Kezdőlap Címkék Konrad Adenauer

Címke: Konrad Adenauer

Amit az EU-ról tudni illik

Az Európai Közösség ötlete a Nagy Háborút (1914-1918) követő, addig nem tapasztalt kemény versailles-i békeszerződések, pontosabban békediktátumok súlyos hibáiból eredt. A győztes Franciaország közel 50 éves sérelméért, az 1871-es porosz-francia háborúban elszenvedett vereségéért, akart revánsot venni. Mondván Németország soha többet ne tudjon háborút indítani, és így Európában beköszönt az örökbéke. A francia elképzelés nem jött be. Sőt, 20 évvel később (1939) újabb világégésbe torkolt és sokkal több emberáldozatot követeltek az át nem gondolt, felelőtlen, elhibázott 1918-20-as versailles-i békediktátumok.

Már a 20-as években többeket foglakoztatott, hogy az európai háborúk elkerülhetők lennének, ha a két legnagyobb lélekszámú népcsoport, a francia és a német, megbékülne. E gondolat képviselője volt Köln polgármestere (1917-1933), Konrad Adenauer. Elképzelése szerint az embereket a „hasukon keresztül lehet megfogni”. Ha hasonló életszínvonalon    élnek, akkor nincs irigykedés, gyűlölködés. Béke van, méghozzá hosszú és tartós (amíg a gazdaság jól működik). Adenauer szűkebb hazájában, a Rajna vidékében, gondolkozott. Elképzelése szerint az iparilag fejlett német (Ruhr-vidék) és a mezőgazdaságilag fejlett francia (Elzász-Lotaringia) tájegység jól kiegészítené egymást. Európa nyugati felének egyesülése volt a cél, ami a Frank Birodalom idején, Nagy Károly uralkodása (768-814) alatt virágzott. A „keletnémetek” (poroszok, szászok, stb.) kiestek ebből a gondolatkörből, amit később, a háború utáni, szovjet megszállás alá is támasztott.

1945-ben a győztesek, az angolszász (amerikai, brit) szövetségesek, rátaláltak a „Rajna-vidéki” Adenauerre, aki az újonnan alakult Német Szövetségi Köztársaság (Nyugat-Németország) első kancellárja lett.

Francia részről, Charles de Gaulle elnök egy önálló (szárazföldi) Európa megteremtését szorgalmazta, amiben a tengerentúli nagyhatalmak, a felszabadító amerikaiak és britek, háttérbe szorulnának. Erre célzott híres mondásával:

„Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed”.

Ennek érdekében szoros francia-német együttműködésre törekedett, mely az Európai Gazdasági Közösség alapja lett.

Ugyancsak említést érdemel a szintén „Rajna-vidéki”, luxemburgi születésű Robert Schuman, aki 1886-ban német Lotaringiában, „birodalmi német”-nek született és „moselfranki német” volt az anyanyelve. Amikor az első világháború után Elzász-Lotaringia visszakerült Franciaországhoz, Schuman felvette a francia állampolgárságot, majd 1948-ban a francia miniszterelnökségig vitte, miközben mindvégig a francia-német együttműködést szorgalmazta. Ellentétben de Gaulle-lal, Schuman az atlanti szövetség (NATO) elkötelezett híve volt, majd alapító tagja a Montánunió-nak, más néven Európai Szén- és Acélközösségnek, melyet az Európai Gazdasági Közösség elődjének tekintenek.

A hidegháború idején, az amerikai fegyverek védelme alatt szépen fejlődött ez a gazdasági közösség. Naná, katonai kiadásra nem kellett költeni, miközben egyre könnyebb lett a mindennapi élet: eltűntek a vámok, szinte teljesen szabad lett a közlekedés, pl. lejárt útlevéllel, vagy érvényes jogosítvánnyal is lehetett a tagállamokba utazni.

1957-ben hat nyugat-európai ország, három köztársaság és három monarchia (Belgium, NSZK, Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia) megalapította a gazdasági közösséget
1973-ban csatlakozott még két monarchia és egy köztársaság: Dánia, Írország és Nagy-Britannia
1981-ben egy köztársaság: Görögország
1986-ban egy monarchia és egy köztársaság: Spanyolország és Portugália

A „fordulat évében” (1989) összesen 12 ország (6 köztársaság és 6 monarchia) volt tagja az Európai Gazdasági Közösségnek. Ekkor kezdődött el a kapkodás, pardon az „átszervezés”, a verseny az idővel: Mi legyen az egykori szocialista országokkal, ha azok felvételüket kérik ebbe a gazdasági közösségbe?

15 év (1989-2004) „átmeneti időszak” következett, melyet már nem az összehangolt gazdaság, hanem a politika vezetett. Hiszen ennyi gazdaságilag elmaradott országot a jól prosperáló közösségbe felvenni, nem volt egyszerű dolog.

Ugyanakkor nem lehet magukra hagyni Közép-Európa keleti felén élőket, különösen, hogy akkoriban bizonytalan volt a Szovjetunió további sorsa. Európa szabad felének igyekezete viszont jól látható, és követhető volt. 1995-ben az EK (akkor már Európai Közösség) tagjai közé fogadta Ausztriát, Svédországot és Finnországot, amit már az európai politikai változás vezérelt. Hiszen mindhárom ország gazdasági szintje bőven meghaladta a felvételi kritériumokat. A nagy kérdés az volt: „el-nem-kötelezett”, semleges ország lehet-e tagja egy politikai egységgé szerveződő, átalakuló gazdasági közösségnek? Az EGK nevéből eltűnt a „G” (a gazdaság), és hirtelen Európai Közösség lett, majd 2004-re megszületett az EU (Európai Unió).

Ennek a 15 évnek (1989-2004) néhány emlékezetes pillanata.

A (berlini) Fal lebomlása, ill. a Vasfüggöny eltűnése 1989-ben feltette a nagy kérdést: mi lesz a Szovjetunóval? Ott is elindul a „enyhülés” (átalakulás), vagy jön egy új főtitkár és folytatódik a 70 éve fennálló egypártrendszer? Kohl kancellár azonnal cselekedett: egyesítette a két Németországot. Miközben az a furcsa helyzet állt elő, hogy az egyesítés pillanatától szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország (NSZK) területén! Bonn azonnal felajánlotta, hogy a Szovjet Hadsereg katonáinak, tisztjeinek szállást, laktanyákat építenek Oroszország területén.

Majd sorra jöttek az egyesülés mindennapos problémái, gondjai. Az NSZK alkotmánya szerint, minden német jogosult a (nyugat)német állampolgárságra. A két német állam egyesülésekor az NDK területén is a nyugatnémet márka lett az érvényes fizetőeszköz, azaz megszűnt az 1:10 átváltási árfolyam.

Át kellett gondolni és ki kellett dolgozni az egységes nyugdíjrendszert, a munkanélküli segélyt, valamint az egészségügyet, az adórendszert stb.

Mindezt igen rövid idő alatt. Nem volt könnyű és olcsó.

A németországi fejlemények kihatással voltak a Közös Piacra, mindenekelőtt a már húsz éve tervezett közös fizetőeszközre. 1979-ben alkották meg a közös elszámolási rendszert, és annak mértékegységét, az ECU-t (ekű), mely Nagy Károly idején volt a Frank Birodalom pénze. Az ECU nem került forgalomba, és nem lehetett vele fizetni, viszont a bankok, pénzintézmények mindent ezzel a képzeletbeli pénzzel számoltak. Aztán öt évvel a tömeges belépés (2004) előtt Kohl kancellár a német egység, valamint az európai egység jelképeként kierőltette az új közös fizetőeszközt, az eurót, amit 1999 január elsején vezettek be az akkori Közös Piacot alkotó valamennyi országban. Sokan (szakemberek, közgazdászok) ellenezték az euró, mint közös fizetőeszköz bevezetését, mivel a tagállamok gazdasága nem volt egy szinten. Ma sincs! Különösen a németek ellenezték, mivel nagyon tartottak a háború utáni (német) gazdasági csoda jelképe, az erős nyugatnémet márka, megszűnésétől.

Egy interjúban Kohl elismerte, hogy „(az euró bevezetésekor) olyan voltam, mint egy diktátor, mivel az euró Európa szinonimája lett, és egyúttal kivételes lehetőség Európa békés összenövésének.” Ebből a magyarázatból tisztán látszott, hogy Kohl számára a német (újra)egyesítés, Európa egyesítését jelentette. 

Azóta több válságot élt át az euró zóna (görög, olasz, spanyol). Bármely ország kilépése a pénz-unióból akkora sokkot jelentene az Uniónak, különösen Németországnak, hogy Berlin inkább euró milliárdokkal tömi a megroggyant, félremenedzselt gazdaságokat. Ebből is látszik, hogy az EU még mindig egy erős gazdasági közösség, nem pedig egy politikai egység, tömb.

Míg Nyugaton az országok gazdasági tömörülése jellemezte a Közös Piacot, addig a Vasfüggöny túloldalán a széthúzás, elszakadás volt jellemző. Lásd Csehszlovákia, Jugoszlávia, Szovjetunió. A legcsúnyább és legvéresebb Jugoszlávia szétesése volt, az un.  délszláv háború (1991-2001). A fegyveres konfliktus megakadályozását, elkerülését, magának Európának (Közös Piac) kellett volna megoldania. Ehelyett a hadsereggel nem rendelkező közösség a NATO védelme alatt az amerikaiakat hívta segítségül. Az amerikai légierő bombázta a jugoszláv (szerb) városokat.

  Orbán, akkori magyar miniszterelnök, jóváhagyta, hogy a magyarországi repterekről felszálló amerikai harci gépek magyarlakta településeket bombázzanak.

Budapest nem engedélyezte, hogy a határ magyar oldalán a szerbek által bérelt és fizetett földalatti (MOL) üzemanyag tárolókat a szerbek használhassák. Az orosz segélyszállítmányokat is feltartóztatták a magyarok. Ugyanakkor a NATO-tag Görögország nem járult hozzá, hogy területén keresztül amerikai hadiszállítmányok haladjanak és szerb ortodox testvéreik településeit bombázzák. Az Európai Közösség tehetetlenségére jellemző a Srebrenicai mészárlás, ahol a környéken állomásozó 400 holland „kéksisakos” nem tudta megakadályozni közel 9.000 muszlim legyilkolását.

Ezek csak kiragadott példák annak az EU-nak a múltjából, történetéből, amit az Orbán-ellenes ellenzék választási kampányában rendszeresen pozitívnak mutat be. A demokrácia és szabadság példaképének aposztrofált Európai Uniónak nincs központi hadserege, egységes határvédelme, közös útlevele, de még alkotmánya sincs! Itt álljunk meg egy pillanatra.

A nagy „keleti bővítést” (2004) megelőzően, Brüsszel szeretett volna egy EU-alkotmányt.

A tervezet nyilvánosságra hozatalakor a nem EU-tag Vatikán hiányolta, hogy a preambulumból kimaradt Isten neve, de még utalás sincs rá! Az alkotmánytervezetet minden tagállamnak külön el kellett (volna) fogadnia, mégpedig vagy a parlamentje által, vagy népszavazással. A többségében katolikus Franciaország és a többségében protestáns Hollandia népszavazáson utasította el ezt a tervezetet.

Ekkor jelentkezett be a Vatikán, és a bővítés évében, 2004-ben, II. János Pál pápa boldoggá avatta IV. Károly magyar királyt. Ez komoly figyelmeztetés volt az EU törvényhozóinak, hiszen a katolikus (és nagyon vallásos) Habsburg király arról volt híres, hogy már 1916-ban be akarta fejezni az első világháborút, ezért megbékélést keresett a franciákkal!

A 20. század mindkét totalitárius rendszerét (náci és szovjet) saját bőrén megtapasztaló lengyel pápát, a német (bajor) Joseph Ratzinger bíboros követte a pápai trónon, aki Európa védőszentjének nevét (Benedek) vette fel, majd 2006-ban elhagyta a Nyugat pátriárkája címet.

Az EU közel sem olyan egységes, pozitív és vonzó, mint az, az Orbán-  ellenes ellenzék választási kampányában szerepel.

Brüsszelben is látják, tudják, hogy valami „félrement”. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg a „kelet-nyugat” ellentét, pontosabban a felfogás- és mentalitásbeli különbség.

1989-ben a „Vissza Európához” volt a jelszó, ami napjainkra egyre ellenségesebb lett. Valamikor a németek használták az „Ostblock” (keleti tömb) kifejezést, melynek célja a volt szocialista országok felzárkóztatása volt a Nyugathoz. Ebbe persze belefoglaltatott Németország egyesítésének gondolata, Willy Brandt „Ostpolitik”-ája, a keleti nyitás, is. Miközben magát az EU-t soha, senki sem kezelte és nevezte (egységes) „tömb”-nek. Habár a 2004-es EU tagfelvételig megvolt ennek a lehetőség. Ma már nincs.

Mi múlik az európai választáson?

0

„Ha a nemzetállamok visszatérnek, s ha a meghatározó pártok nem tudják hatalmi ambícióikat az integráció érdekében korlátozni, akkor nem csak uniónk nem lesz belátható időn belül, de béke sem. Hogy a kelet-európai haramiakormányok – élükön a magyarral – mit tesznek vagy mit nem eközben, az csak abból a szempontból érdekes, hogy szemléletes élőképben mutatják be addig is, mi lesz szerte a kontinensen, ha nem létezik többé Európai Unió.” – idéz Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzete első bekezdéseként.

Múlt héten a Project Syndicate című portál – mely általában neves közéleti személyiségek véleményének ad helyet – közölte Soros György Európa, ébredj fel! című cikkét, mely meglepően élesen mutat rá azokra az okokra, amelyek miatt az Európai Unió nevű projekt, mely évtizedeken át remekül működött és fejlődött, most zátonyra látszik futtatni. Nem előzmények nélküli az írás. 1936-ban, a Budapesten megjelenő német nyelvű lap, a Pester Lloyd közölte először annak a, később könyv formában is publikált esszének az első változatát, mely Achtung Europa! – vagyis Európa, vigyázz! – címmel keltett világszerte feltűnést. A szerző a Nobel-díjas író, Thomas Mann volt.

Mann és Soros írása úgy viszonylik egymáshoz, mint a 20. és 21. század. Míg az Európa, vigyázz! mintegy 200, addig Soros cikke, mindössze kétoldalas – ez a különbség a részletes narratívákat igénylő modern korszak és a digitalizált posztmodern között. Ám a jelek szerint ezzel az eltéréseknek vége is; a két könyv azonos jellegű fenyegetésekkel szembesíti a világot, s csak rajtunk múlik, hogy a szörnyű következmények is azonosak lesznek-e.

Thomas Mann könyvének kulcsmondata ez: „Az új világ gyermekei […] az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek.”

Soros Györgyé pedig a következő: „Nehéz elképzelni, hogy hogyan kerülhetnek ki győztesen az Európa-barát pártok a májusi választáson, hacsak nem helyezik Európa érdekeit a sajátjaik elé.”

Igen, ma is szaporodnak korunk gyermekei, akik az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek, és az első világháború után is a nagy, Európa iránt egyébként elkötelezett polgári liberális és szociáldemokrata pártok sem voltak képesek saját érdekeik elé helyezni a közös európai jövőt.

Az Európai Uniót megalapozó tizenkét politikus – Konrad Adenauer, Joseph Bech, Johan Beyen, Winston Churchill, Alcide de Gasperi, Walter Hallstein, Sicco Mansholt, Jean Monnet, Robert Schuman, Paul-Henri Spaak és Alberto Spinelli – megtapasztalta, mit szül az erőszak és a hazugság, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a közös érdeket nem írhatja felül semmi más, különösen nem a politikai önzés. Mindannyian az egyes nemzeti indulatokat meghaladó érdekként fogalmazták meg az együttműködést elindító Chartát. Egy dologról feledkeztek meg csupán, hogy szankciókat teremtsenek az olyan jövendő politikai törekvésekkel szemben, melyek az unió előtti világba szeretnék visszavinni Európát. Monnet már 1943-ban megfogalmazta, hogy: „Nem lesz béke Európában, ha [a háborút követően] a kontinenst ismét a nemzeti szuverenitás alapján szervezik újjá. […] Európa államai túl kicsik, semhogy polgáraiknak garantálni tudnák a szükséges jólétet és társadalmi fejlődést. Európa államainak ennélfogva föderális formában kell újjászervezniük magukat.” Ugyanakkor fel sem merült benne, hogy a második világháború kataklizmája után ne ugyanerre a következtetésre jusson mindenki más.

Pedig a történelem során több ellenpélda létezett a kontinensen.

Fel Európa ellen! – Putyin, Trump, Farage, a háttérben pedig Le Pen szédíti a népet.

Hihetetlen bár, de tény: a 16. évszázadban Lengyelország – hogy egészen pontosak legyünk a lengyel-litván perszonálunió – volt a kontinens legnagyobb állama; területe több, mint tízszerese volt a mai Magyarországnak, illetve közel kétszerese a mai Franciaországnak. Nemességének számaránya is felülmúlt minden más államot. Ez a nemesség komoly fegyvert kapott az 1652-es országgyűlésen elfogadott liberum veto révén: vagyis vétójogot. Minden egyes nemes megvétózhatott bármilyen törvényt vagy javaslatot. Először tehát Lengyelország fejlődése állt le, mert az egyes részérdekek alapján mindig akadt olyan nemes, aki nemmel szavazott a különböző modernizációs törekvésekre. Egy idő után az államigazgatás sem tudott már működni. Így aztán nem csak a fejlődés akadt meg, de az ország védereje is szétforgácsolódott. Lassan fogyni kezdett az ország területe, mígnem aztán 1793-ban Lengyelország már nem létezett: Ausztria, Poroszország és Oroszország felosztotta területét egymás között.

Az analógia a nemzeti szuverenitást felszámoló lengyel nemesek és a nemzetállami újjászületést sürgető és ezzel az uniót ellehetetleníteni kívánó, szétszavazó mai kormányok, politikai csoportok között elszomorítóan nyilvánvaló. Ha a nemzetállamok visszatérnek, s ha a meghatározó pártok nem tudják hatalmi ambícióikat az integráció érdekében korlátozni, akkor nem csak uniónk nem lesz belátható időn belül, de béke sem. Hogy a kelet-európai haramiakormányok – élükön a magyarral – mit tesznek vagy mit nem eközben, az csak abból a szempontból érdekes, hogy szemléletes élőképben mutatják be addig is, mi lesz szerte a kontinensen, ha nem létezik többé Európai Unió.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK