És akkor ebből a háromból próbálnak kialakítani egy képet?

Úgy tartjuk korrektnek, ha megpróbáljuk összehangolni a három csatornából nálunk összefutó információhalmazt.

És e három összehangolása után hogyan látja, mi ma a vállalkozók legnagyobb problémája? A piaci szereplőket úgy tudom jelenleg a munkaerő kérdése izgatja a leginkább. Jól látom?

Valóban, s ezt visszaigazolja az MKIK GVI december elején megjelent „Rövidtávú munkaerő-piaci prognózis – 2018” jelentése is. E szerint 2017-ben 24 százalékponttal több vállalat bővítette a létszámát, mint ahány csökkentette. Ugyanez az arány – ez is fontos – egy évvel korábban 21 százalékpont volt, ami önmagában is a munkaerőkereslet erősödésére utal. Jövőre is további erősödést vetít előre a felmérés, ami annak ellenére is jelentős, hogy általában a foglalkoztatásra vonatkozó javuló tendenciák kevésbé bizonyulnak erősnek, mint ami megfigyelhető az üzleti helyzet javulásánál.

Ez azonban csak a létszámbővítés makromegközelítése. Hogyan áll mindez mikromegközelítésben? Más szóval, mennyire jelent problémát a munkaerő fellelése? Merthogy erre panaszkodnak sokan a vállalatok közül.

A szakképzett munkaerő kérdését tartják a legnagyobb problémának. Van egy angol mondás, „It takes two to tango”, amit talán úgy lehetne a legjobban lefordítani, hogy „kettőn áll a vásár”.  Önmagában ezt a problémát a piac nem tudja megoldani, ebben nekünk is szerepet kell vállalnunk. Bár ambivalens volt, mégis úgy láttuk, s azt mondtuk már tavaly, hogy kell egy bérfelzárkóztatási program.

Ugyanis a szakképzett munkaerő rendelkezésre állásának a legnagyobb akadálya az, hogy nem fizetik meg rendesen, s emiatt vállalnak nagyon sokan külföldön munkát, bár megjegyzem: azt ugyan nem mondhatjuk, hogy a trend megfordult volna, de azt igen, hogy a kivándorlás üteme lassult.

A vállalkozásoknak is megvan tehát a szerepe abban, hogy kapjanak megfelelő munkaerőt. Hiába képezünk ki mi például négyszer annyi szakácsot, mint amennyire elvben szükség volna idehaza, mégis szakácshiány van, mivel a szakácsoknak külföldön négyszer akkora pénzt kínálnak, mint a hazai munkaadók. És persze, hogy a sajtó azzal van tele, hogy szakácshiány van Magyarországon. Ez azonban már bér kérdése.

És mi a helyzet a munkaerő tudásával? Nagyon sok bírálat éri a szakmunkásképzés átalakításának az eredményét, azt, hogy lebutított tananyagot adnak csak át, hogy nem gondolkodó és a munkaerőpiac változásaihoz, a kor által megkövetelt igényekhez alkalmazkodni képes szakmunkásokat bocsátanak ki az új rendszerben.

Ami a szakmunkásképzést, az utánpótlást illeti, szeretném egy nem túlságosan gyakran idézett szempontra felhívni a figyelmet. A demográfiára. Ugyanis erre vezethető vissza annak ténye, hogy a képzésből öt év alatt nagyjából százezer gyerek esett ki, ezen belül 84 ezer a szakképzésből és 16 ezer a gimnáziumi rendszerből. Az elvárás csökkent, a keret ugyanakkor megmaradt a szakképzés területén. Ez abszurdum szerintem. Miként az is, hogy nagyon álságos a helyzet – mindenki igyekszik PC, azaz politikailag korrekt módon kezelni az oktatásban az ezért vagy azért hátrányos helyzetű gyerekek bent tartásának a problematikáját, erre is megnyugtató megoldásra lenne szükség. Ami pedig

a szakmunkások Ön – és nem csak Ön – által „lebutítottnak” minősített képzését illeti: azt kell mondjam, hogy a vállalkozói réteg igényeit szolgáljuk ki ezzel – ezt a hozzánk érkező visszajelzések is mutatják. Mi tejes mellszélességgel kiállunk e mellett!

Mi várható jövőre Önök szerint? Milyen olyan változásokra számíthatnak a vállalkozók, amelyek segítik vagy éppen nehezítik a dolgukat?

Ami a kamarát illeti – felfogásunk szerint mi akkor végezzük jól a munkánkat, ha nem látszunk. Rengeteget dolgozunk, a háttérben lobbizunk, s így a decemberi ünnepek előtt elárulhatom, hogy a kormánnyal egyeztettünk minden olyan kérdésben, amely érinti a vállalkozói kört Magyarországon.

Mondana példát?

Vegyük az adórendszert. El kell felejteni a söralátét-adóbevallást. Ma már minden szükséges információ összefut az adóhatóságnál, a NAV-nál. Ennek nyomán sikerült elérni, hogy megszűnjön a háromszintű adóbevallás, s hogy a NAV készíti el azt helyettünk. Megfordult a bizonyítási teher is.

Mennyire kiszámítható a közeg a vállalkozók számára? Mert sok bírálat érte például a kormányt amiatt, mert sokszor visszamenőleges hatállyal hozott törvényeket.

Erre egy kérdéssel válaszolnék: mikor volt az előző kormányok alatt precedens arra, hogy már év közben elfogadják a következő évre vonatkozó költségvetést? Emlékszem azokra az időkre, amikor december 31-én, az utolsó utáni pillanatban szavaztak róla az Országgyűlésben.

Ez adja a vállalatok részére a kiszámíthatóságot?

Egy jelentős részét feltétlenül. No meg az, hogy nincsenek évközi adóváltozások. Mindez fontos üzenetet jelent: a kiszámíthatóság és a stabilitás üzenetét.

És mennyire hat vissza a vállalkozások működési körülményeire a versenyképességünk romlása – ami  gyakorlatilag minden globális rangsorban látható, kezdve a davosi Világgazdasági Fórum rangsorával a Világban Doing Business rangsorán át a nemzetközi szervezetek és neves nemzetközi piaci tanácsadók, elemzők véleményééig.

Egyrészt, a magyar gazdaságban stabilitás van és fenntarthatóság; másrészt nincs olyan makroadatunk – például a foglalkoztatás, az államadósság, a forint ereje, a külkereskedelem, a folyó fizetési mérleg, stb. – , amelyben ne állnánk jól. Ami pedig a versenyképesség alakulásának a kérdését illeti: nem fogadom el a romlásról hangoztatott véleményeket, jelentéseket. Ezek zöme ugyanis szubjektív, egyszerűen így büntetnek minket amiatt, mert nem tetszünk annak a közösségnek, amely ezt meghatározza.

Azt mondja ezzel, hogy politikai megfontolásokból adnak romló képet a magyar versenyképességről?

Igen, de a taktika nem válik be, mert a reálgazdasági szereplők nem a rangsort nézik, hanem a valós helyzetet, s a saját konkrét területükön nyíló lehetőségeket. Amikor egy multi dönt, akkor a saját szűkebben vett területét és persze a saját érdekeit vizsgálja. És folyamatosak a multik befektetései nálunk.

Tegyük hozzá, van csábítóerő rendesen: például az egyedi kormánydöntéssel odaítélt egy munkahelyre vetített állami támogatás átlagos összege 2006 óta a háromszorosára, 12 millió forintra nőtt. Azaz egy munkahely megteremtéséért, és fenntartásáért pár évre egy befektető 12 millió forintot kap az államtól.

Ennek ellenére azt mondom, hogy komoly energiákat kell fordítanunk a nemtelen és politikai indíttatású támadások kivédésére ezen a téren is. Például éppen most kaptam egy olyan jelentést, rangsort, amely  szerint az üzlet biztonsága szempontjából Magyarországot Jemennel, Szomáliával és Ugandával egy súlycsoportban emlegetik. Mondja, ezt mennyire lehet már komolyan venni?

