Kezdőlap Címkék Magyar Bálint

Címke: Magyar Bálint

Európa tévesen felfogott kohéziója

Miután megállapodtak Magyarországgal és Lengyelországgal, hogy elhárítsák a vétóveszélyt az Európai Unió költségvetése és helyreállítási alapja ellen, az EU soha többé nem mondhatja, hogy nem tárgyal a zsarolókkal. A megállapodás nem jelent áttörést, de valójában veszélyeztette a blokk meghatározó elveit és hosszú távú életképességét – Magyar Bálint és Madlovics Bálint elemzését olvashattuk a Project Syndicate portálon.

Angela Merkel német kancellár (az Európai Unió nevében), valamint a magyar és a lengyel kormány között az utolsó pillanatban elkészített éjféli költségvetési megállapodása néhány részletében rejtve marad. Ennek ellenére Orbán Viktor magyar miniszterelnök győzelmet ünnepel, míg az ellenzéki pártok ujjonganak az EU újdonsült hajlandóságában, hogy finanszírozását a tagállamok jogállamiságának tiszteletben tartásától tegye függővé.

Ám míg

Orbán kritikusai a megalkotott jogállamisági kritériumot megfelelő intézkedésnek tekintik az általa Magyarországon létrehozott patronális autokráciával szemben, tény, hogy a rendelkezés messze elmaradt a szükségestől.

Mint az EU számos olyan szankciója, amely az állami finanszírozás visszaélésével kapcsolatos, az új mechanizmus nem az elkövetőt, hanem az áldozatot bünteti azzal, hogy fenyegeti az adófizetők pénzét és közkiadásait, ahelyett, hogy Orbán és társai korrupt gyakorlatát és személyes vagyonát célozná meg.

A személyes felelősség kérdése helyett kollektív szereplőként kezeli az országot.

Még akkor is, ha Orbán korrupciójának némi finanszírozása csökken, a csúcson lévők, akik részesültek a korrupt rendszerekből, megtartják a lehetőségeket ennek folytatására.

Az ilyen feltételesség mögött az az elképzelés áll, hogy a finanszírozás felfüggesztése vagy visszavonása a lakosság elégedetlenségét ébreszti fel a kormánnyal szemben, és ez a helyes útra tereli a kormány lépéseit. Az EU nyilvánvalóan a fegyelem ezen formáját a demokratikus tanulási görbe részének tekinti, mintha a tanulást folytatók (a tagállami kormányok) valóban érdekeltek lennének a teszt sikerében.

De Orbánnak nincs ilyen érdeke. Magyarországa maffiaállam; az egész kormány bűnszervezetként működik.

Előreláthatólag a rezsim saját hazai propagandájához igazítva ragaszkodott a „jogállamiság” kérdéséhez, mondván, hogy Magyarország a „nemzeti szabadságért” küzd, és az ország az EU birodalmának áldozata. Ugyanakkor Orbán egyszerűen megvédheti védnök-kliens hálózatának tagjait a büntetőjogi szankcióktól, garantálva ezzel rezsimje stabilitását. Ez az átfogó büntetlenség mindaddig fennmarad, amíg a személyes felelősség kérdését nem kezelik megfelelően.

Az EU a rezsimhomogenitás víziójára épült: állítólag az „értékközösségen” belül minden tagállam valódi liberális demokráciaként működik. De a tömb heterogénné vált, néhány tag megsértette a liberális-demokratikus elveket. Ez a szerencsétlen valóság ezért felelevenítette a régi vitát arról, hogy

az EU-nak szélesebb terjeszkedést vagy mélyebb integrációt kell-e folytatnia.

Több mint 15 évvel a közép-kelet-európai ex-kommunista országok csatlakozása után egyértelmű, hogy a „mélyülés” nélküli „kiszélesítés” hiba volt.

Ha az EU fenn akar maradni, akkor nem bővülhet tovább (a Balkánon), anélkül, hogy előbb megreformálná belső eljárásait annak hatékony működése és az országok liberális demokráciához való ragaszkodása érdekében.

E hátteret tekintve

az a csalódást keltő megállapodás, amelyet Németország kötött Lengyelországgal és Magyarországgal, erkölcsileg inkább káros, mint eljárási szempontból.

Egészen a közelmúltig a jogállamiság feltételrendszerét valós kritériumnak tekintették, amely nélkülözte a hatékony végrehajtási mechanizmust. Most az EU olyan nyers végrehajtási mechanizmust vezetett be, amely hivatalosan elismeri – és implicit módon jóváhagyja a meglévő korrupciót.

Soha többé az EU nem mondhatja, hogy nem tárgyal a zsarolókkal.

Senki sem várja el, hogy az EU megdöntse egy tagállam kormányát. De az EU-nak legalább nem szabad finanszíroznia és támogatnia a soraiban lévő autokratákat.

Érdemes megjegyezni, hogy közvetlenül azelőtt, hogy

a lengyel kormány ebben a hónapban elvetette vétóját, a lengyel állami olajvállalat, az Orlen megvásárolta a lengyel médiaportfóliót a német Verlagsgruppe Passau kiadói csoporttól.

Körülbelül 20 regionális napilap (24 ilyen lengyelországi publikációból), valamint 120 heti kiadvány és 500 weboldal kerül most lengyel populista kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) sarka alá.

Hasonlóképpen, azon a napon,

amikor Magyarország visszavonta vétóját, a magyar versenyhatóságok jóváhagyták egy Orbán védnöki hálózatán belül három bankból álló „szuperbank” létrehozását, amely a lépést „nemzetstratégiai jelentőségű” egyesülésnek nyilvánította.

Az új intézmény fő tulajdonosa nem más lesz, mint Orbán gyermekkori barátja, Mészáros Lőrinc, egykori gázszerelő, aki Magyarország leggazdagabb emberévé vált, akit korrupciós rendszerek támogatnak, többnyire uniós finanszírozású közbeszerzési projektekhez kapcsolódva.

Nyilvánvaló, hogy a korrupció elleni küzdelem egyetlen komoly módja az EU-ban a személyes felelősségvállalás.

Az egyik lehetőség az Egyesült Államok Magnitsky Actjához hasonló szankció bevezetése lenne, amelyet nemcsak az EU-n kívül, hanem azon belül is alkalmazni kell. Ahelyett, hogy feltételezné, hogy a demokrácia önkorrekciós tendenciái megoldanak egy ilyen helyzetet Magyarországon, ez a megközelítés az ellenkezőjét feltételezi, közvetlenül a jogsértőket célozza meg. Ha pedig gyanú merül fel az uniós források korrupt szifonozására, az érintett vállalatokat és magánszemélyeket el kell tiltani az összes jövőbeni, uniós finanszírozású közbeszerzési eljárás alól. Ezenkívül

az uniós források címzettjeinek az EU ügyészi hatáskörébe kell tartozniuk.

Amíg nem, az EU-nak közvetlenül finanszíroznia kell a nem kormányzati szervezeteket, amelyek elkötelezettek a jogállamiság védelme mellett, és amelyeket a helyi autokraták üldöznek.

További szükséges intézkedés az, hogy megszüntessék az önkényes tagállamok jogát arra, hogy nemzeti vétóikat gyakorolhassák az EU döntéshozatala felett. A vétók nemcsak a nagy, politikai közösségek számára zavaróak: az 1989-es rendszerváltás után a magyar törvény kimondta, hogy a társasház társ tulajdonosainak egyhangúlag meg kell állapodniuk a mindennapi működés bármilyen változásában. 1997-ben ezt módosították a minősített többségi szavazást követő változtatások lehetővé tétele érdekében; a demokrácia megmaradt, de egy-két fergeteges tulajdonostárs már nem tudta megakadályozni a döntéshozatalt.

Az EU egyfajta „nemzetek feletti társasházként” jól tenné, ha hasonló változást folytatna a döntéshozatali folyamatában.

Ellenkező esetben ki kell békülnie a közös elveket fenyegető több fenyegetéssel, nagyobb zsarolással és a legitimitás további elvesztésével az elkövetkező években.

A német Zöldek haszontalan idiotizmusa

„Ahol romlik a demokrácia állapota, ott erősödik a korrupció, ahol csökken a korrupció, ott egészen biztosak lehetünk abban, hogy a demokratikus jogok is egyre szilárdabbak” – kezdi Ara-Kovács Atilla legújabb Diplomáciai jegyzetét.

