Címke: Martonyi János

A rendszerváltás után közel harminc évvel még mindig élénken foglalkoztatja az embereket a pártállami múlt. A szocializmusnak nevezett időszak nyilvános feltárása azonban súlyos adósság maradt, elmaradt a szembenézés az ügynök ügyekben is. A téma legfeljebb akkor kerül szóba, ha a közélet eddig makulátlannak hitt szereplőjéről kiderül, hogy a pártállam belső elhárításának besúgója volt.

Az Eötvös Csoport szervezésében „a Múltfeldolgozás, ügynökügyek, emlékezetpolitika” volt a téma Budapesten, a Párbeszédek Házában, amelyen mások mellett előadást tartott Ungváry Krisztián történész, akinek a közelmúltban jelent meg „A szembenézés hiánya” című könyve, amelyben az iratnyilvánosságról, a politikai bűnökért járó felelősségre vonásról és az átvilágításról írt. 

A zsúfolásig megtelt terem láttán Ungváry Krisztián megdöbbenésének adott hangot, tévedésnek vélve az óriási érdeklődést. A történész idézte Kövér Lászlót, a magyar parlament elnökét, aki szerint a pártállami besúgó hálózat ügyeinek feltárása már csak beteglelkű embereket érdekel. A megjegyzést az érdeklődő sokaság nagy derültséggel fogadta.

Előadásában aztán Ungváry felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarországon a pártállami iratok nyilvánosságra hozatala, illetve a felelősségre vonás különvált. A kommunista bűnök kutathatóságának élharcosa, a liberális SZDSZ élesen elzárkózott a történelmi felelősségre vonástól, viszont az igazságtételt szorgalmazó MDF képviselői viszont nem terjesztettek be törvénytervezeteket az állambiztonsági iratok megismeréséről. Pedig a felelősségre vonás az iratok, illetve az események ismerete nélkül aligha lehetséges.

Biszku emberrablásra is utasítást adott

Ungváry egy példával világította meg az állítását: a történész úgy látja, hogy

Biszku Bélát perbe lehetett volna fogni azért, mert parancsot adott külföldön élő magyar állampolgárok elrablására, akiket aztán később meg is gyilkoltak.

De az a bűntény, amit a hivatalban lévő belügyminiszter elkövetett, csak az állambiztonsági iratok tanulmányozása alapján válhatott volna ismertté. Az igazságszolgáltatás ezeket a bűnöket nem ismerte, ezért a Biszku perben ez a bűncselekmény még csak szóba sem került. Pedig az, hogy a magyar állambiztonság hány ember elrablását tervezte meg, s közülük hányan haltak meg, azt csak az állambiztonsági iratok tanulmányozása után lehet megtudni.

A kutatás és a felelősségre vonás kettéválásának a következménye az lett, hogy az egymással szembenálló politikai pártok kicsinyes hatalmi játszmákra használták, a politikusok „szemezgettek” az ügyek közül, ami érdekükben állt azzal foglalkoztak.  A múlt feldolgozása már ezen a ponton mutyivá változott. Magyarországon még a sortűzperek miatt sem ment börtönbe senki, Lengyelországban viszont több száz ítélet született, Csehországban is közel ötven ember kapott börtönbüntetést.

8600 átvilágításból csak 100 ügynök…?

A Kónya-Pető vitában a felelősségre vonás ellen az egyik fő érve az volt Pető Ivánnak, hogy egy demokratikus ország kulturált társadalma nem csinál ilyet. De ez tévedés, a 1949-es genfi egyezmény kimondta, hogy a háborús bűncselekmények nem évülnek el, tehát törvényileg kötelező a bűnösöket üldözni, ami nem választás kérdése. Erre az Alkotmánybíróság fel is hívta a figyelmet, amikor megsemmisítette a Zétényi-Takács törvényt, de a törvényhozás végül ezt az érvet nem vette figyelembe.

Az átvilágításról, tehát a lusztrációról is beszélt Ungváry Krisztián. Ennek lényege az volt, hogy a közszereplők esetleges állambiztonsági múltját megvizsgálták. Az átvilágítás a keleti blokkban nálunk volt a legrövidebb, és csak Oroszországban nem folytattak ilyen vizsgálatokat, ami magyarázható azzal is, hogy ott ma is egy volt KGB ezredes a legfőbb politikai vezető. Ugyanakkor a lusztráció a kelet-európai országokban, Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Németországban és Romániában még ma sem fejeződött be. Magyarországon úgy látszik, erre nincs politikai igény, mert csak 1994-től 2005-ig tartották ezt fontosnak.

Az átvilágítás lesújtó hazai eredményeiről részletesen is beszélt Ungváry Krisztián, aki felhívta a figyelmet a negyven évig tartó magyarországi diktatúrára, amit Sztálin legjobb tanítványa vezetett.

Miközben elképesztő bűncselekmények történtek az országban, ennek ellenére mindössze 8600 átvilágítás volt – bizonyos adatok szerint tízezer – ám ebből mindössze száz érintettet találtak!

De erről a száz emberről sem tudhatott meg semmit a magyar társadalom. Ugyanis a törvények szerint, ha valaki ügynöknek bizonyult, de hajlandó volt az állásáról lemondani, akkor a róla szóló kompromittáló adatokat nem hozták nyilvánosságra.

Az ügynökök perelték a történészeket

Óriási csoportokat – a hírszerzést és az elhárítást – ki is hagyták a lusztrációból, csupán a belső elhárítás szereplői váltak érintetté. Sőt, aki pártfunkcióban volt, az hivatalos kapcsolatként kimaradhatott a vizsgáltak köréből. Nem tévedés azt állítani, hogy az átvilágítás hazugságon nyugodott, egyszerű parasztvakítás volt – mondta indulatosan Ungváry Krisztián.  A történész intézményes hazugságoknak nevezte az úgynevezett ügynökpereket is. Az egykori szocialista országok közül ugyanis csak Magyarországon fordulhatott elő, hogy egykori ügynökök tömegesen pereltek be történészeket, újságírókat, s ezeket a pereket meg is nyerték.

A legszenzációsabb ítélet abban a perben született, amit Martonyi János indított. Ungváry nemrég megjelent könyvéből tudhatjuk, hogy Martonyinak több dossziéja is volt; kiderült, hogy egyebek mellett 1968-ban értékelhető jelentéseket adott az állambiztonságnak, szóban és írásban is, s ezért jutalmat is kapott.

A történész a közönség hangos derültsége közben fejből, szó szerint ismertette az ítéletet: „azt a valós tényt, hogy Martonyi János fedőnéven jelentéseket írt, ezért anyagi juttatást kapott, és állambiztonsági tiszttel konspiráltan találkozott, nem lehet úgy értékelni, mintha ő az állambiztonság ügynöke lett volna…”.

Nincs olyan ország, ahol hasonló bírósági ítéletek születhettek volna. Nálunk több ilyen is volt, a legfontosabbakat a „Szembenézés hiánya” című munkájában ismerteti a történész.

Torgyán nem volt ügynök!

Előadásában a közszereplők múltjának megismeréséről, annak fontosságáról beszélt Ungváry Krisztián. Emlékezetes például, hogy kormányzása alatt Antall József a kisgazda képviselők között borítékot osztott szét, amellyel azt sugallta, hogy Torgyán József ügynök lehetett. De miután a történész alaposan megismerte a Torgyán dossziét, kiderítette, hogy

Torgyán József nem volt ügynök. Bár valóban aláírta a beszervezési nyilatkozatot – ezért nem merte a kormányfő által átnyújtott borítékot felbontani – de azt azonnal összetépte. Majd a tartótisztjével 1957. derekán a többpárti demokrácia fontosságáról kezdeményezett vitát, ami különös politikai bátorságra vall.

Mindenesetre tény, hogy a rendszerváltás után eltelt 27 évben a zsarolási kísérletek mellett karaktergyilkossági kísérletek is történtek az állambiztonsági anyagokból, mert sem a Medgyessy, sem a Pokorni ügy dokumentumai nem szabályosan kerültek ki a levéltárból. Arról pedig fogalmunk sem lehet, hogy hány esetben történt zsarolás, mert előfordulhatott, hogy az érintett hajlandó volt együttműködni.

Arra a kérdésre, hogy ki a felelős azért, hogy a pártállami iratok nem kerültek nyilvánosságra, illetve az ügynök ügyek a mai napig a politikai játszmák tárgyai, Ungváry azt válaszolta, hogy lehetne több pártot is megnevezni, de komoly felelősség terheli a Magyar Szocialista Pártot és a Fideszt is. Ez a két párt látszólag antagonisztikus ellentétben áll ugyan, de a helyzet rendbetételéről szóló törvényt meglepő összhangban fogadták el. Továbbá 14-szer utasították el Schiffer András jogszabálytervezetét, amely lehetővé tett volna egy átlátható szabályozást.