A foci nagyon bonyolult (mármint az emberi agyhoz képest). Ez a legbonyolultabb játék a világon, először is huszonketten vannak a pályán, és hogy még sokkal kiszámíthatatlanabb legyen, a játékosok döntő részének csak az ügyetlenebbik végtagjukkal szabad a labdához érni.
Ezért nincs olyan, hogy az ember magához szorítja, és szalad vele, mert ezt lábbal nem tudja megtenni. A kézzel is labdához érő sportágakban mindenféle külön szabályokat kellett kitalálni ahhoz, hogy a labdás ember labdacipelését az ellenfél meg tudja akadályozni, a fociban az ilyesmi nem szükséges, elveszti ő azt magától is. Mivel pedig ilyen korlátozó szabályok nincsenek, a fociban az akciók akármilyen bonyolultak lehetnek, az egysíkú, sablonos játék (mint pl. a kézilabdában) csak akkor jellemző egy mérkőzésre, ha az egyik csapat valamilyen okból tíz emberrel, azaz körömszakadtáig védekezik, és csak addig van nála a labda. amíg váratlanul valamelyik játékosához jutván az az ún. felszabadító rúgást elvégzi. Utána a támadók kapusától vagy bedobásból visszaérkezik a labda a védekezők térfelére, és a védőfal körbeadogatása kezdődik elölről.
A foci abszolút igazságtalan. Először is gólra megy, ami nem teszi lehetővé, hogy a szakértők a teljes mérkőzés látványa alapján dönthessék el, ki volt a jobb, és mennyivel, mint például a pontozásos sportágakban, ráadásul abszolút tévedésmentesen nem ítélhető meg még egy pimf lökés sem, hiszen ahhoz mindkét játékos mozgását ki kellene elemezni a különböző testrészekkel okozott erőhatások nagyságának ismeretében, amihez persze meg kell állapítani a tényleges erőket, és még előtte a szabálykönyvben rögzíteni azt az erőt, amely még megengedett. Még szerencse, hogy a VAR bevezetése óta a leshelyzetek megítélése objektív, és a többi kérdéses szituációban sem csupán azon múlik a döntés, hogy egy ember éppen akkor hol állt, és mit látott.
A focit a nagyok fejjel játsszák (és itt most ne a fejelésre tessen gondolni), azaz az agyi állapot nagyban befolyásolja a játékosokat. Ebből következően, hogy a foci világbajnokságokat szinte mindig az az európai vagy dél-amerikai ország csapata nyeri, amelyiknek a rendezési helyszínhez képest a legkisebb az időeltolódása, mert akkor a helyszínen tartózkodva kevésbé borul fel az életritmus az agyi koncentrációs és kombinatív képességekkel együtt, azaz az igazságtalanság ebben az esetben is érvényesül. Ma már ez nem annyira jelentős, mert a válogatott játékosok általában nem az adott ország valamelyik csapatában játszanak, hanem valahol máshol.
Az igazságtalanság további fokozása érdekében a nagy világversenyek, amelyen az országok válogatottjai vesznek részt, nem úgy zajlanak, hogy mindenki játszik mindenkivel, ahogy például az úszásban, mivel az rendkívül sok időt igényelne, hanem már eleve csoportokba sorsolják a válogatottakat. Tegyük föl, hogy például egy Európa Bajnokságon négycsapatos csoportok vannak. A csoportokon belül mindenki játszik mindenkivel, ne legyen már az, hogy egy tisztán kieséses rendszerben a csapatok fele már egy mérkőzés után hazamegy (ami akár egyetlen kapufán is múlhat), hanem háromszor próbálkozhatnak, így aztán valamennyire mégiscsak a csapatok tudásán múlik, ki megy haza, és ki marad a kieséses szakaszra. A sorrend persze matekozás végeredménye, ahogy a hatból a négy legjobb harmadik kiválasztása is, mely utóbbi nagy számolgatásokat eredményez a leendő harmadikok részéről, hogy mi lenne jó nekik. A matekozásban az a jó, hogy ott nincs vita, a négy nagyobb a háromnál, és punktum.
Az igazságosságot valamennyire fokozó lebonyolításon túlmenően további haszon a több mérkőzés, azaz az ebből adódó nagyobb, főleg a tévéközvetítésből adódó bevétel is, amelynek egy részét az UEFA tovább osztja a csapatoknak. Az osztás persze olyan, hogy minél sikeresebb és minél tovább jut egy csapat, annál több pénzt kap, holott talán fordítva kéne, hiszen ahol amúgy is jó a foci, azt nem kellene annyira támogatni, viszont a többieket annál inkább.
További igazságtalanság még, hogy az országoknak van egy-egy csapata, így például a 84 milliós Németországnak is egy, meg a tizenötöd annyi lakosú Skóciának is egy, ebből következően úgy lenne helyes, ha egy Skócia – Németország meccs, ha nem is 15:0-ról, de legalább 5:0-ről indulna.
Ám ilyenről szó sincs, éspedig azért nem, mert a nagy országok válogatottjainak sztárjátékosai gyakorlatilag mind európai nagycsapatokban játszanak, és mivel ezek ritkán esnek ki hamar a hazai meg a nemzetközi kupákból, ráadásul a hazai bajnokságaik is több meccsből állnak, mint a kicsik bajnokságai, a sztárok nyárra már eléggé fáradt állapotban érkeznek akár az EB-re, akár a VB-re, és ott néha igencsak visszafogottan kergetik a labdát. Erre tesz még rá egy lapáttal, hogy ezek a csapatok a csoportjukból nagy valószínűséggel tovább is jutnak, azaz a csoportmérkőzések során nem adhatnak ki mindent magukból, hiszen utána jön az egyenes kieséses szakasz, ahol még intenzívebb játékra lesz szükség. Ebből következően az utolsó csoportmeccsekre jellemző, hogy a már továbbjutott csapatok egyáltalán nem erőltetik meg magukat, hanem tartalékolnak, hiszen nekik már tökmindegy az utolsó meccs eredménye.
Ezeken az utolsó meccseken előfordulhatnak még szalondöntetlenek is, melyek következményeképpen mindkét döntetlenező csapat továbbjut (a matekozásból ez jön ki). Ezek a döntetlenek szintén az erő tartalékolására szolgálnak, mert arra nagy szükség lesz a következő mérkőzésen, hacsak az adott válogatott nem akar rögtön utána hazautazni.
A fenti két esetet tekintve biztosan lesz morgás, hogy ezek a magukat már nem nagyon erőltető válogatottak megszentségtelenítik a sport eszméjét, meg hűha, és minden! Ezzel a beleszólással csak az a baj, hogy a sportversenyek sohasem azt díjazzák, aki jobban küzd, hanem aki jobb eredményt ér el, mivel pedig a továbbjutás három meccsen dől el, ahol az összesített eredmény számít, a már továbbjutottaknak joguk van az utolsó meccsen akár rossz játékkal még vereséget szenvedni is, hiszen már megtették, amit megkövetelt a haza. Sőt, ha még jobban meg akarnak a hazájuknak felelni, akkor szuverén döntés lehet akár az is, hogy a következő egyenes kieséses szakasz első mérkőzésére tartalékolják az erejüket. Ebből következően minél jobban kikapnak, annál szuverénebb és hazaszeretőbb a csapat.
A mások viselkedésbe beleszólni azt jelenti, hogy a beleszóló nem tiszteli a másikat, mely megállapítást Magyarország kedvenc (4*2/3) miniszterelnökétől tudjuk, akinek, a hazaszeretet, a szuverenitás meg a mások iránti tisztelet mindennél fontosabb.
A fentiek tükrében kissé érthetetlen a Demokrata c. lap publicistájának véleménye (nyilván nem tiszteli Orbán Viktort sem), mikor azt írja, hogy:
„Vajon a gyalázatos teljesítményt nyújtó angol és portugál focisták mit mondanak a drukkereiknek, akik jegyet váltottak, repülőre ültek, szállást foglaltak, készültek életük élményére, és végignézték, amint Európa-bajnoki címre bejelentkezett csapatuk, a világverő Anglia képtelen egy épkézláb helyzetet kialakítani a kétmilliós Szlovénia kapuja előtt. A portugálok B-csapatáról már nem is beszélve, akik a világranglista 74. helyén álló Grúziától kaptak ki simán kettő nullra… Minket persze elsősorban magunk miatt is dühít ennyire, hiszen papírforma szerint bőven tovább kellett volna jutnunk a három pontunkkal. De természetesen nem értünk kellett volna harcolniuk az angoloknak, portugáloknak, hanem a saját szurkolóikért és hazájukért.”
Az angolok meg portugálok a sima továbbjutással megharcoltak a saját szurkolóikért és hazájukért. Sikeresebben, mint a mieink, akiknek három meccs nem volt elég, hogy a legjobb harmadikok között egy negyedik helyet elcsípjenek (a matekozás sajnos nem nekünk segített), és ha arra gondolok, hogy a skótok ellen a magyar gól a tízperces hosszabbítás utolsó percében esett, valamint, hogy a horvátok ellen az olaszok a kilencvennyolcadik percben egyenlítettek (ezzel lett nálunk rosszabb harmadik Horvátország), azaz ebben a két esetben is igencsak nagy mázlink volt, akkor nemigen tehetünk szemrehányást senkinek. Pláne nem azért, hogy az említett két válogatott játékosai hazájukat tartva szem előtt, már a következő meccsre gondoltak, és nem ránk, mert náluk a hazaszeretet és Anglia, illetve Portugália az első, amit nekünk Orbán Viktor szerint tiszteletben kell tartani.
Sajnos előfordul az, hogy az ember a csapatát szeretve túlértékeli, és túl nagyok az elvárásai, de csalódás esetén akkor sem szabad másra mutogatni. Semelyik válogatott sem azért megy világbajnokságra, hogy másokért harcoljon, hanem, hogy a lehető legönzőbb (= legszuverénebb) módon a maximális eredményt érje el.
Ha ezzel másoknak „árt”, az nem az ő dolga.