Nemrég Magyarországon járt egy igen jó nevű, német oknyomozó újságíró – a nyugati gyógyszer gyártók és az orvosok között zajló korrupt összejátszásokról leleplező kötetet írt, melyből eddig több, mint egymillió példányt adtak el. Arra kér, hogy egyik este vacsorázzam vele, mert „meg szeretné érteni, mi is zajlik Magyarországon”. Készséggel igent mondtam, s fel is szerelkeztem angol és német nyelvű cikkekkel, sőt magammal vittem Magyar Bálint Magyar Maffia-kötetének egy angol nyelvű példányát is. Nagyjából összefoglaltam a helyeztet, mire az újságíró ezt válaszolta: „Uram, amit elmondott, az szomorú, de el sem tudja képzelni, micsoda korrupció van Nyugaton. Az önöké annak nyomában se ér.”

Mindig érdekelt a nyugati „hasznos idióták” (Lenin) lélektana. Garmadával voltak, akik először pénzért, majd zsarolás okán mosogatták minden nap tisztára, hol magát Lenint, majd Sztálint, sőt Hitlert is. Igen, voltak olyanok is – és talán ők voltak a tényleg „hasznos idióták” –, akiket az ideologikus vakhit tett kritikátlanná. De vitapartneremet, szemmel láthatóan nem az Orbán rezsim pénzeli, még csak nem is tudatlan vagy ideológiailag elfogult. A témával kapcsolatos tanácstalanságom továbbra is megmaradt…

Viszont ez az – egyébként igen rövidre sikeredett – vacsora jutott most eszembe, amikor azt olvasom: azon a Bundestagban lezajló vitán, melyen Günther Oettinger, az unió költségvetési biztosa javaslatát vitatták meg, hogy milyen politikát is folytassanak a demokratikus normákat megszegő Magyarországgal és Lengyelországgal szemben, s hogy miként szankcionálják ezeket a kormányokat uniós pénzek elvonásával, a Zöldek egy, Oettinger álláspontjával pont ellentétes javaslatot kívánnak beterjeszteni. Úgy látják ugyanis, hogy a biztos elképzelései nem reálisak, sőt ellenkező hatást fognak elérni, mert az érintett országok a kieső összegeket nem fogják pótolni, hanem megszorításokat vezetnek majd be, ami az EU-val szembeni hangulatot táplálja. Ezzel szemben inkább növelni kellene a támogatásokat a civil szervezetek felé, és hasonló támogatásban részesíteni az önkormányzatokat.

Mintha a Zöldek ingerküszöbét el sem érte volna, hogy Magyarországon már évek óta goebbelsi intenzitású gyűlöletkampány folyik az Európai Unióval szemben, s hogy már rég megbénították a civil szervezeteket, különösen azokat, amelyek külföldről pénzt kapnak, az önkormányzatok mozgásterét pedig minimálisra csökkentették azzal, hogy elvonták feladataikat.

A Zöldek egyébként a legutóbbi parlamenti választásokon komoly erőre kaptak, számos szövetségi tartományban újabb mandátumokat szereztek, s volt olyan terület, ahol képesek voltak komoly számú szavazót még a jobboldali CSU-tól is elhódítani. Az ember egy felfelé elinduló párttól joggal várná el, hogy képes legyen kitekinteni saját viszonyrendszeréből, politikusaitól pedig, hogy bírjanak némi empátiával, vagy legalábbis olvassák a tanulságos sajtót. És ha már oly sok mindent megtennének a civil szervezetekért, akkor legalább hallják meg hangjukat, érveiket. Magyarországon, de nem csak ott.

Épp ezekben a napokban és természetesen Németországban mutatta be a Transparency International a legújabb korrupciós indexek által összeállított országlistát, melyben ugyan megállapította, hogy világszerte nagy-nagy visszaesés tapasztalható, de vannak kivételek. Melyek azok? Hát természetesen a jól működő nyugati demokráciák: Dánia (88 pont), Új-Zéland (87), majd Finnország, Svédország és Svájc (mind 85 pont). Magyarország a maga 46 pontjával a 64. a rangsorban, 2012 óta 9 pontot vesztett.

A felmérés tanulsága a Transparency szerint, hogy ahol romlik a demokrácia állapota, ott erősödik a korrupció, ahol csökken a korrupció, ott egészen biztosak lehetünk abban, hogy a demokratikus jogok is egyre szilárdabbak.

Egyébként Oettinger költségvetési biztos javaslatát hivatalosan is beterjesztette a 2021-ben kezdődő költségvetési időszakra. Ő maga arra számít, hogy indítványát elfogadja a Tanács és a parlament, jelenleg a 28 tagállamból már 20 magáévá tette és támogatja az elképzelést.

Egy bűnszervezet szabadon rabolja saját nemzetét – 2018 (szubjektív) legjobbjai

„Sajnos a jelenlegi garnitúra egyszerre küzd hitelességi, intellektuális és szervezeti deficittel. Egy új alakulatnak kell először az ellenzéket lecserélnie ahhoz, hogy Orbán rezsimjétől szabadulni lehessen” – ezt nyilatkozza az ellenzékről Magyar Bálint szociológus, egykori miniszter a Független Hírügynökségnek. Szerinte a maffiaállam, mint definíció írja le legpontosabban az Orbán-rendszert.

  • Maffiaállam, autoriter, vagy hibrid rendszer, vagy  diktatúra
  • A kereszténység alapvető értékeit tagadják meg
  • Orbán: hatalomkoncentráció és személyes vagyonosodás
  • Kultúrharc: a Fideszen belüli leszámolás?
  • Gyurcsány, mint termosztát


Mi történt volna akkor, ha a miniszterséged idején úgy döntesz, hogy a kulturális és egyéb intézmények vezetői csak a te engedélyeddel nyilatkozhatnak, és ezt még levélben is megerősítetted volna?

Eszembe sem jutott volna ilyesmi, de ezt a saját pártom, az SZDSZ sem engedte volna.

És azt mivel magyarázod, hogy az Orbán-kormány ezt a tiltást körlevélben tudatja az érintettekkel, vagyis egy cseppet sem fél attól, hogy annak tartalma előbb-utóbb nyilvánosságra kerül?

Egy régi anekdota jut eszembe erről, a régi NDK-ról. Akkoriban Keleten az NSZK híreit az NDK területének nyolcvan százalékán lehetett fogni, és erről még sem volt hajlandó tudomást venni a szocialista sajtó. A cél tehát nem az volt, hogy eltitkolja a híreket, hiszen azt nem tudta, hanem egyfajta erődemonstráció.

Most már úgy érzi a rendszer, lényegében korlát nélküli hatalommal a kezében, ezt nyíltan megteheti.

Gondolom, erre azt mondanád, hogy a maffiaállam sajátja ez a gondolkodás. De mostanság elindult egy definíciós vita, amely szerint nincs igazad, ez inkább egy autoriter rendszer, mások diktatúrát említenek, legújabban pedig Filippov Gábor meghatározását, a hibrid rezsimet. Te kitartasz a maffiaállam mellett?

A politológiai fősodorban található meghatározások, mint amilyen például a hibrid rendszer is, gyakorlatilag csak a politikai intézmények vizsgálata révén jutnak el rendszer-meghatározásig. E leírások a demokrácia-diktatúra tengely mentén mozognak, és szerintem nem foglalnak magukba olyan dimenziókat, amelyek nélkül nem lehet relevánsan leírni a posztkommunista rendszereket.

Melyek lennének ezek?

Arról beszélek, hogy ezekben a posztkommunista rendszerekben a társadalmi cselekvés három szférája, a politikai, a gazdasági és a közösségi cselekvés – szemben egyébként a nyugat-európai fejlődéssel – csak csökevényesen különül el egymástól.

Egy másik jellemző a patrónus-kliens viszony különböző formákban történő továbbélése. A harmadik jellemző a korrupció jellege, attól függően, hogy az rendszerdevianciának, vagy rendszermeghatározó elemnek tekinthető-e. A negyedik dimenzió a hatalom informális csatornákon történő gyakorlása, s végül a tulajdonviszonyok kérdése, azaz a politika és a gazdaság egymáshoz való viszonya. Nevezetesen:

minél Keletebbre megyünk, annál kevésbé létezik tulajdon politikai hatalom nélkül, vagy politikai hatalom tulajdon nélkül.

Ha ezeket a dimenziókat kizárjuk a rendszer-leíró kísérletekből, akkor csak üres általánosságokhoz jutunk.

Miért?

Mert a szokásos elnevezések leginkább csak abban különböznek egymástól, hogy vagy a demokráciához illesztenek ilyen-olyan fosztóképzőt, vagy éppen diktatúrához illesztenek valamilyen enyhítő jelzőt. Vagy éppen e köztes rendszereket átfogóan hibrid-rezsimnek nevezik. Ezek révén azonban nem lehet megérteni a különbséget – mondjuk – egy lengyel és egy magyar autokratikus rendszer között.

Ezzel szemben a te meghatározásod?

Az én leírásom a posztkommunista rendszerek egy altípusát írja le, azon belül is az autokráciáknak azt a típusát, ami Magyarországra, Oroszországra, Azerbajdzsánra , a Közép-ázsiai volt szovjet köztársaságokra jellemző. Ezeket nevezem én posztkommunista maffiaállamnak.

