„Nagyon helyes, hogy határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket”, „semmi kivetnivaló sincs” abban, hogy az őcsényiek tiltakoznak a menekült gyerekek pihentetése ellen. Ezt mondta a magyar miniszterelnök.
Azután, hogy – a 444.hu megismételhetetlenül tömör megfogalmazása szerint – egy magyar ember, az általa tulajdonolt, vendéglátásra alkalmas és engedélyekkel rendelkező ingatlanban saját döntése alapján vendégül akart látni Magyarországra törvényesen érkezett, Magyarországon jogszerűen befogadott, a magyar állam oltalma alatt álló, és az országban szabadon mozgó menekülteket.
Megismétlem: gyerekeket.
A történet ezután ismert.
Lincshangulat a falugyűlésen,
ha odatévedt volna néhány „migráncs” (gyerek), tán fel is koncolják őket. Tudom, erős szavak ezek, de az ezután történtek miatt talán mégse vetettem el a sulykot: a panziós autóit összezúzták, ő félt kimenni az éj sötétjébe, mert féltette saját és családja testi épségét.
Föld S. Péter barátunk és kollégánk már leírta véleményét a történtekről. Nem állítom, hogy mindenben osztom mondandóját, de indulatában egy vagyok vele.
A Lázár tagadja, hogy
az utóbbi két év kormányzati kommunikációjának bármi köze volna a történtekhez.
Szerinte eleve ilyen a magyar társadalom. Erre még térjünk vissza később.
(E sorok írója nem elfogulatlan a kérdésben. Két éve az egyik hot spoton a Migration Aid önkénteseként igyekezett embernek maradni. Ettől függetlenül megpróbál tárgyszerűségre törekedni.)
Napjaink legtisztességesebb embereiből kettő – akik hasztalanul küzdenek hazánk hírnevének megóvásáért – éli át „övéik” gyomorforgató embertelenségét.
Fabiny Tamás evangélikus püspök írta. „Átszakadt a gát. Egészen mélyről feltörő gyűlöletcunami borított el minket, Beer Miklós püspök testvéremmel a menekültek világnapjára kiadott videónk nyomán. Csak úgy áradtak az olyan jelzők, mint hazaáruló, szabadkőműves, migránssimogató… Néhány kommentet ki is emelnék: „Olyan szép akasztani való pofátok van.” „Még eggyel több a hányingerkeltő, végtelenül undorító, liberális, Európa-ellenes propagandaanyagokból. Ez a mostani pedig különösen undorító, mert jóságos, ájtatos mezbe van burkolva a pusztítás.” „Nem papok vagytok, hanem utolsó mocskos g..i áruló férgek!” „Felőlem bármilyen csuhás hirdetheti itt az igét, nem akarunk menekülteket.” „Rohadna le a bőr a sunyi, álszent, mocskos pofátokról!” „Ritka undorító egy fajzat ez a Fabiny! látszik rajta, hogy alig várja, hogy befogadhasson pár finom kis muszlim fiút.” „Azt kívánom hogy ti legyetek azok akik először felrobbannak az ártatlan »menekültek« keze által.” „Szégyenei vagytok a püspöki karnak, ti hazaáruló, retardált barmok! Saját népetek elpusztításában vállaltok szerepet, nyomorultak!” Az idézetek sorát a végtelenségig lehetne folytatni.
Nyilván nem csak én érzek hányingert ezek olvastán. Azon pedig már meg se lepődök, hogy Fabinyt gyakran még a hívek és lelkésztársai is számon kérik, nekiszegezve a kérdést, hogy miért osztja meg az egyházat, ahogyan az elhangzott egy nyilvános eseményen.
És akkor a Ferenc pápát érő gyalázkodásokról szó se essék.
Nézzünk hát néhány számot, hogy ne csak a levegőbe beszéljünk. S idézzük fel Lázár szavait arról, hogy mi „eleve ilyenek” lennénk.
Az éppen két évvel ezelőtti menekülthullám lecsengése után készítette el felmérését a Tárki. Az első ábra azt mutatja, hogy néhány hónap alatt (a krízis képeit látva) a menekültek iránt szimpátiát érzők aránya ugyan megfeleződött (a csöppnyi hányad önmagában arcpirító), és az elgondolkodók (akik feltételekkel fogadnának be menekülteket) is lényegesen többen lettek, de az idegengyűlölők száma szignifikánsan csökkent.
A második diagram azt ábrázolja, hogy a menekülteket elutasítók hányada majdnem háromszor nagyobb volt azok körében, akik egyetlen menekülttel se találkoztak.
Most pedig ott tartunk, hogy a sokadik kormánykampány még el se kezdődött, de
a mikroközösségekben már fenik a késeket,
s, ne legyen kétségünk, ugrásra készen állnak olyan csoportok, amelyek készségesen „besegítenek”, ha erre szükség lenne. Megvernek embereket, mert azok „migráncsnak” látszanak, vagy emezek védelmére kelnek, a szokásos, fogak közt átszűrt-kiokádott szitkok bevett része az idegengyűlölő kirohanás.
Évtizedek óta tart a vita történészek, szociálpszichológusok és más tudósok körében, hogy egy olyan „kultúrnemzet”, „Schiller és Goethe népe” hogyan vált képessé annyi iszonyatra nyolcvan éve. Az eredményt nem tudom/ismerem, de egyvalami jól ismert. 1933 nyarán a hatalomba éppen csak belezöttyenő nácik bojkottot hirdettek a zsidó kisboltok ellen. A német lakosság szinte teljes elutasítása kísérte, sőt, némelyik derék német polgár még büszkén ki is húzta magát a híradó kamerája előtt, amikor egyenes testtartással – a bejárat előtt toporgó SA-keretlegényre ügyet se vetve – besietett „Schwarz bácsi” üzletébe.
Bő öt évvel később pedig – amikor a könyvégetésen már rég túl voltak, és a nem kívánatos emberek egy részét is elhurcolták –
felcsaptak a lángok a zsinagógákban.
A csöndes együttérzés helyét először felváltotta a szenvtelen, rideg közöny, majd a buzgó közreműködés a rémségekben. A Der Stürmer és társai, az utcákat és a közbeszédet elárasztó nyomasztóan szörnyű barna propaganda nyomán.
Mi most hol tartunk? 193?-ban?