Kicsi is, sárga is, de a mienk

 „Nálunk a vállalkozói lét nem olyan, mint amilyen egy normális piacgazdaságban, ahol a termékkel, a szolgáltatással kell boldogulni a piacon. Magyarországon ma más módon látják a társdalomban az üzleti siker esélyét” – mondja Némethné Pál Katalin, a GKI kutatásvezetője, aki azonban nem csak a mészárosokra, garancsikra, habonyokra gondol, hanem a helyi „sikeremberekre”, akikről helyben pontosan tudják, hogy melyik helyi képviselőhöz, polgármesterhez, pártfőnökhöz milyen bekötöttséggel ér el eredményeket. „Ne csodálkozzunk azon, hogy vállalkozásellenesség és kapitalizmusellenesség alakult ki Magyarországon” – mondja, hozzátéve: a lakosság egy része ehhez lelkesen asszisztál, örül, hogy magyar zsákmányolja ki a magyart, nem pedig a külföldi a magyart.

 

Lassan vége az évnek, s ez nem csak a számvetés, hanem a tervezés időszaka is. A nagy évzárási roham közben a vállalkozások, a vállalkozók is megpróbálnak a 2018-as évre előre gondolkodni, látni. Kérdés, milyen üzleti környezetben tehetik ezt meg. Ön milyennek látja a vállalkozói környezetet?

Röviden: vegyesnek. Kicsit bővebben: látszatra jónak, de valójában rosszabbnak.

Mint a makrogazdasági helyzet? Arra is azt mondják az okosok, hogy első megközelítésre kedvezőnek is mondhatók a mutatók, de valójában ez nagyon is viszonylagos.

Úgy valahogy. S ennek több oka is van. Egyrészt úgy néz ki, hogy a 2006-2009 közötti gazdasági, pénzügyi válságot a világgazdaság valójában mostanra győzte le. Mert ugyan igaz, hogy a válságkezelő intézkedések nyomán igen gyorsan javulni kezdtek a mutatók, de azért évekig foglalkoztatásbővülés nélküli, és instabil volt a javulás. Most viszont tavaly óta folyamatosan javul a  reálgazdaság, és a kilátások is nagyon kedvezőek. Ez pedig egy exportorientált gazdaságban növekvő piaci, ennek nyomán pedig fejlődési, innovációs lehetőségeket jelent a vállalkozások, legalábbis azok számára, amelyek már bekapcsolódtak vagy képesek bekapcsolódni a nemzetközi értékláncokba.

És a hazai háttér mennyire szolgálja ezt a célt?

A kormány az uniós projekteket igyekszik felpörgetni, beruházási programok indulnak, vállalati beruházások is kapnak támogatást, s szemmel láthatóan beindult a lakossági pénzköltés is – ami szintén a keresletet növeli.

Ez így igen jól hangzik, de azért ez nem ennyire egyszerű.

Mert például a fogyasztást véve: annak bővülése egyben az import növekedésével jár együtt, s már ma is gyorsabb a behozatal üteme, mint a kivitelé, ami önmagában nem lenne akkora baj egyelőre, hiszen a kereskedelmi forgalom többletében van akkora tartalék, hogy ezt jó ideig el tudja viselni. De ha azt nézzük, akkor a magyar lakosság pénzéből gerjesztett kereslet és helyi intézkedés (például az áfacsökkentés) nem csak a magyar tulajdonú vállalkozásoknak, hanem – lévén a magyar kis, nyitott, az uniós egységes piacon mélyen beágyazott gazdaság – az összes európai uniós vállalkozás számára is lehetőségeket bővít.

A beruházások esetében is felemás a helyzet? Most azért a legutolsó adat szerint meglódultak ezek is.

Valóban szépen nőnek, de ha megkapargatjuk, akkor itt is némileg más kép tárul elénk: ezek jelentős része ugyanis olyan, amely csak addig növeli a jövedelmet, amíg maga a beruházás tart. Gondolok itt  presztízsberuházásokra – a stadionépítéstől kezdve a Vár felújításán át a Ligetprojektig –, amelyek a jövedelmet addig termelnek a kivitelezőknek, amíg zajlik az építkezés, ám utána csak költséget jelentenek a fenntartóknak. Szemben mondjuk egy útépítéssel, amely a legtöbbször azért jövedelemtermelő beruházást jelent, közvetetten mindenképpen, hiszen lehetővé teszi például az elszigetelt területek bekapcsolását a gazdaságba.

Persze itt is van kivétel, mondjuk egy síkvidéki alagút vagy az elkerülő út elkerülő útja ilyen. S ezekre is van persze példa.

És az üzleti beruházások?

Ezeknek persze vitathatatlanul a termelés, annak bővítése a célja, de azért ezen a téren is van ok aggodalomra. Az egyik, hogy ha egy görbén írjuk le az alakulásukat, akkor azt látjuk, hogy nagy a hullámzásuk, s a csúcspontoknál mindig tudható, hogy melyik nagy multi cégnek – Mercedes, Audi, Apollo, stb. – köszönhető. Lefordítva: az üzleti beruházások alakulása nagy mértében függ a multik befektetési döntéseitől. Hála Istennek ilyenek rendre születnek, de azért vannak jelzések arra is, hogy megbánták a döntést, illetve, hogy inkább más helyszínt választanak, mert valamely ok miatt nem eléggé vonzó számukra az üzleti környezet Magyarországon. Annak ellenére sem, hogy egyre több pénzt fordít a kormány a beruházások támogatására. Teszi ezt persze közpénzből. Most vizsgálta meg  egy kollégám a GKI-nál az egyedi kormánydöntéssel születő állami támogatásokat, s az derült ki, hogy

2006 és 2010 között egy munkahelyhez átlag 4, most pedig már 12 millió forintot ad az állam. Azaz a korábbi háromszorosát! Bármely vállalkozó szívesen teremtene munkahelyet, ha kapna hozzá ennyi pénzt,

de hát nem kap mindenki, mert nem normatíva alapján lehet hozzájutni, bár tény, ma már nem csak a külföldiek, a magyar tulajdonú vállalkozások is hozzájuthatnak ehhez. A presztízsberuházások és az említett támogatások miatt nem mérséklődik érdemben az állami újraelosztás mértéke sem. Magyarországon 100 forint megtermelt jövedelemből kisebb –nagyobb ingadozásokkal – évek óta 50-et beszed az állam és a maga céljára költi el. Ez azt jelenti a vállalkozók számára, hogy nem csökkennek olyan mértékben az adó- és járulékterhek, mint alacsonyabb újraelosztás esetén lehetséges lenne. Bár egyes vállalatokat terhelő adók mérséklődtek, mások beléptek helyettük. A vállalati adóterhek lakosságra tolása (elsősorban a világbajnok magas áfa és a jövedéki adók révén) szintén nem jó megoldás, hiszen csökkenti a hazai fizetőképes keresletet.

Ön sokat mozog a magyar vállalati körökben? Mik a személyes tapasztalatai?

A magyar vállalkozók nem nagyon bíznak az üzleti környezetben, s nem is törekszenek arra, hogy tartós befektetéseket hajtsanak végre. Ami egyet jelent azzal, hogy alacsony a vállalati technológiai és szerkezeti korszerűsítés, alacsony az innovációs hajlandóság. Úgy látszik, mintha a túlélésre játszanának, nem pedig a fejlődésre.

Mindenki panaszkodik, de míg pár évvel ezelőtt a forráshiány volt a panasz legfőbb tárgya, ma már a munkaerőhiányra mutogatnak nagyon sokan.

Ez minden felmérés szerint is valós probléma. Hogyan lehetne ezt ésszerűen orvosolni?

Két megoldást látok: az egyik, hogy meg kell fizetni a jó munkaerőt és akkor lehet találni. Nőnek is rendesen a bérek az üzleti szférában – s ennek semmi köze a minimálbér-megállapodáshoz, egyszerűen a kereslet kényszeríti ki. A másik megoldás a robotizáció még gyorsabb terjedése, az, hogy gépekkel váltsunk ki munkahelyeket. Ez egyébként rohamosan terjed is, s jót tesz a munkaerőhelyzetnek, de jó lenne, ha nem ilyen áron fejlődne a technika, technológia.

A munkaerőhiány enyhítésére fogtak bele a szakképzés reformjába, az üzleti élet bevonásával – hiszen a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara szerepet kapott benne, nem is kicsit. Mégis sokat bírálják az üzleti körökből is.

A kialakult szakképzési struktúrák nem igazolták vissza a vélekedést és a várakozást. De hát nem is fejlődés, inkább egy retrográd fordulat történt: olyan gépkiszolgálókat terveznek kinevelni, akikről lehet tudni, hogy a legkönnyebben lesznek lecserélhetők a technikai fejlődéssel, az Ipar 4.0  terjedésével, azaz leendő munkanélkülieket képeznek. Számomra teljesen érthetetlen, hogy pont az üzleti élet képviselői indukáltak ilyen változást.

Nyilvánvalóan ehelyett egy erős alapképzés kellene, amire rövid tanfolyamokkal lehetne ráépíteni az aktuálisan szükséges tudást, s amely felkészítene az életen át tartó tanulásra.

A vállalkozók mérlegelnek, s van sok pozitívum is – gondolok itt például a gazdasági növekedés ütemére, ami azért nem annyira rossz, s ami segítheti az ő boldogulásukat is.

Önmagukban valóban jónak mondhatók a magyar növekedési mutatók, de a vállalkozók az elmulasztott lehetőségeket is mérlegelik, azt, hogy ha meghozok egy döntést, akkor azzal lemondok egy másik lehetőségről és az az által elérhető haszonról.  Mondjuk, lemondok Bróker Marcsi nagy kockázattal ámde nagy haszonnal kecsegtető ajánlatáról, s elfogadom a bankbetét által kockázatmentesen, de a nullához konvergáló hasznot hajtó befektetést. Sajnos Magyarországon a központosításra és az uniós pénzekre építő gazdaságpolitika folytatása melletti döntés született, ami ugyan látszólag jó eredményeket hoz, de elmarad már nem csak a V-4-ek, de a többi poszt-szocialista ország eredményeitől is.

Lefordítva: elég nagy elmaradt haszonnal fizetünk mi, magyarok.

Mi jelenti a legnagyobb különbséget köztük és köztünk?

A stabil intézményrendszer, a piac és a verseny működtetése – amivel szemben Magyarországra jellemző az egyre inkább centralizált, egyedi és hirtelen döntésekkel irányított gazdaság, ahol gyakorlatilag központi tervezés alapján jelölik ki, hogy kik legyenek a nyertesek és kik a vesztesek. Ez pedig – hogy visszacsatoljunk az üzleti környezethez –  minden komoly vállalkozót gondolkodásra bír.

Amikor a cégek megélhetése az államtól, a kormányzattól függ, akkor a piacgazdaság lényege vész el, a vállalkozói önállóság és kezdeményezés lehetősége.

Lehet tudni arányokat arra, hogy a vállalkozások hány százaléka függ közvetlenül az államtól?

Nem, ezek általában azért rejtett dolgok, de az általános jellegű vizsgálatokból nagyon sok mindenre fény derül. S sokan kifejezetten rá is álltak erre – például a paksi beruházást váró ipari szereplők egy része, amely nem a saját termékében vagy szolgáltatásában bízik, hanem abban, hogy a kötelező magyar beszállítói arány miatt be tud férni az üzletet elnyerők közé.

Összességében elmondható, hogy hasadás van a vállalkozói szférában:

egyrészt ott vannak a nemzetközi piacon is boldoguló exportőrök, akik egy bizonyos mértékig függetleníteni képesek magukat és megélnek a piacon, s ott van a másik réteg, amely ráállt a kormányzati, önkormányzati, állami vállalati megrendelésekre. Ők is őrületes nehézségekkel küzdenek, de alkalmazkodnak és igazodnak, mint ahogy nálunk mindig is meg tudták találni ezeket a lehetőségeket korábban is.

Ebből akkor az következhet, hogy a vállalkozói lét csak egy szűk kör számára borítékolható sikerrel kecsegtet, míg másoknak sokkal rosszabbak az esélyeik, nem? Viszont ez a vállalkozói lét erodálást jelenti, ami a jövőre nézve nem tűnik túlságosan biztatónak.

Ezt vissza is igazolják a fiatalok körben végzett felmérések. Nagyon alacsony a presztízse ma  Magyarországon a  vállalkozói létnek, nagyon alacsony arányban dédelgetnek ilyen terveket

az egyetemisták, akiknek csak a 2-3 százaléka mondja, hogy tervezne vállalkozni.

Másutt ez az arány kétszámjegyű. Ennél is félelmetesebb eredményeket hoznak az értékvizsgálatok: a fiatalok a siker, boldogulás legfőbb tényezőjeként a jó kapcsolatokat és nem a kemény munkát, a tudást és az ötletet jelölték meg. Merthogy nálunk a vállalkozói lét nem olyan, mint amilyen egy normális piacgazdaságban, ahol a termékkel, a szolgáltatással kell boldogulni a piacon. Magyarországon ma más módon látják a társdalomban az üzleti siker esélyét.

A mészárosokra, garancsikra habonyokra gondol?

Nem csak rájuk, hanem a helyi „sikeremberekre”, akikről helyben pontosan tudják, hogy melyik helyi képviselőhöz, polgármesterhez, pártfőnökhöz milyen bekötöttséggel ér el valaki eredményeket. Ennek fényében ne csodálkozzunk azon, hogy vállalkozásellenesség és kapitalizmusellenesség alakult ki Magyarországon, miként azon sem, hogy a tehetséges, keményen dolgozni képes és kész, nagy tudású, vagy jó üzleti érzékkel megáldott rendelkező emberek,  a potenciálisan sikeres vállalkozók nem idehaza keresik a boldogulásukat, vagy jobb esetben idehaza, de külföldi piacokra dolgoznak.

A félmillió külföldön munkát vállalt magyar nem kis része nem mosogatni megy tehát ki Angliába?

Persze, hogy nem, s aki akként is kezdi, idővel, gyökeret eresztve sokszor külföldön vállalkozik. Sikerrel. Ez nagyon komoly veszteség a nemzetnek,

ez egy olyan lehetőség, amit eltékozol az ország, s olyan ár, amelyet mindannyian megfizetünk.

De hát örök igazság: nincs ingyen ebéd.

Hol a kiút?

Egyelőre nem igen látok kiutat. Amíg itt egy alapvető változás nem történik – nem politikaira gondolok, azaz nem a választásokról beszélek közvetlenül – , amíg a magyar társadalom fel nem ismeri, hogy milyen rossz, perspektíva nélküli, az államilag irányított rendszerhez visszavezető úton jár, addig tovább erodálódik  a versenyképességünk, és a kialakult üzleti környezet lefelé nyomja a vállalkozókat és a munkaerőt. Sajnos a magyar lakosság egy része ehhez lelkesen asszisztál, örül, hogy magyar zsákmányolja ki a magyart, nem pedig a külföldi a magyart.

Kicsi is, sárga is, de a mienk – mondhatnánk, vagy Zorán örökbecsű sorával élve: „langyos a sör, de nekünk így is jó”.

Mikor várható változás ebben?

Rövid távon szerintem nem. Abban lehet bízni, hogy sokan mennek el külföldre, ahol megtanulnak másfajta környezetben élni és boldogulni, s feltámad bennünk az igény, hogy itthon is alakítsanak ki olyan környezetet. Visszahozzák tehát a tudást, a mentalitást, a kultúrát – mint a középkori kisinasok tették. Remélhetőleg, nagyobb sikerrel, mit akkor.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK