Tompa Gábort, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató, főrendezőjét, egyetemi tanárt, a hétvégén az Európai Színházi Unió elnökének választották. Azt mondja, jó lenne, ha nem lenne annyira megosztva a művészvilág, mint amennyire a társadalmat sikerült megosztania a politikának. A külföldön is sokat dolgozó, nemzetközi rangú művész szerint, sajnos a színház is követni kezdi azt a társadalomban elharapódzott ideologikus gondolkodást, amiben csak szélsőségek vannak, és ezek nem folytatnak párbeszédet, csak folyamatosan üvöltenek egymással.
A hétvégén választottak az Európai Színházi Unió elnökének. Ez mit jelent az Uniónak és mit neked?
Azt még nem tudjuk, hogy az Uniónak mit jelent, de nekem feladat és meglepetés is, hiszen nagyon jelentős színházi emberek vezették, Georgio Strehler és Jack Lang voltak az alapítói. Az ő elképzelésük szerintem most is áll a lábán.
És az mi volt?
Az, hogy a legerősebb színtársulatokat tömörítse magába az Unió. Csak gondoljunk bele, hogy ott volt a Milánói Piccolo Strehlerrel, ott volt a Malij Dogyinnal, a Berliner Ensemble, a Bulandra, Bergmannal a királyi Stockholmi Színház, benne volt a Katona József Színház is, és a Stary Andrzej Wajdával. Gyakorlatilag művészszínházakról volt szó, bár én ezt a felosztást, hogy művészszínház és nem művészszínház, nem tartom értelmesnek. Azt gondolom, hogy minden erős, érvényes, hatni tudó színházi alkotás, az művészet. Sajnos a színház is követni kezdi azt a társadalomban elharapódzott ideologikus gondolkodást, amiben csak szélsőségek vannak és ezek a szélsőségek nem folytatnak egymással párbeszédet, csak folyamatosan üvöltenek egymással.
Az Unió gyakorlatilag mit csinál? Amit mi ebből láttunk, hogy amikor Zsámbéki Gábor volt az elnöke, kétszer volt nagyszabású színházi fesztivál Budapesten.
Az Uniónak már régen nincs nagy fesztiválja, mert a városok visszavonták, nem nyújtják az ehhez szükséges támogatásokat. Önerőből nem tud nagy fesztivált csinálni. A legutolsó nagy fesztiválja Kolozsváron és Bukarestben volt 2008-ban. Ez kétmillió eurós költségvetést jelentett ahhoz, hogy felvonultassa az összes tagszínháznak a legjelentősebb előadásait. Szeretném, ha felélesztenénk ezt a nagy fesztivált is. De ezenkívül igen sok projekt van, előadáscserék, művészcserék, nyári akadémiák fiatal rendezőknek, fiatal színészeknek, egyfajta megszólítása a civil szférának, főleg a fiatalok bevonása. Volt például a Kétszáz polgár című projekt, amiben egy héten át rendezők, színészek kétszáz civil emberrel próbáltak választ keresni arra, hogy mi a színház szerepe az adott városban. Nálunk, Kolozsváron is volt ilyen, Bodó Viktor is csinált egy kísérleti előadást, az volt a címe, hogy Az utolsó ember Európában. Ez több országban is látható volt.
Te is úgy látod, hogy lassan az utolsó ember él Európában?
Nem tudom, szeretném, ha az Unió bebizonyítaná, hogy létezik Európa kulturális értelemben.
Ez mit jelent neked?
Azt jelenti, hogy még vannak európai értékek, modellértékű lehetne a színházi szolidaritás, az, hogy a színház nem föltétlenül a direkt politizálással, hanem a minőség teremtésével tudja valahogy bebizonyítani, hogy nincs szétesve még az Európai Unió. Jó lenne, ha nem lenne annyira megosztva a művészvilág, mint amennyire a társadalmat sikerült megosztania a politikának.
Te ugye nem a bevándorlóktól félted Európát?
Nagyon sok mindentől lehet félteni. Az olyan kérdésekről, mint amilyen a bevándorlás, beszélni kellene, nem felhasználni ezeket. A bevándorlás egy probléma, amiről beszélni kellene, megoldásokat keresni, nem pedig föltűzni valamilyen zászlóra bármilyen problémát, és azt kihasználni, felhasználni. Nem lehet azt sem mondani, hogy a migráns probléma nem probléma. Hiszen ez nem lenne igaz. Ugyanakkor zajlik egy másik jelenség, ami sokszor hasonlít a politikai rendőrségre, az, hogy visszamenőleg, attól függetlenül, hogy mi a valóság, vagy mit követett el, kinyírnak valakit. És ez Amerikában ugyanúgy történik. A képmutatásnak a példája, hogy egy fiatal rendezőszakos hallgatónak nem engedték, hogy A szecsuáni jólélek című darabot vegye elő, azt mondták, hogy sértő, ha más bőrű emberek, fehérek vagy feketék, kínaiakat játszanak. Valaha, még Ceausescu idején, Romániában az ideológiai bizottságok mondtak hasonlókat. Eszembe jutott, amikor a Mester és Margaritából ki kellett húzni azt a mondatot, hogy Annuska kiöntötte az olajat, mert nem lehetett olajat kapni az üzletekben.
Nálunk is volt hasonló vita a Porgy és Bess Erkel Színház-i bemutatója kapcsán, mert a jogtulajdonosok előírták, hogy csak fekete énekesek adhatják elő a darabot, de nálunk nem így volt.
De hát a színház fikció, kérem szépen! A szecsuáni jólélek nem kínai darab, hanem német, Bertold Brecht nem csupán azért írta, mert például nem tudott egyenesen beszélni a náci rezsimről, azért is írta, mert óriási tisztelettel volt a keleti kultúra iránt. Ez erről szól. Büszkék vagyunk, hogy mi európaiak akár egy afrikai történetet is elmondhatunk. Az afrikaiak pedig, akiknek a burkina faso-i Médeáját elhívtam Kolozsvárra, az Interferenciák fesztiválra vendégszerepelni, büszkék voltak arra, hogy eljátsszák az Elektrát vagy a Médeát. Ezek a történetek bizonyítják, hogy összetartozunk. Azt gondolom, az Uniónak amellett, hogy nyit új színházak felé, szorosabbra kell fognia az együttműködést. Egy kicsit fölhígult az az igény, hogy nagyon komoly szakmai szempontok alapján vegyük föl a tagokat. Annak idején a kolozsvári színházat Strehler hívta meg az Unióba, amikor megnézte A kopasz énekesnő előadásunkat Párizsban. De hát ő meghalt és az Unióba való felvételünk így váratott magára sokáig, tíz évig. Én közben egyéni tag lettem és amellett érveltem, hogy a kolozsvári nagyon erős társulat, sokkal jobban jár az Unió vele, mint velem egyéni tagként.
Volt egy „pikáns” szituáció, hogy amikor a Katona József Színház kikerült az Európai Színházi Unióból, utána ti kerültetek be helyette.
Nem helyette kerültünk be. Volt egy konfliktusos periódus, hatalmi harc volt tulajdonképpen. Úgy jellemezhetném, hogy észak-dél ellentéte, de európai zónákra gondolok. Ez egy hosszabb történet, nem akarok részletesen belemenni. Sajnálatos módon, 2007-ről beszélek, kettészakadt a Színházi Unió. Egyesek távoztak, mások jöttek, minket 2008-ban vettek fel, és már rég ott voltunk a várományosok között.
Hogyan lettél te az elnök? Az tudható, hogy a Vígszínházban, mint a másik magyar teátrumban, amelyik tagja az Uniónak, volt most a közgyűlés.
Ezt Eszenyi Enikő és a társulat remekül szervezték meg, mindenki nagyszerűen érezte magát. A Vígszínház megihletett ezekben a napokban, mert ott voltunk ebben a 122 éves színházban, ahol ugyanakkor nagyon fiatal most a társulat. Ezt érzem én modellértékűnek. Nem minden, ami régi, rossz, és nem minden új jó. Egykor ugyanis volt ilyen értékrend az Unióban. A régi és új értékeket valahogy próbáljuk összebékíteni.
Azért valaha volt a Vígszínházban egy négy rendezésből álló „csomagod” és a negyedik produkciót már nem rendezted meg, mert az akkori munkamorálból, köszönted szépen, nem kértél.
Igen, az egy másik korszak volt, valahogyan nem úgy alakult az a pár munka, hogy a produkciók kiteljesedhettek volna. De most úgy látom, hogy sok minden nagyon jó irányba halad a Vígszínházban. Igen fontos az, hogy megpróbálják megszólítani a jövő nézőit.
Korábban gyakran azért nem szerződtek oda fiatalok, mert azt mondták, hogy nem akarnak akár tíz évig a kispadon ülni, most pedig időnként az idős, nagy színészek érzik, hogy a kispadon ülnek, mert sok mindent a fiatalok játszanak.
Azért én láttam három-négy előadást, amiben a fiatalok mellett ott láttam Lukács Sándort, Hegedűs D. Gézát, Kútvölgyi Erzsébetet, Kern Andrást. Az mindig szép gesztus volt a Vígben, hogy az idős színészeket nagyon megbecsülték. Honorálták a munkájukat és a fiatalok számára példaképeknek számítottak.
Hogyan újulhat meg az Európai Színházi Unió?
Most vettük föl az Izlandi Nemzeti Színházat. Én Szöulban láttam az előadásaikat, például egy akrobatikus Faustot, egészen kiváló, erős színházi nyelvet dolgoznak ki. Amúgy úgy látom, hogy a fiatal generáció itt Magyarországon is, elég, ha ifjabb Vidnyánszky Attilára vagy Vecsei H. Miklósra gondolunk, vagy akár Wunderlich Józsefre is, fizikailag, de ugyanakkor intellektuálisan szintén, igen erős színészetet képviselnek. Látni lehet, hogy egy új iskola letéteményesei. Ilyen fiatalon elvinni olyan előadásokat, mint a Hamlet, A félkegyelmű, A Pál utcai fiúk, nagy teljesítmény. Több tagszínházban, a portugáloknál, a németeknél megtörtént ez a fiatalítás.
Nálatok Kolozsváron most mi a helyzet, hiszen korábban mondtad nekem, hogy nem tudtad megrendezni az évadvégi produkciót, mert nem volt díszletre pénz. És az is kétséges volt, hogy a telente, kétévente nálatok már megszokott nagy nemzetközi fesztivál, az Interferenciák idén lesz-e.
Példátlan pénzügyi válság volt és van még mindig a kolozsvári színházban ebben az évben. Mi nem a városhoz tartozunk, több minisztériumi színházat érintett a csökkentett költségvetés. Ennek a válságnak jelentős részét a színészek előírtan felsrófolt, és egy szintre hozott fizetése okozta. Továbbra is tartozásaink vannak, és a nyolc bemutató helyett csak hármat tudunk megtartani. Viszont új miniszter van, aki egy színész, és ellátogatott Kolozsvárra az elmúlt napokban, értesült a problémákról. Megígérte, hogy ezeket a gondokat a következő szezonban mindenképpen orvosolni fogja. Felszabadítottak bizonyos alapokból annyi pénzt, hogy az Interferenciák fesztivált november 22-e és 30-a között meg lehet tartani. Olyan jelentős alkotók is bemutatják a munkáikat, mint Krysztof Marthaler, Luk Perceval, Dechlan Donnellan. A Színházi Unióból is mindig jelen voltak színházak, idén három társulat lesz jelen, a Milánói Piccolo először jár Kolozsváron, ahogy a Volksteater ugyancsak. Az évi előadáscserénk most lesz a Víggel, idejön a Pesti Színházba, május 21-én az Aki elzárja az éjszakát és 22-én a Vígbe a Rosmersholm tőlünk. A Vígből pedig jön hozzánk A Pál utcai fiúk, a Máglya, a Találkozás és a Mondjad, Atikám. Ezekre az előadásokra Kolozsváron már minden jegy elkelt február végén, március elején. Úgyhogy valami remény látszik.