Mások viszont azt állítják, hogy a te leírásod azért nem specifikus, mert ilyen rendszerek már előfordultak a világban.

Ilyen formában nem. Érdekes, hogy másutt, például Oroszországban autentikusnak tartják ezt a leírást. Ott úgy veszik, hogy a könyvem Magyarországot mutatja be, de mégis Oroszországról is szól. Természetesen bizonyos hasonlóságok minden nem tisztán demokratikus vagy diktatórikus rendszerben fellelhetőek, de ha én csak annyit mondok az ilyen köztes rendszerekről, hogy ezek hibrid rezsimek, az önmagában nem mond sokat az adott modell természetéről. Vagyis, ha arról beszél valaki, hogy demokratikus intézmények álcájába bújtatott nem demokratikus rendszer, ez nem írja le a különbségeket a különböző autokratikus rendszerek természete között.

Akkor maradjunk a te fogalmi rendszerednél, és közelítsük meg innen a kérdést: Orbán egyfajta kultúrharcot hirdetett, és engem érdekelne, mint egykori miniszter mit gondolsz erről, mi takarhat ez a kultúrharc?

A rendszert én nem ideológiavezérelt, hanem ideológiaalkalmazó rendszernek tekintem, amely nem egy koherens értékrendet képvisel, hanem a különböző ideológiai paneleket alkalmaz a saját uralmi rendszerének igényei szerint. Ha az ideológiai indoktrináció csúcsra járatása jegyében a kulturális kánont akarják megváltoztatni, akkor fel kell számolni e kulturális kánon bevett szakmai intézményeinek, mint az akadémiai intézetek, Petőfi Irodalmi Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Operaház stb. szakmai autonómiáját. Hiszen ezen intézmények által közvetített, mondhatnánk „akkreditált” értékek csorognak alá például az iskolarendszerbe. A helyzet iróniája, hogy ezen intézményeket már jórészt a Fidesz egykor jobb napokat megélt, rezignált mérsékeltjei vezetik, s így ez Fideszen belüli leszámolásnak is tűnik. Ahogy a rendszer az állandó háborúskodásban, ellenségkeresésben bepörög, már a hallgatag, „szakmaizó” lojalitás sem tolerálható. Az Isten, haza, család hármas jelszavának jegyében zajlik a tudomány és kultúra területén megbúvó nemzetidegen ügynökök felderítése.

Ez világos, azt viszont kevésbé értem, hogy mi a funkciója az Isten, haza, család hármasának?

Mikor a rezsim Istenre és a kereszténységre hivatkozik, akkor a kormányt bírálókat próbálja kirekeszteni a kritikai pozícióból, azt sugallva, hogy a bírálatuknak Istennel szemben eleve nem is lehet morális alapja.

Istenre hivatkozva a cselekedeteik megkérdőjelezhetetlenségét sugallják.

Ha a Fradi-pálya felavatásánál a miniszterelnök Istennek és nem az adófizetőknek köszöni meg a beruházást, akkor ezzel rögtön ki is akarja zárni a megalomán stadionépítések megkérdőjelezésének lehetőségét.  Vagy ha a kormány csak keresztény szervezetek – egyébként közpénzből támogatott – karitatív tevékenységét propagálja, akkor ezzel azt sugallja, hogy aki nem hívő, az nem morális lény. Amikor nemzetről vagy hazáról beszélnek, akkor azon csak a velük lojális állampolgárokat, a fogadott politikai családhoz tartozókat értik, kirekesztve a nemzetből, hazaárulónak, nemzetidegennek bélyegezve a kritikusaikat. A rezsim nem a XIX. századi értelemben nacionalista. Az ugyanis az állampolgári jogegyenlőség bázisán nemzetegyesítő nacionalizmus volt. Más nemzetekkel szemben elhatárolódó, de saját területén jogegyenlősítő és befogadó. Orbánék nacionalizmusa nem más nemzetek ellen irányul, hanem a nemzet megosztását szolgálja. Az történik tehát, hogy egy-egy pozitív fogalomhoz stigmatizálandó csoportokat kapcsolnak. Így válnak hazaárulóvá az ellenzéki pártok, a civil szervezetek, a nemzetközi vállalatok. Ami pedig a családot illeti, az ténylegesen nem a családról szól – egyébként ma a gyerekek közel fele házasságon kívül születik -, hanem arról, hogy kizárja az alternatív élet- és családmodelleket, és csak egyfajta családmodellt fogadjon el, valójában a patriarchális családét, amely leképeződése Orbán uralmi modelljének is. Amikor a női princípiumról delirálnak, az semmi másról nem szól, mint a nők alávetéséről.

Ennek a szélsőséges példája gondolom az, amit Hoppál Péter mondott, a Fidesz politikusa megbélyegezte azokat az európai vezető politikusokat, akiknek nincs gyerekük, így például Merkelt, vagy Junckert…

Így van. Mindez mutatja, hogy a hirdetett szlogeneknek semmi közük azokhoz az értékekhez, amelyek egyébként koherensen köthetők lennének hozzájuk. Juhász Pálnak olvasható az írása a legutóbbi Élet és Irodalomban; ott írja le, hogy

miközben a kereszténységre hivatkozik folyamatosan a Fidesz, valójában a kereszténység legalapvetőbb értékeit tagadják meg.

Amikor maffiaállamról beszélek, az nemcsak a kormányzat kriminális jellegére utal, hanem az uralkodó elit szerkezetére is, amely mint egy klán működik, ahol a nem vérségi kapcsolatokat vérségivé stilizálják. Egy ilyen rendszerben a pater familias, a Keresztapa nem kormányoz, hanem minden formális jogosítványon túllépve rendelkezik. És egyben tiszteletet követel magának. Orbán plakátkampánya például, a Tisztelet Magyarországnak, valójában arról a bánatáról szólt, hogy nem tisztelik eléggé.

Mit változtathat ezen a téren a Sargentini-jelentés?

Orbán a Néppártban tudott volna tenni olyan lépéseket, amelyekkel megakadályozza a kétharmados szavazási végeredményt az Európa Parlamentben. De nem tette meg, mert személyes respektet akar, miközben ő ebben a Néppártban már csak egy pária. Respektet ő az EU-szkeptikusok, és a populisták táborában szerezhet. A Keresztapa tisztelet követel, éppen ezért viselkedett olyan provokatív módon a strasbourgi vitában: ha nem tudom a magam képére formálni a Néppártot, akkor olyan helyzetet teremtek, amelyben áldozatként és hősként jelenek meg. Miközben Macron vagy Merkel lényegében megvetik, vagy lenézik őt, úgy érzi, hogy Putyintól, Erdogantól megkapja azt a tiszteletet – és transzparenciát nélkülöző személyes üzleteket-, ami őt megilleti. Orbán, amikor nemzetek Európájáról, nemzeti szuverenitásról beszél, csak azt akarja, hogy az EU fizesse a fogadott politikai családot, az ő személyes gyarapodását, anélkül, hogy beleszólna a pénzek felhasználásába. A nemzeti szuverenitás számára annak a biztosítéka, hogy egy bűnszervezet szabadon kirabolhassa saját nemzetét. A Néppárt, bár elég későn, mostanra felmérte, mi is történik Magyarországon. És azt is látniuk kell, hogy ahogy Orbán annak idején miként hagyta ott a liberális pártcsaládot, s ugyanilyen könnyedén fog átlibbeni a szélsőségesek táborába, ha az kellően megerősödik. Ha a Néppárt nem akar hasonlóan megszégyenülni, nekik kell szakítani Orbánnal.

Az az eljárás, amely most elindult a magyar kormánnyal szemben, és kilátásban van hasonló Lengyelországgal szemben is, vajon visszatérítheti-e a kívánt európai útra ezeket az országokat?

Magyarország és Lengyelország között nagy a különbség a demokratikus rendhez történő visszatérés esélyeit illetően. A lengyelek négy választás előtt állnak, önkormányzati, uniós, parlamenti, majd pedig elnöki előtt. Náluk van esély arra, hogy az ellenzék eredményesen lépjen fel Kaczynskivel szemben.

Mi – a jelenlegi választási törvények, pártfinanszírozási és médiaviszonyok között – túl vagyunk azon a ponton, hogy választáson meg lehessen buktatni a Fideszt, miközben a parlamenti kétharmada még megakadályozható lett volna.

Itt egy pillanatra visszatérnék a rendszerdefiníciós vitára: ha Magyarországot és Lengyelországot egyaránt hibrid rezsimnek nevezem, akkor lényegében semmit nem mondok arról, milyen alapvető különbség van a két autokratikus rendszer között. Kaczynski motivációi a hatalomkoncentráció és ideológia. Ő egy fanatikus, aki hisz az általa képviselt ideológiában. Orbánt ugyanakkor a hatalomkoncentráció és a személyes vagyonosodás hajtja. Az ő rendszere nem ideológia vezérelt, hanem pragmatikusan és cinikusan ideológiaalkalmazó.  Kaczynski a saját országát próbálja pozicionálni a nemzetközi térben, Orbán soha nem Magyarországot, hanem saját személyét, akár olyan áron is, hogy az ország tönkremegy ebbe.  Jelentős különbség ezen autokrtikus kísérletek természetében az is, hogy Lengyelországban a politikai döntéshozás centruma a kormányzó párt vezető testületeiben van, Magyarországon a döntéshozatal kivonult a formális szervezetekből, és a pater familias udvartartásába került. A Fidesz nálunk nem kormányzó, nem döntéshozó szervezet, lényegében csak transzmissziós szerepe van, vazallus párt, a pater familias, a Keresztapa döntéseinek technikai követője. Kaczynskinál is terjeszkedik az állam, és pártkáderek beültetése révén az állam által uralt területekre megpróbál egyfajta monopol hatalmat kiépíteni a politikai intézményekben, a médiában és az állami vállalatokban, de a magángazdaság egyelőre érintetlen maradt. Magyarországon nem pártkádereket ültetnek be pozíciókba, hanem a fogadott politikai családtagjait. Nálunk ez a szociológiai szerkezete az uralkodó elitnek. A lengyeleknél a gazdasági életben a szabad piac dominanciájáról beszélhetünk, miközben nálunk viszont kapcsolati gazdaságról van szó, ahol a piac egyre nagyobb szegmensét uralják patrónus-kliens viszonyok. Kaczynski a híveit pozíciókkal jutalmazza, Orbán a pozíciókon kívül vagyonnal. Ennek a vagyonnak a forrása döntően az államilag szervezett és monopolizált korrupció, sőt még annak nem is a hagyományos formái. Ez azt jelenti, hogy a magánvagyonok állami segédlettel történő erőszakos lerablása is a rendszer szerves része. Kaczynski rendszere  egy konzervatív autokrácia irányába halad, ahol a politikai intézmények megszállását nem kíséri a gazdaság magánérdekű kisajátítása. Ezzel szemben Magyarország egy posztkommunista maffiaállam, ahol egy politikai vállalkozás a korrupció centralizált és monopolizált formáin, a kapcsolati gazdaság rendszerén keresztül lényegében megszállja a gazdaságot.  Nálunk nem oligarchák ejtik foglyul az államot, hanem egy politikai vállalkozás az államhatalom révén ejti foglyul az oligarchákat és a gazdaságot. Lengyelországban egyébként a váltás esélyei – ezáltal is – nagyobbak, hisz ott szabadabb a gazdaság, az állami média kivételével a sajtó is, az önkormányzatok sokszínű ellenőrzés és vezetés alatt állnak, és a pártszerkezetet tekintve Kaczynski a jobbszélen van, miközben van hiteles jobbközép és liberális párt, miközben Magyarországon egyik sincs. Itt inkább hasonlít a helyzet az oroszországi, szintén maffiaállami pártstruktúrához.

Vannak a marginalizált ellenzéki pártok, amelyek ugyan nincsenek megvéve, vagy megzsarolva a kormány által, de a mozgásterük korlátozott. Ilyen a Demokratikus Koalíció, ahol a pártelnök személye, mint egy termosztát, be van állítva, négy-hat százalékra és onnan se föl, se le. A második kategóriában a domesztikált pártok találhatóak, amelyek egzisztenciálisan, de adott esetben ügynökök révén is függnek a Fidesztől. Ilyennek tekinthető az MSZP, az LMP és a Liberálisok.

Ez volna az álellenzék?

Hát lényegében már mindegyik álellenzék. De még így is lett volna esély az áprilisi kétharmad megakadályozására, ha az LMP nem így viselkedik, nem bizonyítja egyértelműen –amit az azóta történtek még inkább igazolnak -, hogy domesztikált pártról van szó. A harmadik kategória a likvidált pártok csoportja, ebbe a helyzetbe próbálták szorítani a Jobbikot, amelyet az Állami Számvevőszék segítségével pénzügyileg igyekeznek ellehetetleníteni. A negyedik kategória a kamupártok csoportja, amelyeket már az uralkodó párt segédletével hoznak létre. Ilyennek tekinthető Toroczkai szélső jobbos pártja. A magyar pártstruktúra így néz ki, lényegében nem működik, nem is bírnak mozgósító erővel, mint ahogy ezt a hétvégi tüntetés is mutatta. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kereslet lenne rendszerellenzékiségre, kínálat viszont nincsen.

Meddig?

Sajnos a jelenlegi garnitúra egyszerre küzd hitelességi, intellektuális és szervezeti deficittel. Egy új alakulatnak kell először az ellenzéket lecserélnie ahhoz, hogy Orbán rezsimjétől szabadulni lehessen.

Kiteljesedik a maffiaállam?

Ami ma Magyarországon működik az egy posztkommunista maffiaállam – mondta Magyar Bálint volt oktatásügyi miniszter, aki az ATV Egyenes beszéd című műsorának volt a vendége. A Fidesz a nyugati értelemben vett demokratikus pártból először centralizált párt lett, utána lett vazallus-párt (2002 óta a párt elnöke maga nevezhetett ki gyakorlatilag mindenkit), majd odáig jutottak el, hogy a hatalmon levő pártnak gyakorlatilag nincs semmilyen döntésjoga.

Több ilyen posztkommunista maffiaállam is van, nem csak Magyarország, hanem Oroszország és más volt szovjet tagállam is – mondta Magyar Bálint.

„Félrevezető az, amikor azt mondjuk, hogy a Fidesz döntött vagy a kormány döntött erről vagy arról. Ezek nem döntenek semmiről.”

A volt oktatásügyi miniszter szerint a posztkommunista maffiaállamokban az ellenzéki pártoknak alapvetően négy típusa van: vannak marginalizált pártok – ide sorolná a Demokratikus Koalíciót: a pártelnök személyével, mint egy termosztát működik a párt, 5 és 7 százalék között mozog. A második kategória a háziasított, domesztikált pártok, amelyek a Fidesz közvetlen irányítása alatt vannak (egyesek ügynökökről is beszélnek, ami Magyar szerint túlzás). Ide tartozik az LMP, az MSZP részben. Aztán vannak likvidált pártok – Magyarországon erre nem nagyon volt példa, habár, ami az MDF-el történt az ebbe a modellbe illeszthető – például a Jobbik, amelynek belengették a 600 milliós tartozást és ezzel gyakorlatilag hibernálták a tevékenységét. A negyedik kategóriába tartoznak a kamupártok, amelyeket többé kevésbé az uralkodópárt hoz létre, például a Toroczkai-féle párt.

Magyar Bálint szerint ez nem magyar jelenség, hiszen az oroszországi pártok is ebbe a négy kategóriába tartoznak.

Valamikor a demokratikus ellenzék korában azt mondtuk, hogy ügynök az, aki úgy mozog mint egy ügynök – mondta a volt oktatásügyi miniszter arra a kérdésre válaszolva, hogy az LMP-t és az MSZP-t valóban a domesztikált pártok közé sorolta: „az LMP háromszor segítette hozzá, hogy a Fidesz kétharmadot szerezzen”.

Nincs értelme nagyon szavazni, mert nincs választék a másik oldalon – állapította meg Magyar Bálint arra a feltevésre, hogy ha most lennének választások, kire szavazna. Szerinte olyan még nem történt meg, mint a mostani választáskor, hogy gyakorlatilag öt perc alatt el lehetett volna dönteni, hogy a Fidesznek ne legyen kétharmada és, hogy mégsem jött létre ez nem lehet a véletlen műve. Mint az LMP-nél és a Momentumnál is eljárások indultak azok a „renitensek” ellen, akik visszaléptek és így nem biztosították a Fidesz kényelmes, 6,7,8 mandátumos többletét. A Fidesz így csak 2 mandátumos többlettel kénytelen megelégedni.

A magyar irreális gazdaság alakítói a 100 leggazdagabb tükrében

„Alapvető különbség van aközött, hogy egy cég, egy üzletember a reálgazdaságban vagy éppen az irreálgazdaságban működik. A NER-lovagok és NER-kegyeltek döntő része az irreálgazdaságban működik” – így látja a 100 leggazdagabb 2018 kiadvány felelős szerkesztője, a napi.hu főmunkatársa, Szakonyi Péter. A FüHü-nek adott interjúban állítja, hogy még piacgazdaság van, kérdés, meddig. Annyira legyalulták a magyar közép- és nagyvállalati szektort, hogy még passzív rezisztencia sincs, nemhogy aktív ellenállás. Az egyik legnagyobb botránynak a Microsoft-ügyet tartja: „Az egész szektor – teljes joggal – borzasztóan megijedt, ugyanis a Microsoft csak jéghegy csúcsa. Évente sok-sok tízmilliárd forint ment ki, elérve akár a százmilliárdot is ezen a csatornán” – mondja.

  

A közbeszédben, s persze a sajtóban is állandó téma az egyesek által csak „családnak” titulált kegyeltek, az Orbán Viktorhoz közeli, hozzá hű emberek látványos meggazdagodása. Adódik a kérdés: a leggazdagabb magyarokkal immár 17 éve foglalkozó, éppen ezért a meggazdagodási trendeket, folyamatokat is jól kimutató 100 leggazdagabb ezt mennyire tükrözi?

Érdemes kettéválasztani a kört, amelynek tagjait ide lehet sorolni. Az idei 100 Leggazdagabb kiadványban van körülbelül 15 olyan ember, akit NER-esnek tekintek. Egy általam önkényesen megszabott kritériumrendszer alapján teszem ezt: azokat sorolom ide, akik cégeinek az árbevételében az állami közbeszerzések minimum 50 és afeletti arányt képviselnek. Jobb híján ennek alapján határozom meg ezt a kategóriás vállalkozói kört.

A nem is kicsit eufemizmusként alkalmazott NER-lovagi körbe – merthogy találóbb lenne NER-kegyelt körnek nevezni a csoportot, hiszen a lovag kifejezésnek pozitív a konnotációja – ennél többen tartoznak.

Néhány éve vizsgáltuk ezt, akkor olyan 22-25 üzletembert találtunk, olyanokat, mint a nevükből is adódóan ismert ifj. Mészáros Lőrinc, Matolcsy Ádám vagy Tiborcz István, s a széles közvélemény előtt vélhetően kevésbé ismertek közül például a Matolcsy-családhoz üzletileg is kötődő Száraz István, a Mészáros Lőrincz korábbi majdnem-veje-lett Pálffy Balázs, a Mészárossal több közös üzletet is tulajdonló és Tiborczhoz is köthető Szijj László, a szintén Orbán vejével közösen üzletelő Szivek Norbert (aki amúgy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. vezérigazgatója), stb.

A 100 Leggazdagabb kiadványban vizsgáltak alapján megállapítható-e, hogy a példaként említett és a többi NER-es üzleti érdekeltségei révén egyre inkább behálózzák az egész gazdaságot és az egész országot?

Valóban, ezek az egy körben mozgó emberek szépen létrehozták a Magyar Bálint által magyar polipként leírt hálózatot. Vannak benne a gazdaság minden ágában tevékenykedők, a fenti példákon túl egyebek között pénzügyi szakemberek, mint például a Konzumban szerepet vivő Jászai Gellért és Linczényi Aladin Ádám, biztosítási alkusz, vagy teljesen máshonnan érkezettek, mondjuk a kevéssé ismert Kerekes Csaba, aki a szekszárdi Fidesz frakció vezetője volt egykor, de ott található a soraikban Horváth László tiszteletbeli kazah konzul, Hamar Endre ügyvéd, stb.

Ők, mint a pók, átfonják hálójukkal az egész országot oly módon, hogy alattuk is egy csomó ember van, aki – képletesen szólva – pár milliárddal a kezében rohangál az országban, s ezeknek az ispánoknak a megbízásából dolgozik.

Egy teljesen új struktúrát hoztak létre. Míg a Simicska-struktúra kétközpontú volt – maga Simicska és Nyerges Zsolt vezetett –, itt most más a helyzet.

A pénz most jószerivel egy kézben van?

Ellentmondásos a helyzet: egyfelől ugyanis a korábbinál sokkal nagyobb a központosítás, másfelől azonban a pénz – hogy úgy mondjam – szét van porlasztva. Unikális módon a kettő együtt képes csak működni.

Magyar Bálint könyveiben plasztikusan le van írva a rendszer felépítése, de az az igazság, hogy azon is már túllépett az idő. Ma már más a helyzet, mint volt 2-4 évvel ezelőtt. Korábban egy személy rendelkezett korlátlan, „pallos-„ –joggal, most ugyan valóban csak egy személy kontrollálja az egész rendszert, de alatta már létrejött egy jól működő struktúra, amely az egészet átfogja és működteti.

Orbánról beszélünk?

Igen, kétség nem fér ahhoz, hogy Orbán kontrollál mindent.

Milyen arányban vannak azok, akik politikából gazdagodtak meg, s hogy úgy mondjam, nincs hozzáadott értékük, azaz, hiába a kaptak vagyon, nem képesek azt a piacon tovább növelni?

Alapvető különbség van aközött, hogy egy cég, egy üzletember a reálgazdaságban vagy éppen az irreálgazdaságban működik.

A fenti kör döntő része az irreálgazdaságban működik, ám mégis csak úgy, hogy elméletben versenypiaci körülmények között jut egy-egy megrendeléshez. Ám ezek a körülmények nem versenytiszták, nagyon is lejt a versenypálya a NER-kegyeltek felé.

Például egy nagy külföldi kiskereskedelmi lánc újabb egységének a felépítésére a fenti kör egyik tagját bízza meg, mivel szolgálatot akar tenni  NER-nek. Megfigyelhetően létezik egy szürke zóna, amelybe azok tartoznak, akik azért adnak munkát a fenti embereknek, cégeknek, azért szövetkeznek velük különféle üzletekben, hogy védelmet kapjanak, s ezáltal biztosítsák a saját zavartalan üzletmenetüket, miközben félnek attól, hogy mikor veszik el tőlük az üzletüket.

Most arról beszélünk, hogy kinéznek maguknak a NER-kegyeltek egy jól prosperáló céget és bármi áron – akár törvénymódosítással – olyan feltételeket teremtenek, hogy megszerezzék maguknak a céget?

Igen, de nem az a helyzet, hogy a saját üzletágában talál egy NER-es egy ugyanolyan profilú céget az ország másik részében, s azzal szövetkezni akar, esetleg fel akarja vásárolni, és onnan kezdve ugyanazon piaci körülmények között a két cég egyesülésével folytatja a munkát abban a profilban. Hanem az történik, hogy lát a 33. faluban működő, számára valami miatt vonzó,  de profiljába nem tartozó céget – amely mondjuk lekvárzsibbasztó gépeket gyárt –, azt ilyen-olyan körülmények között meg is veszi, majd mit ad isten, az üzlet létrejötte után már egy héttel megjelenik egy közbeszerzési pályázat lekvárzsibbasztásra.

A NER-gazember pedig ezen már nagyon nagyot tud kaszálni.

A 100 Leggazdagabb alapján le lehet-e vonni olyan következtetéseket, hogy van-e piacgazdaság ma Magyarországon?

Persze, hogy piacgazdaság van. Még az van. Ugyanakkor nyilvánvalóan a zsíros üzletek  – mint az útépítés, a gátépítés, a vasúti felújítás – ki vannak sajátítva.

De van ennél is nagyobb botrány, talán a legnagyobb: a Microsoft-ügy, amelynek még nagyon a legelején vagyunk.

Magyarországon az egész szektor – teljes joggal – borzasztóan megijedt, ugyanis a Microsoft csak jéghegy csúcsa. Évente sok-sok tízmilliárd forint ment ki, elérve akár a százmilliárdot is ezen a csatornán. Ez megdöbbentő, és úgy vélem, a többieknek is van mitől rettegniük…

De hát „tiszták” a körülmények, közbeszerzés, stb. Nem?

Az a vicc, hogy tényleg teljesen legális az egész ügymenet – kiírják a közbeszerzést, a legjobb ajánlatot fogadják el – persze az már más kérdés, hogy nem feltétlenül a legolcsóbbat, hiszen a kérdés, hogy milyen a kiírás szempontrendszere, mi számít a legjobb ajánlatnak. Ma már ráadásul vannak területek, amelyeken más cégek már nem is pályáznak – például a mélyépítésben vagy a magasépítésben, a vasútfejlesztésben –, mert teljesen feleslegesnek tartják a részvételüket ezeken a tendereken.

Nincs tehát verseny sem az árban, sem a minőségben, sem a határidőkben – abban tehát, amelyek a  szabadpiaci verseny legfontosabb attribútumai, amelyek a kapitalizmust kapitalizmussá teszik.

Ma már teljesen mindegy,  hogy egy híd felújítását hány évre vállalod, azt mennyiért végzed el, s hány emberrel – az, aki gyorsabban, olcsóbban végezné el a munkát, nem rúghat labdába. Mert nem tartozik a NER-körbe.

A kiadvány készítése rengeteg személyes beszélgetést feltételez, ezeken off record sok mindent elárulnak a meginterjúvoltak. Mi a tapasztalata, mi a nem-NER-esek stratégiája?

Várják a sorsukat, s összehúzzák magukat.  Még a Simicska-Nyerges-érában, 2012-13 tájékán  12-13-ban, a magyarországi nagyvállalkozók megpróbáltak egy nemzeti frontot létrehozni, mert látták, hogy az egyszemélyes hatalom legyűri őket is. Akkor érdekes módon elkezdtek egyeztetni egymással arról, hogy ezt nem lehet hagyni. Ám ez is megszűnt mára.

Olyan mértékben legyalulták a magyar közép- és nagyvállalati szektort, hogy nincs még passzív rezisztencia sem, nemhogy aktív ellenállás.

Félnek és bíznak a Jóistenben, hogy őket nem fogják bántani?

Most egy olyan időszak van, hogy mindenki várja, mi fog történni, hogyan osztja le a lapokat Orbán a minisztériumokban, s a NER-vállalkozóknak.

És a külföldi – például a német, amerikai, francia – vállalatvezetők miért nem emelik fel a szavukat?

Két lehetőségük van: vagy megunják és kivonulnak, vagy beállnak és segítik ezt a rendszert. Mert ők sem védettek – a minap beszéltem egy, a kiskereskedelem számára beszállító külföldi cég vezetőjével, aki arra panaszkodott, hogy olyan magyar versenytársa akadt, akinek a terméke miatt az övét levették a polcról.

Mindez hova vezethet Ön szerint?

Komor jóslataim vannak: a magyar ipar teljes ellehetetlenítéséhez vezethet mindez. Végül a piaci verseny  írmagja sem nagyon fog megmaradni.

Ez volt ma – 2018. február 12.

0

Orbán Viktor felelősségét vizsgálhatja az Elios-botrány miatt egy parlamenti vizsgálóbizottság, miközben a miniszterelnök uniós pénzekből gazdagodó családtagjairól és barátairól már a Guardian is ír. Magyar Bálint interjút adott a Független Hírügynökségnek, újra célkeresztbe kerültek a multik, kitoloncolták Mihail Szaakasvili volt grúz elnököt Ukrajnából, súlyosan megsérült az Iszlám Állam vezetője – összefoglaljuk a nap legfontosabb híreit.

Orbán felelősségét vizsgálhatják az Elios-ügyben

MTI Fotó: Máthé Zoltán

Az MSZP és a Párbeszéd kezdeményezi vizsgálóbizottság felállítását. Emellett törvényjavaslatot is benyújtanak egy antikorrupciós ügyészség létrehozására. A Jobbiknál és az LMP-nél is azt mondták a Független Hírügynökségnek, hogy valószínűleg

támogatni fogják a vizsgálóbizottság létrehozását

– vagyis, meglesz a szükséges számú aláírás.

Uniós pénzekből gazdagodnak Orbán ismerősei a Guardian szerint

A brit lap azt írja: miközben Orbán Viktor az Európai Uniót bírálja, barátai és családja sorra nyerik az az infrastrukturális támogatásokat. Többek között Tiborcz Istvánt és Mészáros Lőrincet említik a cikkben.

Újból a multiláncok a célkeresztben

A hipermarket- és diszkontláncok „megtöréséről” beszélt Lázár János.

Több mint ötször annyi kistelepülés van bolt nélkül, mint másfél évtizede.

A multik kipasszírozása viszont sokadszor kerül elő a kormány részéről. Az adatok azt mutatják, hogy gyorsulva nyílik az olló a hazai kisboltok és a multiláncok helyzete között.

Magyar Bálint: A keresztapa országa lettünk

youtube

Ha kétharmadot szerez a Fidesz, elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút – ezt mondta Magyar Bálint a Független Hírügynökségnek adott interjúban. A maffiaállam szerinte ebben az esetben ki fog teljesedni:

egy olyan rendszer, amely már lényegében most is működik.

Arról beszélt, hogy itt minden a Keresztapától függ: olyan piramis épül, amelyben a csúcstól a legalsóbb pontig minden egy személytől függ. Ha az ellenzék továbbra is egymás ellen küzd, és elveszíti az amúgy megnyerhető Budapestet, akkor szerinte lehetetlen megakadályozni a Fidesz kétharmados győzelmét.

Étteremben fogták el az egykori grúz elnököt

Miheil Szaakasvilit, az egykori grúz elnököt és odesszai kormányzót egy kijevi étteremben tartóztatták le álarcos fegyveresek. A repülőtérre vitték, később kiderült, Lengyelországba toloncolták.

Súlyosan megsérült az Iszlám Állam vezetője

Fotó: MTI/EPA/Iszlám Állam

Abu Bakr al-Bagdadi, akire az amerikaiak 25 millió dolláros vérdíjat tűztek ki, egy légicsapásban sérült meg, még májusban. Emiatt

hónapokra át kellett adnia a terrorszervezet vezetését.

Egy iraki tisztviselő szerint viszont most is a terrorszervezet egyik szíriai kórházában ápolják és a halálán van.

Felakaszthatták a dzsihadista német tinilányt

Iraki sajtóértesüléseik szerint kivégezték azt a német tinédzsert, akit tavaly fogtak el Moszul környékén. Nem ő az egyetlen, akit bíróság elé állítanak Irakban, mert önszántából csatlakozott a terrorista szervezethez.

Lebuktatta az orosz doppinggyárat, most attól fél, hogy megölik

Grigorij Rodcsenkov fejlesztette ki annak idején az orosz doppingprogramot, de aztán ő maga buktatta le. Most attól fél, hogy az oroszok bosszúból meg akarják öletni.

A keresztapa országa lettünk, avagy „point of no return”

Ha kétharmadot szerez a Fidesz, elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút (point of no return) – mondja Magyar Bálint a Független Hírügynökségnek adott nyilatkozatában.  A maffiaállam ebben az esetben ki fog teljesedni, egy olyan rendszer, amely már lényegében most is működik. Itt minden a Keresztapától függ, az is, hogy vagyonos leszel, vagy elveszted a vagyonodat; olyan piramis épül, amelyben a csúcstól a legalsóbb pontig minden egy személytől függ. Ha az ellenzék továbbra is egymás ellen küzd, és elveszíti az amúgy megnyerhető Budapestet, akkor lehetetlen megakadályozni a kétharmados győzelmet.

 

Nem gondolja-e, hogy azt a meghatározást, amelyet ön jónéhány évvel ezelőtt papírra vetett, mára túlhaladottá vált. Akkor az Orbán-rendszert maffiaállamnak nevezte, de számomra ez egy romantikusan szép kifejezés ahhoz képest, amit látunk, tapasztalunk…

Nem hiszem, hogy túlhaladottá vált. Kornai János meghatározásából indulnék ki, aki a posztkommunista rendszereket három csoportra osztotta: demokráciákra, autokráciákra és diktatúrákra. Az autokráciák és a diktatúrák között elég világos megkülönböztetést tesz: a diktatúrák totalitárius rendszerek, egypártrendszerek, formálisan sincs bennük több párt, a választások, ha vannak, nem tekinthetők annak, ellenzéki és civil szervezetek nem léteznek. Ebből a szempontból tehát az, amiben mi élünk, autokratikusnak nevezhető. Egyébként klasszikus totalitárius diktatúrák ma már nem nagyon léteznek, talán Észak-Korea mondható annak. Amúgy az autokráciáknak is sok válfaja van, épp úgy, mint a demokráciáknak. Én a rendszermeghatározásnál politikai aspektusok mellett a gazdaságiakat és szociológiaiakat is figyelembe veszem. Így rokonítottam a magyar rendszert az orosz és a közép-ázsiai rendszerekkel, ezek alapján neveztem a magyart maffiaállamnak. Nem hinném, hogy a szabadságjogok Magyarországon nagyobb mértékben vannak korlátozva, mint Oroszországban, és biztos, hogy kisebb mértékben, mint a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságokban.  Merthogy ezeket nevezem én maffiaállamnak, mégpedig abból a szempontból, hogy ezeknél a gazdaság gyakorlatilag visszaágyazódik a politika szférájába. Így jön létre az az uralmi elit, amelyet fogadott politikai családnak nevezek. Ez egy klán típusú szerveződés, amelyben a nem vérségi kapcsolatokat is kvázi vérségivé stilizálják, egyfajta, idézőjelbe tett vérszerződés keretében. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó elithez nem egyénileg csatlakoznak, sokkal inkább családi alapon. Ezzel együtt jár az, hogy a klán feje a pater familias, azaz a Keresztapa, aki mint egy patriarchális családot vezeti ezt a képződményt. A formális intézményekből a tényleges döntéshozatal vegyes, informális intézményekbe kerül, amelyben vannak formális és informális pozícióban lévő személyek.  A klasszikus politológiai meghatározások tehát, amikor arról beszélnek az elemzők, hogy a Fidesz, vagy a parlament, vagy a kormány dönt bizonyos kérdésekről, már a nyelvezetükben is félrevezetőek, hiszen ezek semmilyen döntést nem hoznak, hanem végrehajtanak. Végrehajtanak egy informális szervezetben, a fogadott családban született döntéseket.

Azért beszéltem, meglehet túlzásba esve, arról, hogy számomra romantikusnak nevezhető már a maffaiállam elnevezés is, mert  a maffiában léteznek bizonyos szabályok, itt azonban ilyenek nincsenek, mert folyamatosan átírják őket, az akaratukhoz igazítva.

Szerintem nagyon is vannak szabályok. Elfogadom, hogy ha más paradigmában közelítünk hozzájuk, akkor irracionálisnak tűnnek. A könyvemben azt a példát írtam le, hogy ha egy nagyon pici képernyőn keresztül nézünk egy futballmeccset, akkor a labda nem látható, emiatt pedig az egész játék értelmetlennek tűnik.

Ha viszont belehelyezzük a labdát, mindjárt világossá válik, hogy miért rohangálnak ide vagy oda a játékosok. Itt, ebben a „játékban” a hatalom és a személyes vagyonosodás jelenti a labdát. Nincsen hatalom tulajdon nélkül, és nincsen tulajdon hatalom nélkül. Ezért mondom én azt, hogy nem igaz az az állítás, miszerint itt a tulajdonnak nincs biztonsága, mert a kormányzat cselekvése nem kiszámítható. Ez nincs így: teljes mértékben kiszámítható, a maffiaállamokban, ahol egyetlen egy patrónus-kliens hálózat kerül domináns pozícióba és rendel maga alá minden mást, az azt jelenti, hogy csak a Keresztapának van joga és lehetősége megfosztani téged a tulajdonodtól, mások ilyen típusú kísérletétől megóv téged.

Nem véletlen, hogy amikor Putyin rendszere bekeményedett, 2003-ban, akkor egy híres találkozón összehívta a huszonegynéhány vezető oligarchát, és közölte velük: amennyiben nem politizálnak, akkor a tulajdonuk biztonságban van.

És, hogy ennek nyomatékot is adjon, akkor a saját vagyonával politikai szerepre is törő Hodorkovszkijt bebörtönözte, azokat az oligarchákat, akik tévécsatornával rendelkeztek – kettő is volt ilyen – kiszorította az országból, az egyik gyanús körülmények között öngyilkos is lett; ebből megértette a többi oligarcha, hogy amennyiben illeszkedik a hatalomhoz, akkor azon a pályán játszhat, a megszabott feltételekkel. Ez történik nálunk is. Vagyis üzletszerűen kiszámíthatóak az elemek, nem pusztán a gazdagodás oldalán, hogy Garancsikra, Vajnákra, Mészáros Lőrincekre utaljak, hanem a vagyonfosztás oldalán is.

 

Kikre gondol?

A kedvenc példám az egykor az MSZP-vel szimpatizáló Leisztinger Tamás esete. Őt még a legelső Fidesz-kormány idején fosztottak meg, állami erőszak segítségével, a BÁV-tól, később, 2010 után a Kopaszi-gáttól, majd később a Hunguest szálloda láncának a döntő többségétől. De: a tulajdonfosztás ilyenkor sosem totális, Leisztinger, azaz egy alávetetett oligarcha választása a Keresztapával szemben abban áll, hogy mégis kap-e a konfiskált javaiért valamennyi pénzt, ha a piaci árnál kevesebbet is,  megtarthatja-e egyéb tulajdonait és szabadlábon lehet-e? Mert ebben a rendszerben a Keresztapa bármikor elvitetheti, és olyan eljárásokat indíttathat ellene, amelyeket nyilvánvalóan szeretne elkerülni. Ilyen értelemben tehát kiszámítható a dolog; Leisztinger nem fog politikailag szembe fordulni, és nem szponzorál rivális politikai erőket. Így tovább tud működni, szép vagyona marad, csak éppen, amire a Keresztapának szüksége volt, azt elvették tőle. De más nem veheti el tőle a tulajdonát.

Ha maradunk a maffia meghatározásnál: a maffiától többnyire egy másik maffia szokta elvenni a hatalmát. Itt is ez várható?

Van egy hatalmas különbség:

Magyarországon a maffia hatóköre maga az ország.

Tehát az állam…

Igen, ezért beszélek maffiaállamról. Nem arról van szó, hogy az oligarchák szállták meg az államot és ejtették foglyul, hanem egy politikai vállalkozás vált gazdasági vállalkozássá is, maga alá gyűrve nem pusztán az államot, hanem az egymással rivalizáló patrónus-kliens rendszereket. Ehhez természetesen a politikai hatalom monopóliumával kell rendelkeznie. Ennek eléréséhez, más tényezők mellett szükség volt egy aránytalan választási rendszerre, arra, hogy ne legyen egy osztott végrehajtó hatalom. Vagyis szemben néhány más kelet-európai országgal, mint például Szlovákia, Bulgária, vagy Románia, ahol arányos választási rendszer van egyfelől, másfelől a végrehajtó hatalom meg van osztva a kormány és köztársasági elnök között, az megakadályozza azt, hogy egy patrónus-kliens hálózat monopolhelyzetbe kerülhessen. Ha ez a két intézményi gát felszámolódna, gyorsan kialakulna ezekben az országokban is a magyar modell.

Ez viszont azt is jelenti, hogy ezt a rendszert nem egy másik maffia fogja leváltani. De ha nem, akkor ki?

Hát ez az. Mások is utaltak rá, és én is azon a véleményen vagyok, amikor elérünk a point of no return-höz, azaz oda, ahonnan már nincs visszaút. Ez az a pont, amikor hatalom már nem váltható le demokratikus eszközökkel. Ennek az áprilisi választásnak, éppen ezért, nem az a tétje, hogy le lehet-e váltani a kormányt, a Fideszt, hanem az, hogy újra kétharmados hatalmat ér-e el a parlamentben. Amennyiben ez bekövetkezik, öt fontos területen léphet előre az autokratikus állam továbbépítésében, és kreálhat egy olyan helyzetet, mint amilyen Oroszországban van, ahol már föl sem merül az a kérdés, hogy le lehet-e váltani Putyint.

Mi ez az öt terület?

Megregulázza a sajtót, a civilszervezeteket kriminalizálja és marginalizálja, az önkormányzatiságot gyakorlatilag fölszámolja, a bíróságokat véglegesen maga alá gyűri, és – amennyiben szükségét érzi -elindul egy szuperprezidenciális rendszer felé. Ezért lényeges, hogy a Fidesz ne érjen el kétharmadot a választásokon. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha az ellenzék az egyéni körzetekben jól szerepel, és elég sokat képes megnyerni közülük. Vidéken, a Jobbik erős jelenléte miatt kevés ilyen hely van, ezért válik kulcsfontosságúvá Budapest. Már 2014-ben nyolc választókerületben győzött a baloldal, és további nyolcban az LMP-vel együtt több szavazatot kaptak, mint a Fidesz. Most az látszik, hogy ha Budapesten nincs az egyéni körzetek többsége elhódítva a Fidesztől, akkor kizárható, hogy megakadályozzák a kétharmadát. Mert gondoljunk csak arra, hogy ezúttal nem száz, hanem háromszázezer szavazatot össze lehet gyűjteni a határon túli magyaroktól, akár törvénytelen eszközökkel is, ugyanakkor jelentősen nőtt a Nyugaton dolgozók száma, ők viszont gyakorlatilag meg vannak fosztva a szavazás lehetőségétől, pedig ők, vélhetően inkább kritikusan viszonyulnak az Orbán-rendszerhez. Ez egyben azt jelenti majd, hogy olyan önkormányzati választási szisztémát fognak Budapesten bevezetni, amellyel lehetetlenné teszik, hogy a fővárost vissza lehessen hódítani. Budapest visszahódítása nélkül pedig nincs olyan kimenet, amelyben a rendszer békés körülmények között megváltoztatható lenne. Úgy is fogalmazhatnék: szabad Budapest nélkül nincs szabad Magyarország. És ebben az esetben a 2022-es választás is elúszott; a rendszer csak összeomlással szűnhet meg. Abban pedig nem hiszek, hogy az uniós pénzek csökkenése, vagy a jelenleginél kedvezőtlenebb gazdasági környezet automatikusan változást hozna. Mégpedig azért nem, mert az ilyen rendszerek, az adakozás és az erőszak egyfajta egyensúlyával sokáig el tudnak evickélni.

Ön mivel magyarázza azt, hogy miközben az emberek többsége látja, tudja, hogy ez az ön által leírt maffiaállam működik, látja, hogy miként gazdagodnak azok oligarchák – akár strómanként is -, akikről említést tett, hogyan jutnak jelentős vagyonhoz a szűken vett család tagjai, mégis csendben, beletörődéssel figyelik a fejleményeket?

Ennek vannak történelmi hagyományai is. Arra gondolok, hogy a levert forradalmaink utáni konszolidációs időszakban nem a kollektív ellenállás, hanem az egyéni útkeresést, boldogulást, a hatalommal kötött egyéni alkuk kultúráját tanulták meg az emberek. Ez megtörténhet most is.

Amikor egy egyközpontú patrónus-kliens rendszer kiépüléséről beszélünk, akkor látni kell, hogy ez a politikai és civil intézmények autonómiájának felszámolását, és az egyének gazdasági autonómiájának felszámolását jelenti.

Magyarországon egyre kevésbé beszélhetünk a nyugati értelemben vett piacgazdaságról, sokkal inkább kapcsolati gazdaságról, „relational economy”-ról, mikor is a hatalmi pozíciók egyben meghatározzák a gazdasági lehetőségeket is. Ez azt jelenti, hogy egy olyan piramisszerű patrónus-kliens hálózat jön létre, amelyben nem pusztán a piramis felső régióiban lévő oligarchák függnek ezektől a politikai kapcsolatoktól, hanem egész mélységében, a közmunkásokig kialakul egy olyan rendszer, amelyben egyedi, diszkrecionális döntéseken múlik az, hogy valakinek vagyona van-e, vagy csak a minimálbér felével rendelkezik, vagy megfosztják a vagyonától, vagy éppen a munkájától, anélkül, hogy lényegében bármilyen jogorvoslati lehetősége lenne ez ellen. Emiatt óhatatlanul kialakul egy igazodási kényszer a rendszerhez, nem a klasszikus diktatúrák fizikai terrorja dominál, hanem az egzisztenciális kiszolgáltatottság, ahol minden szinten mindenkinek van valami vesztenivalója.

Erre is mondana példát?

Nézzük meg, hogy az Orbánnal szemben fellépő Simicska vagyona és lehetőségei hogyan szűkülnek be, vagy éppen a Lázár-Spéder páros esetlegesen kialakuló Fideszen belüli alternatívára hogyan csapott le a Keresztapa, és gyakorlatilag forgatta ki a vagyonából Spédert, aki azért néhány milliárddal a zsebében egyelőre szabadlábon megúszta a még csak elképzelt akciót. De nézhetjük a piramis alján lévő beszállító alvállalkozókat, akik függnek attól, hogy a közpénzeket elnyerő, és a pályázatokat elhozó néhány oligarcha hálózatába bekerülhetnek-e vagy nem. Vagy akár a közmunkásokra is gondolhatunk, akik viszont bármilyen indoklás nélkül bármikor elveszíthetik még ezt a nyomorúságos keresetüket is. A választók számára, kiváltképp, ha ilyen siralmas az ellenzék, akkor nem nyílik alternatíva. Ilyenkor az állampolgár elgondolkodik azon, hogy az egzisztenciájának a teljes veszélyeztetésével járó hősies ellenállás hozhat e számára bármilyen eredményt. És mert arra jut, hogy nem, inkább elkezd igazodni a rendszerhez. Ennek ellenére, még a Fidesz-szavazók hét százaléka is maffiaállamnak hívja a rendszert, tehát tisztában van annak természetével.

És a nem fideszeseknél hogyan néz ki ez az arány?

Még a pártot választani nem tudók között is toronymagasan a maffiaállam vezet, az ellenzéki hívők körében pedig harminc százalékkal vezetnek azok, akik ezt a kategóriát választották. Ami azért is meglepő, mert a megkérdezettek inkább ezt a szociológikus megnevezést választották, annak ellenére, hogy a pártok kevéssé használják a bűnöző állam eme elnevezését, bár szólni gyakran szólnak a korrupcióról.

Tehát az az ön állítása, erősítsük meg, hogy ha újra kétharmad lesz a Fidesznek, akkor elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút…

Most is csak azért van erre esély, mert bent vagyunk még az Európai Unióban. Már beszéltem róla: Putyin 2003 körül a két nagy kereskedelmi tévécsatornát lerabolta. Magyarországon is ez volt a terv; ezt meg lehetett tenni a gyengélkedő Tv2-vel, de az RTL Klub, amely külföldi tulajdonban van, az Unión belül ellen tudott állni a kísérletnek. Kérdés, hogy ez így marad-e a jövőben is? Mik lehetnek azok az alkuk, amikor is az Unió szemet huny az ilyen állami erőszak, a politikai célokat is szolgáló, kikényszerített vagyonrablások fölött. Az a nemzetközi helyzet, amelyben a konfrontáció Oroszországgal csak növekszik, felértékeli a magyar kormányzat zsarolási potenciálját, ami azt jelenti, hogy továbbra is elnézőek lehetnek a belső autokratikus megoldásokkal szemben. Négy éve írtunk Ara-Kovács Attilával egy cikket arról, hogy a többsebességes Európa létrejötte nem egy lehetőség, hanem kikerülhetetlenül bekövetkező esemény lesz, mégpedig azért, mert egy érték és érdek ütközik a szövetségen belül: egyrészt az, hogy ez liberális demokráciák értékközössége, amelyen belül azokat az országokat, amelyek feladják ezeket az értékeket ki lehet nyomni, másrészt ez ütközik azzal a geopolitikai érdekkel, hogy ha bárki kikerül az Unióból, abba a geopolitikai vákuumba Oroszország benyomul. A vége mindenképpen az lesz, hogy kialakul a mag Európa, és paradox módon pont az orbáni érvek segíthetnek nekik ebben: ha nemzetállami Európát akartok, akkor hogyan lehetne megtiltani egyes nemzeteknek, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolataikat?

Azt jósolja tehát, hogy az Európai Unió a szervezeti gyengeségei miatt tartja rendszeren belül, például Magyarországot, de úgy, hogy egy kicsit kijjebb tolja…

Alapvetően geopolitikai okok miatt. De a kelet-európai országok éles kérdés elé néznek: vajon ebbe a mag Európába akarnak tartozni, vagy sem. A csehek, szlovákok, láthatóan igen, tehát a V4-ek között nincs ebben a kérdésben semmilyen homogenitás. Lengyelország különleges eset, mert ők lehetnének egy erősebb integráció legnagyobb nyertesei, ha odatartoznának, ha egy torz politikai folyamat nem lökné most őket Európa perifériájára. Ugyanakkor Románia, de még Bulgária sem akarna kimaradni egy erősödő integrációból. Miközben Orbán a nemzetállamot hangsúlyozza, ugyanakkor vétójogot követel magának az Unión belüli kérdésekben. Ez egy röhejes álláspont. Sehol nem tapasztalni az Unión belül azt, hogy egy ország vezetőjének személyes ambíciói ennyire ne legyenek összhangban az adott ország ténylegesen betölthető helyével.

Térjünk vissza a belpolitikához: mennyire szükségszerű, hogy ez a mai ellenzék ennyire szétesett képet mutasson?

Megint az lesz, mint négy éve: az együttműködést fogják hibáztatni. Pedig nem a céllal, illetve az együttműködéssel van a baj, hanem azzal, ahogyan ezt produkálták. 2014-ben nyilvánvaló volt, hogy Bajnai Gordon személyében van egy esélyes kihívó, de az ő pozícióját először a pártján belül ásták alá, majd a szocialisták tették ezt, és csak harmadrészt a Fidesz. Másfelől én értem, hogy az új politikai erőknek nehéz összefogni a korábbi, a konzekvenciákat nem levonó szereplőkkel, de attól, hogy ezek az egy és hat százalék között mozgó pártok azt mantrázzák, ők képesek egyedül is legyőzni a Fideszt, ez azt közvetíti a választók felé, hogy ők is hülyének nézik őket, s ugyanakkor a saját kormányképességükbe vetett hitet is aláássa. Végül pedig, ha el is jutnak a megegyezésig, akkor is fennmarad az egymással vívott értelmetlen küzdelem. Az ugyan akceptálható, hogy azok a pártok, amelyek öt százalék fölé képesek nőni, listán külön mérettessék meg magukat, másfelől viszont fontos lenne az egyéni körzetekben a megállapodás. Ha viszont azt látjuk, és különösen fontos itt Budapesten, hogy pártalkuk révén olyan jelölteket billentenek ki, akik négy éve megnyerték a körzetüket, akkor az ember elgondolkodik azon, hogy komolyan veszik-e a Fidesz elleni küzdelmüket. Ennek rossz az üzente, egészen pontosan az, hogy az egyéni teljesítménytől függetlenül bármikor politikai alkuk tárgyává válhat bárki.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK