Az a sok középkorú néző, főként a férfiak, akik most hirtelen mind elkezdtek érteni a színházhoz és azon belül is rájöttek az alternatív színház ízére elképesztő test és nőgyalázó jelzőkre ragadtatják magukat amikor egy negyvenes, két gyereket szült nőt látnak maguk előtt meztelenül.
A szimbolikus jelentést nem veszik, de felhorgadnak azon, hogy egy nőt meztelenül kelljen nézniük akkor, ha az nem revü-tökéletes. Be is indul a verbális testgyalázás. Vajon ki állítja, hogy nem ugyanezeket a jelzőket gondolják a hozzájuk tartozó nőkre is, akik szintén elmúltak negyven, és szültek néhány gyereket?
Azt mondják az a különbség, hogy az egyik nem vetkőzik le csak nekik, a másik meg mindenki előtt. Holott ez nem különbség, hiszen ők látják mind a kettőt. A saját különbejáratút és a közszemlére tettet is.
Rendre azt szokták meg, hogy minősítsék, osztályozzák, jelzőkkel megalázzák az eléjük táruló női testet. Ha szépnek látják cuppogjanak, ha nem szépnek akkor verbálisan agyonverjék, Ne jöjjünk itt most azzal a dumával, hogy egymáshoz öregedő szeretet, meg azzal, hogy a cirmos mellét külön. Mert az a pasi, aki nem átall undorító jelzőket aggatni egy általa először látott, középkorú, közép-európai, meztelen nőre csak azért, mert az nem fog neki csípőre tett kézzel visszadumálni, azt tényleg csak ez tartja vissza otthon.
Az, hogy az ismeretlent megszégyenítheti és kénytelen is, mert halálosan megijedt tőle. Az idő pusztítását látja, amivel nem akar szembenézni. Inkább a társán sem akarja látni, csak önmagán ne kelljen. Ezért hat rá sokkolóan a hirtelen rátört alternatív színházi izgalom. Ezért szégyenít, hogy eltartsa magától, mert felmetélné az ereit ha őrá is érvényes lenne ez az egész. Káromkodik, szidalmaz, undorodik és retteg, mert felismeri a kétségbeesését ami az előszobai nagytükre előtt szokott rátörni, amikor a régi teste helyett ezt a megváltozott újat szemléli.
Nézik az új nézők a Lúzert, férfiak és nők is, olyanok, akik évtizedek óta semmilyen színházban sem voltak soha. Nem értenek az egészből egy árva szót sem, de mégis üvöltve kérik ki maguknak. A mű íme eljutott a valódi közönségéhez. Nem a kirafinált értelmiséghez aki összekacsint, hanem az izomból reagálókhoz akik zsigerből őrjöngenek, és akikhez talán sose jutott volna el különben.
Tessék, megnyílt a valódi nemzeti színház, csak folyvást-folyvást, esernyőt, botot a nézőtérre vinni tilos!
Szerző: Sándor Erzsi, Facebook
