Lu Vejt, az internetet felügyelő pekingi hivatal fejét nemrég még a világ 100 legfontosabb személyisége közé sorolta az amerikai Time magazin. Ma egy cellában vall korrupciós ügyeiről az 57 éves kommunista funkcionárius.
Ő az első vezető kínai politikus, akit az október közepén rendezett Kínai Kommunista Párt XIX. pártkongresszusa óta korrupció gyanúja miatt tartóztattak le Kínában. Hszi Csin-ping főtitkár a kongresszuson megerősítette, hogy folyatódni fog a „rókavadászat” a kelet-ázsiai országban, amely a kínai elnök által indított antikorrupciós kampányt jelenti. Ennek során eddig 1,3 millió kínai tisztségviselőt büntettek meg, többen közülük Hszi ellenfelei voltak nemcsak a pártban és az állatiránymásban, hanem a Kínai Népi Felszabadító Hadseregben is.
Úgy tűnik Lu Vej sem kerülhette el az alaposabb átvizsgálást, akinek kegyeit a leggazdagabb amerikai vállalkozók keresték. Tőle függött ugyanis, hogy mi jut el a 700 millió kínai internetezőkhöz a „Mennyei Birodalomban”, ezért a kaliforniai útja során Mark Zuckerberg szintén fogadta. Kínában a Facebook be van tiltva és az amerikai milliárdos régóta lobbizik azért, hogy ott is megjelenjen a közösségi oldal. A nagyhatalmú kínai funkcionárius Kaliforniában találkozott még Tim Cook-kal, az Apple főnökével és Jeff Bezos-szal, az Amazon első emberével, aki időközben a világ leggazdagabb embere lett.
A dúsgazdag és befolyásos amerikaiak egy dolgot akartak: rést találni a nagy kínai tűzfalon. Nyilatkozataiban Lu Vej mindig rendíthetetlenül védelmezte a hivatalos irányvonalat, vagyis Peking szuverén joga eldönteni, hogy mit enged be az interneten keresztül az országba. Azonban felmerült, hogy esetleg engedményeket tett Zuckerbergnek és társainak, és ezért már a pártkongresszus előtt leváltották őt, most pedig egy cellában faggatják a kínai főcenzort.
Még mindig rengeteg találgatás van azt illetően, hogy mi késztette a zimbabwei hadsereget Afrika leghosszabb ideig hatalmon lévő diktátorának eltávolítására. Ugyanis az országban zajló hatalmi harcok az államcsíny csupán egyik okát jelenthetik, hiszen Zimbabwe gazdasági helyzete és a külföldi szereplők szintén közre játszhattak az események kialakulásában.
Afrika éléskamrája
Robert Mugabe diktátor uralma alatt – bővebben lásd az előző cikkünket – Zimbabwe egy teljesen paradox országgá vált, mivel az ásványkincsek (arany, gyémánt és platina) meg a megművelhető földek terén óriási tartalékokkal rendelkezik, ugyanakkor a világ tíz legszegényebb országa között tartják számon. Az 1990-es években indított “teljes gazdasági felszabadítás” nevű program hihetetlen méretű károkat okozott az államban. A farmokat szétosztották, a nagyvállalatok többségét bezáratták, a szociális rendszert pedig teljesen felszámolták. Egyes becslések szerint a munkanélküliségi ráta 95 százalékos. Az egészségügyi ellátás szinte megszűnt létezni, pedig a tizenhárommilliós lakosság majd egynegyede HIV-fertőzött. 10 százalék feletti a csecsemőhalandóság és a születéskor várható élettartam 60 év.
A zimbabwei gazdaság pedig többször bekerült a Guinness rekordok könyvébe, igaz, nem éppen pozitív értelemben. Az inflációs ráta 2006-ban közel 1000% volt, 2007 májusában pedig már 3800% körül mozgott. A hiperinfláció megfékezése érdekében 2009. április 12-én határozatlan időre felfüggesztették a zimbabwei dollár használatát, helyette engedélyezték az amerikai dollárt, az eurót, az angol fontot, valamint a dél-afrikai randot, 2015-től pedig a kínai jüant is. 2013-ban a pénzügyminiszter kijelentette, hogy a kifizetések után a kormánynak mindössze 217 dollárja maradt az államkincstárban. A Cato Intézet tavaly például azt írta, hogy szerintük mindenki rosszul tudja Zimbabwe inflációs rátáját, mert az 2008-ban valójában
89,7 trilliárd (!), azaz 89 700 000 000 000 000 000 000 százalékos volt.
A 100 ezer milliárd címletű zimbabwei dollár. A kép forrása: Wikimedia Commons.
A 2017-es esztendő szintén nem a zimbabwei gazdaság éve volt, sőt, sok tekintetben felülmúlta a korábban abszolút mélypontnak tartott 2008-at. Idén ugyanis páratlan méretű aszály sújtotta az országot, amely teljesen padlóra taszította a három legfontosabb bevételi forrást: a dohány-és kukoricatermesztést, illetve a nemzeti parkokat.
Mugabe, vagy legalábbis a hozzá közel álló emberek, elképesztőnél elképesztőbb módszerekkel igyekeztek javítani az ország gazdasági helyzetén. A nemzeti parkokból árusították ki az állatokat, például 60 elefántot adtak el Kínának, vagy a „költségcsökkentés érdekében” oroszlánokat lőttek ki. Mugabe megpróbálta ismét bevezetni a saját valutát, de a végén mindig visszakoznia kellett a tüntetések miatt, mivel a lakosság egyszerűen úgy vélte, hogy ezzel csak megismétlik a korábbi összeomlást. Sőt, pár nappal a puccs előtt az a hír járta be a világsajtót, hogy a zimbabweiek tömegével kezdtek el bitconba, a digitális, rendkívül kockázatos valutába befektetni.
„Ha van 500 dollárom a bankban, soha nem fogom visszakapni, és végül elveszítem az egészet. A bitcoinom értéke azonban napról napra növekszik”
– fogalmazott az egyik zimbabwei lakos.
Egy kínai csapatszállító. Lényegében az egész puccsot kínai fegyverekkel hajtották végre. (MTI/EPA/Aaron Ufumeli)
Zimbabweról szóló korábbi elemzések gyakran figyelmeztettek: kívülről úgy tűnik, hogy a hadsereg az országot irányító ZANU-PF párt elkötelezett híve, ám ez a támogatottság valójában csak addig tart, amíg a központi kormányzat képes állni a katonai kiadásokat. Dacára a rossz gazdasági helyzetnek és a nemzetközi fegyverembargónak, Zimbabwe igencsak szeret fegyverkezni. Elsősorban Kínától vásárol hadianyagot, de rendelkezik akkora hadiiparral, hogy az afrikai országoknak és különböző milíciáinak, mint például a szudáni vagy a kongói, ad el fegyvereket. Ám a gazdasági válságok még a katonai szektort is elérték: gondok jelentkeztek a katonatisztek kifizetésénél, csökkent a fegyverimport és a függetlenségi háború veteránjainak a befolyása is mérséklődött a hadseregen belül.
Kína nélkül mit értek én…
A zimbabwei államcsínnyel kapcsolatban alighanem a legérdekesebb rész a „kínai szál” lehet. Ugyanis a puccs mögött álló – legalábbis a fő szervezőnek tartott – Constantino Chiwenga vezérkari főnök azután beszélt a katonai beavatkozás lehetőségéről, hogy visszatért Kínából. A kínai kormány is elismerte a találkozó tényét, de szerintük „semmi érdekes” nem történt, csupán az évtizedek óta zajló katonai együttműködésekről, kiképzésekről és „rutinokról” volt szó.
„Kína és Zimbabwe jóban-rosszban barátok”
– nyilatkozta Chiwenga.
Ugyanúgy felbukkantak olyan ellenőrizetlen hírek is, hogy a nemrég elüldözött Emmerson Mnangagwa alelnök – aki korábban Pekingben és Nankingban kapott katonai kiképzést, és sokak szerint sokkal jobb kapcsolatokat ápol a kínaiakkal, mint Mugabe – Kínába is eljutott. A pekingi kormány eddigi reakciói szintén érdekesek. A Kínai Kommunista Párt (KKP) angol nyelvű szócsövének tartott Global Times inkább tudomásul vette, semmint elítélte a zimbabwei eseményeket. Peking Mugabe melletti kiállása helyett arról beszélt, a „kínai-zimbabwei kapcsolatok „felülkerekednek majd az ország belpolitikai zavarain”.
A kínai indoklás szerint azért kapta meg a Konfuciusz–békedíjat, mert „Mugabe sokat tett az afrikai kontinens békéjéért, valamint a 91 éves vezető rendet és gazdasági fellendülést hozott.” A kép forrása: Wikimedia Commons.
Valószínűleg valóban nem arról van szó, hogy Kína megtervezte volna a puccsot vagy utasította volna az afrikai hadsereg Mugabe eltávolítására. Sokkal inkább az történt, hogy Chiwenga a kínai útja során megpedzegette egy puccs lehetőségét: Kína vagy elfogadja az akciót, vagy továbbra is kiáll az elnök mellett, ezzel kockáztatva minden korábban elért eredményt és üzleti kapcsolatokat. A kínai vezetés inkább pragmatikusan állt hozzá a kérdéshez, és elfogadta – vagy inkább beletörődött – a zimbabwei elnök eltávolításába. Még akkor is ha Mugabe-t Hszi Csin-ping kínai elnök „Kína örök barátjának” nevezte, sőt, 2015-ben még a „kínai béke-Nobel-díjat” is neki adományozták.
Ez pedig igencsak kemény pofont jelent a ZANU-PF-nek, hiszen hangoztatták a világ felé, hogy „a kínai-zimbabwei barátság” megbonthatatlan és az, hogy Mugabe – a számtalan nemzetközi szankció ellenére – hatalmon tudott maradni, nos az csak Kínának intenzív Afrika-politikájának volt köszönhető. Ez többek közt azt jelenti, hogy Peking – a nyugati országokkal és pénzintézetekkel ellentétben – nem pénzt ad az afrikai kormányoknak, hanem fejleszti az infrastruktúrájukat, olcsón adja el a termékeit, szakembereket képez ki, vagy különböző építkezési projekteket valósít meg. A kínai segély és üzlet azért csábító az afrikai vezetőknek, mert a kínai vezetés nem kér cserébe semmiféle politikai reformot és demokratikus gesztust, „csupán” nyersanyagokat és diplomáciai támogatást a nemzetközi fórumokon.
Kína húsz legfontosabb befektetési célterülete.
Peking Hararéval pedig különösen szoros kapcsolatot épített ki. Oroszországgal együtt megakadályozta, hogy 2008-ban keményebb ENSZ-szankciókat vezessenek be Zimbabwe ellen. Az afrikai ország exportjának 27,8 százaléka Kínába irányul. A kínai szakemberek jelen vannak a zimbabwei élet minden területén: mezőgazdaság, szolgáltatások, bányászat, sőt, még a Zimbabwei Légitársaságban is Kínában végzet afrikai pilóták és utaskísérők dolgoznak. A kínai állampolgárok számát több tízezerre becsülik. 2000 és 2015 között a kínaiak mintegy 150 fejlesztési projektet valósítottak meg az afrikai államban. Miután pedig két évvel ezelőtt Hszi Csin-ping elnök az afrikai országban járt, Kína 46 millió dollárnyi pénzügyi segélyt ajánlott fel az új zimbabwei parlament megépítésére, egy milliárd dollárt a kelet-afrikai ország energetikai projektjeire, megépítette Zimbabwe katonai akadémiáját és a főváros egyik bevásárlóközpontját.
Zavar az erőben
Ennek ellenére korántsem volt felhőtlen a két ország viszonya. A legtöbb probléma az országban lévő kínaiakkal kapcsolatban alakult ki. Sok zimbabweit megaláznak a kínai munkáltatók, akik nem tartják be a munkavédelmi, környezetvédelmi előírásokat. Az elmúlt években nem egyszer előfordult, hogy kínaiakat támadtak meg vagy kínai üzleteket fosztottak ki. Országos szinten szintén egyre nagyobb a szkepszis Kína irányában: egy tavaly végzett közvéleménykutatás szerint bár a zimbabwei lakosok 48 százaléka nagyon pozitívnak értékelte a kelet-ázsiai ország szerepét,
31 százalékuk nagyon negatívnak ítélte, és egy másik kérdésre válaszolva 30 százalékuk szerint a kínaiak „nagyon rossz munkát” végeznek.
Az ilyenfajta bizalmatlanságok nemcsak a zimbabwei, hanem a kínai oldalon is kialakultak. Tavaly már törtek ki zavargások Zimbabwéban, de Peking nem sietett kiállni Mugabe mellett. Akadoztak a segélyek és kölcsönök is. A kínai vezetés egyre nyugtalanabbul figyelte a Grace Mugabe – az elnök feleségének – hatalomkiépítését és a „G40-es frakció” megerősödését, akik közül többen kritizálták a kínaiakat a túlzott befolyásuk miatt. Gyakran azt mondták, hogy
„Kína már lényegében újrakolonizálta Zimbabwét”.
Különösen az szólaltatta meg a vészcsengőket a kínai döntéshozók fejében, amikor a 2008-ben bevezetett – de sokáig figyelmen kívül hagyott – kvázi államosítási törvényt elkezdték a gyakorlatban is megvalósítani, kínai bányászcégeket állítva bíróság elé vagy söpörve ki az országból.
Csakhogy, ha Pekingnek valóban szerepe volt a zimbabwei puccsban – akkor tőle szokatlan módon –
most nagyon sokat kockázatot.
Mégha Zimbabwe el is kerüli a polgárháborút, amely miatt esetleg (ismét) sebtében kellene evakuálni az országból – Líbiához vagy Jemenhez hasonlóan – tartózkodó kínai állampolgárokat, a kínai vezetés nem veheti készpénznek, hogy a Kína-barátnak tartott Mnangagwa kerül majd hatalomra.
Amennyiben a G40-nek sikerül visszaszerezni az irányítást az ország felett, akkor amiatt romolhat meg a viszony, mert Peking tudott a puccsról, nem figyelmeztette Mugabét, és „lepaktált” az államcsínyt végrehajtókkal. Viszont, ha az évek óta külföldön élő ellenzéket bízzák meg az ország kormányzásával, akkor könnyen lehet, hogy Harare „dobja Pekinget”, ezzel is szimbolizálva a Mugabe-érától való eltávolodásukat. Ráadásul ha demokratikus választások útján szerzik meg a hatalmat, akkor az Afrikai Unió is nagyobb támogatást nyújthat, vagy akár a nyugati országok szintén eltörölhetik a szankciókat. Ezt a lépést pedig az amerikai, uniós és japán, indiai, vagy akár orosz cégek inváziója követhet, ami végső soron kiszoríthatja a kínaiakat a zimbabwei piacról.
Végül pedig az elemzés zárásaként fontos megemlíteni, hogy Kína számára most jóval több forog kockán, mint annyi, hogy vészesen megromolhat két ország viszonya. A világ többi diktátora, aki eddig nagyban épített Pekingre, most látva azt, hogy a kínai vezetés mennyire „könnyen” túladott a kelet-ázsiai országnak „örök barátságot fogadott” Mugabén, akkor felteszik maguknak – már ha szorult még beléjük annyi racionalitás – a kérdést:
Vajon ezentúl mennyire lehet bízni Pekingben, amely eddig „biztos pajzsot” jelentett a nyugati fellépések és szankciókkal szemben?
Ez egyrészt magával hozhatja a kínai befolyás csökkentését, másrészt viszont a korábbi politikájuk esetleges enyhülését is. Különösen egy fiatal és túlsúlyos diktátor aggódhatna amiatt, hogy a helyi hadsereg és tisztogatásokat túlélő ellenzék esetleg felbátorodik a „zimbabwei példán”.
Alighogy távozott az Egyesült Államok elnöke a kínai fővárosból, Peking közölte, hogy különleges elnöki megbízott utazik Észak-Koreába.
Kína könnyűszerrel meg tudná akadályozni Észak Korea ámokfutását – jelentette ki Donald Trump amerikai elnök, amikor Pekingben tartózkodott. Úgy tűnik a kínai vezetés megszívlelte a tanácsát: a Kínai Kommunista Párt Nemzetközi Osztályának vezetőjét küldik Phenjanban, hogy Kína álláspontját képviselje. Hszi Csin-ping kínai elnök hivatalosan még sohasem tárgyalt Kim Dzsongun észak-koreai diktátorral, de Észak-Korea kapcsán már egyre több az egyetértés az amerikai és a kínai diplomácia között. Peking szintén azt akarja, hogy az észak-koreai diktátor fejezze be a nukleáris és rakéta kísérleteit, melyek egyre jobban fenyegetik a régiót, illetve az egész világot.
Kína Észak-Korea egyetlen jelentősebb szövetségese. Peking betartja az egyre szigorúbb ENSZ-szankciókat, vagyis nem vesz szenet és vasércet Észak-Koreától. Washington azt is el szeretné érni, hogy Kína akadályozza meg Észak-Korea olajellátását, de erre Peking nem hajlandó,hiszen ily módon a világtól elzárkózó nemzeti kommunista rendszere totálisan összeomlana. Ez pedig veszélyes egy olyan ifjú diktátor esetében, aki állandóan világháborúval fenyegetőzik.
Mit javasol Peking Amerikának és Észak Koreának?
Azt, hogy üljenek tárgyalóasztalhoz. Trump ugyan jelezte Pekingben, hogy ez nem kizárt, de megismételte azt a washingtoni álláspontot, hogy ennek előfeltétele az észak-koreai nukleáris és rakéta kísérletek leállítása. Phenjan viszont azt várja el az USA-tól, hogy vessen véget a kelet-ázsiai hadgyakorlatoknak. Ehhez képest alig hagyta el Trump elnök a régiót, máris amerikai tengerészeti hadgyakorlat kezdődött Észak-Korea közelében.
Dél-Korea és Kína vezetői egyetértenek abban, hogy az Észak-Korea szította válság rendezésének békésnek kell lennie.
Mun Dzse In dél-koreai és Hszi Csin-ping kínai elnök Vietnamban, az APEC-országok csúcstalálkozójának szünetében tárgyalt. Hszi arra kérte Munt, hogy
újítsa fel a tárgyalásokat Észak-Koreával a megbékélésről és az atomfegyverekről.
Azt is kérte, hogy Dél-Korea „olyan felelősen viszonyuljon az amerikai THAAD-rakétarendszerhez, hogy kiállja a történelem próbáját.” Kína hevesen ellenzi az észak-koreai katonai fenyegetés elleni rakétarendszer Dél-Koreába telepítését, mert saját biztonságára is fenyegetőnek tekinti.
A két államfő megállapodott abban, hogy Mun decemberben Kínába látogat, Mun pedig meghívta Hszit az téli olimpiára, amelyet Dél-Korea rendez. A kínai elnök elfogadta a meghívást.
Hszi Japán kormányfőjével, Abe Sindzóval is tárgyalt. Utána mindketten azt mondták: új fejezet nyílik a kétoldalú kapcsolatokban. Észak-Koreáról arra jutottak, hogy
elmélyítik együttműködésüket a válság rendezésében,
és amilyen hamar csak lehet, háromoldalú tárgyalást tartanak Dél-Korea bevonásával.
Abban is megállapodtak, hogy felgyorsítják a kínai és a japán hadsereg közti kommunikációs rendszer kialakításáról folyó tárgyalásokat.
Donald Trump amerikai elnök Pekingben arra kérte csütörtökön a kínai vezetést, hogy gyakoroljon nagyobb nyomást Észak-Koreára nukleáris és rakétaprogramjának feladása érdekében, szakítsa meg vele pénzügyi kapcsolatait.
„Kína gyorsan és könnyen meg tudja oldani ezt a problémát, arra kérem, hogy dolgozzon ezen nagyon kitartóan” – mondta az amerikai elnök Hszi Csin-ping kínai államfővel közös sajtóértekezletén, hozzátéve, hogy a Phenjannal szembeni nyomásgyakorlásban Oroszországra is számít.
Hszi Csin-ping pedig azt mondta: Kína elkötelezte magát amellett, hogy együttműködik az Egyesült Államokkal több nagy jelentőségű regionális és globális kérdésben, köztük az Észak-Korea okozta válság megoldásában. Kína nem adja fel azt a célt, hogy békés úton oldják meg a problémát, és tegyék a Koreai-félszigetet atomfegyvermentessé – tette hozzá.
Legalábbis erről nyilatkozott a kínai Nemzeti Bank kormányzója, aki a pártkongresszus óta most először részletezte azt, hogy mit is jelent Hszi Csin-ping elnök gazdasági irányvonala.
Csou Hsziao-csuan nem titkolta, hogy veszélyesen magas a hitelállomány Kínában, mivel legutóbb a GDP-hez viszonyított mutatója 247% volt. Különösen nagy a gond a vállalati szférában, ahol ez a mutató 165%-os. Kína tele van az ún. „zombicégekkel”, melyek a különböző strómanok irányításával fiktív műveleteket bonyolítanak le. Ily módon buborékok alakulhatnak ki a részvények piacán éppúgy, mint az ingatlanpiacon.
A nemzeti bank viszont fokozza az ellenőrzést, de úgy, hogy a kínaiak belső piacára nyugati szabályokat vezetnek be. Vagyis ez gyakorlatban azt jelenti, hogy a nemzeti bank és nem a kommunista pártközpont beavatkozásával kívánja a piacot szabályozni. Sőt, a nemzeti bank kormányzója arról beszélt, hogy állam szerepét csökkenteni kellene a pénzpiacokon.
A Nemzeti Bank legfontosabb célja, hogy stabilizálja a pénzpiacokat és a tőzsdéket. Mindenki emlékezik még a Petro China esetére: a hatalmas állami olajóriás a világ legnagyobb részvénykibocsátását hajtotta végre a pekingi pénzügyminisztérium irányításával. Aztán jött az olajválság és a
Petro China részvényeinek az értéke az ötödére csökkent.
A pekingi vezetés egy hasonló fiaskót akar elkerülni, és ezért láthatólag az óvatos reformok bevezetésében gondolkodik. Miközben Amerika elzárkózik a világtól, Kína egyre aktívabb szerepet kíván játszani a külvilágban. Oroszországgal együtt a „petro-jüan” rendszer kiépítésén dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy a két nagyhatalom a jövőben az olajat és a földgázt nem dollárban, hanem jüanban számolnák el. Mindez felértékeli a jüan nemzetközi szerepét, de ehhez az is kell, hogy a hazai pénzpiacok stabilak legyenek. Ezért a pekingi Nemzeti Bank kormányzója azt hangsúlyozta, hogy a stabilitás az első számú követelmény, mert ettől függ a reformok és a nyitás politikájának sikere Kínában.
Egyelőre még sok a kérdőjel azzal kapcsolatban, hogy Ukhná Kürelszükh mongol miniszterelnök milyen külpolitikát fog folytatni, de egy dolog biztosra vehető: folytatódik az a fajta geopolitikai verseny, amelynek nemcsak a Mongóliával határos Kína és Oroszország a főszereplője, hanem Japán, India az Egyesült Államok, de még az Európai Unió is a játékosok között van.
„Átalakítás és nyitás”
Mielőtt részletesen ismertetnénk a mongol külpolitikát és az országért folytatott geopolitikai versenyt, szükséges röviden kitérni a történelmi előzményekre is. Ugyanis csak ennek tükrében érthető meg Mongólia és a mongol demokrácia különleges helyzete, illetve jelentősége. (A gazdasági és politikai történésekről lásd előző cikkünket.)
Mongóliában, akárcsak a kelet-közép-európai térségben a hidegháború idején kommunista vezetés volt hatalmon. Sőt, 1921 nyarán a mongolok az orosz bolsevikok segítségével űzték el a kínaiakat, és „hálából” kikiáltották a Mongol Népköztársaságot. Így létrejött a világ második szocialista állama, amely évtizedekig hozzá volt láncolva a Szovjetunióhoz.
Amikor a hatvanas évektől érezhetővé vált a kínai-szovjet ellentét, akkor Ulánbátor Moszkvát választotta, de ennek megvolt a súlyos ára. 80 000 szovjet katona állomásozott az országban, velük együtt biológiai, vegyi és nukleáris töltetekkel felszerelt rakétákat is telepítettek, amelyek a kínai célpontokra voltak irányozva. Természetesen Mao Ce-tung sem hagyta annyiban a dolgot, aki a mongol kommunisták Peking-barát szárnyát támogatta: felsorakoztatta a kínai hadsereg jelentős részét a határ mellett, és nem hagyott kétséget afelől, hogy Mongólia lett volna egy kínai-szovjet határháború első áldozata.
A beszorított Mongólia. A kép forrása: Wikimedia Commons
Ulánbátor az ellentét miatt nem tudta elmélyíteni a gazdasági kapcsolatait sem Kínával, sem pedig más nyugati szövetséges kelet-ázsiai (Japán, Dél-Korea) országokkal. Egyedül csak a kelet-európai államokra hagyatkozhatott:
külkereskedelmének 92 százalékát a KGST, és ennek 80 százalékát a Szovjetunió felé bonyolította le.
Ez azonban a nyolcvanas évek végére, amikor a keleti tömb már recsegett-ropogott, önmagában már nem volt elegendő.
A rendkívül szoros összefonódások miatt a változás szele a kelet-ázsiai országot is hamar elérte. A rendszerváltásban nagy szerepük volt a Csehszlovákiában vagy Magyarországon tanult mongol értelmiségieknek, akik otthon ugyanazt akarták megismételni, amit a kelet-közép-európai országokban. Ez pedig sikerült nekik: kisebb incidenseket és összetűzéseket leszámítva a szovjet típusú rendszer egy puskalövés nélkül összeomlott, és 1990-ben már megtartották az első szabad választásokat. Ezt ugyan a marxizmust szociáldemokráciára lecserélő Mongol Népi Forradalmi Párt (MNFP) nyerte meg a rá adott szavaztok 60 százalékával, de az ellenzéki pártok – például a Demokrata Párt – szintén bejutottak a Nagy Állami Hurálba.
Tüntetés a demokráciáért Ulánbátorban 1989-ben. A kép forrása: Link
Ez azonban nem hátráltatta a demokratizálódási folyamatokat: az 1992-ben elfogadott új alkotmányt követően 255 törvénymódosítást hajtottak végre, és 71 nemzetközi egyezményt írtak alá, hogy Mongólia megfeleljen egy – nyugati típusú – demokratikus jogállam követelményeinek.
A mongol politikai rendszerben a parlamenti választásokon többséget szerzett párt vagy koalíció adja a miniszterelnököt, aki a kormány vezetőjeként irányítja az országot. Ugyanakkor a közvetlen elnökválasztás során hivatalba került államelnöknek szintén nagy szerepe volt az ország bel- és külpolitikájában.
A demokratizálódás folyamatának egyik leglátványosabb mérője a mongol médiapiac átalakulása volt, hiszen a rendszerváltás óta
300 új nyomtatott napilap, hetilap, magazin, televízió majd pedig internetes híroldal jelent meg az országban.
Jószomszédsági iszony
A Szovjetunió összeomlásával és a KGST megszűnésével Ulánbátor nagyon nehéz helyzetben találta magát. Mivel akkoriban nem volt más lehetősége, ezért kénytelen volt Kína felé orientálódni, amivel kapcsolatban a mongolok nagyon sok ellenérzést tápláltak (a kínaiak ugyanis 300 évig megszállás alatt tartották az országot). Ezért 1994-ben egy olyan szerződést kötöttek a „déli szomszéddal”, amely értelmében Peking elismerte Ulánbátor atomfegyvermentes státuszát, illetve Mongólia függetlenségét, önállóságát, területi integritását. Ugyanúgy rendezték a 4000 kilométer hosszú vitatott kínai-mongol határt, és a kínai vezetés gazdasági autonómiát biztosított a Belső-Mongólia nevű, 1,2 millió négyzetkilométer nagyságú területnek, ahol több mint 4 millió mongol él.
A mongolok az egyik legnépszerűbb kisebbségnek számítanak ma Kínában. A két nép között kevés a feszültség, sőt, nagyon sok olyan kínai sztár van, aki a mongol felmenőivel büszkélkedik.
A 21. század elejére Kína lett Mongólia legnagyobb kereskedelmi partnere: a mongol export 90 százaléka Kínába irányult, a kínai import pedig 40 százalékot tett ki, miközben a külföldi beruházások 40 százaléka is kínai eredetű volt. A folyamatosan nyersanyaghiányban szenvedő Kína számára a mongol ipari nyersanyagok, ércek és energiahordozók nagyon jól jöttek.
Sőt, miután Vlagyimir Putyin alatt Oroszország stabilizálódott, és egyre inkább nagyhatalomként kezdett el viselkedni, a mongol vezetés ismét szorosabbra fűzte a kapcsolatait az északi szomszédjával. Elsősorban fegyvereket vásárolnak Oroszországtól, valamint közös hadgyakorlatokat tartanak, mint például legutóbb 2016-ban, amelyen 1000 katona, 200 jármű és a légierő vett részt.
Kaltma Battulga. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Csakhogy idővel a mongol vezetés úgy vélte, hogy akárcsak a szocializmus időszakában, a kelet-ázsiai ország ismét túlságosan függővé válik egy külső nagyhatalomtól. A Pekingtől – és kis mértékben Moszkvától – való távolodás Kaltma Battulga mongol köztársasági elnök tavaly nyári megválasztása óta gyorsult fel igazán, ugyanis az ellenzéki politikus a győzelmét a Kína-ellenes retorikának köszönhette. Ráadásul ő volt a legnagyobb támogatója a Dalai Láma fogadásának 2016-ban, ami kivívta a kínai média és kormányzat haragját, illetve közvetve hozzájárult a mongol gazdasági válsághoz is.
A mongol államfő állandóan a „keleti veszedelemről” beszél, a riválisait azzal vádolja, hogy nem „eredeti mongolok”, hanem félig kínai származásúak, valamint azt vizionálja, hogy
a két ország között súlyos összecsapások robbannak ki majd negyven-ötven év múlva, amikor Mongólia kifogy a nyersanyagokból.
Battulga azonban nem az első mongol államfő, aki fontos céljának tekintik a „kínai szálak” gyengítését. Ulánbátor már évekkel korábban meghirdette az ún. „harmadik szomszéd” külpolitikáját, amely lényege, hogy Mongólia más országokkal és térségekkel is elmélyítené a viszonyát. Ezeket az erőfeszítéseket pedig siker koronázta: a kelet-ázsiai ország igencsak aktív és szoros kapcsolatokat épített ki az Egyesült Államokkal, az Európai Unióval, Indiával és Japánnal. Lényegében azokkal az országokkal, amelyekkel Kínának valamilyen területi vagy gazdasági vitája van, ami természetesen egyáltalán nincs a kínai vezetés ínyére.
Hintapolitika
Az elmúlt években a régió országai közül a japán-mongol kapcsolatokban történtek a leglátványosabb előrelépések. Abe Sinzó japán miniszterelnök 2013-as útja során arról állapodtak meg a felek, hogy nemcsak hosszútávú stratégiai partnerek lesznek, hanem gazdasági téren is szorosabbá fűzik a kapcsolataikat, ezzel ellensúlyozva Kína szerepét, és az együttműködésbe az USA-t is bevonják.
Mongóliában japán fejlesztési pénzből építették meg az ország második legnagyobb nemzetközi repülőterét, majd vasutakat, hidakat, sőt, a japán bányászati cégek fokozatosan kiszorították a kínaiakat. Idén pedig a japánok 850 millió dollárral segítették meg a mongol gazdaságot, szabadkereskedelmi egyezményt kötöttek, és Kaltma Battulga szeptemberben a japán kormányfővel való találkozóján elfogadta a – Mongóliával korábban baráti kapcsolatokat ápoló – Észak-Korea ellen megszavazott újabb nemzetközi szankciókat.
Augusztusban ünnepelték a japán-mongol kapcsolatok 45-ik évfordulóját. A kép forrása: link
Hasonló a helyzet Indiával is, amely az elmúlt években szintén szorosabbra fűzte a viszonyát Mongóliával. Új Delhi mára az egyik legnagyobb hitelezője a mongol gazdaságnak, csak 2015-ben 1 milliárd dollárt fektetett be a kelet-ázsiai országba. Ennél azonban jóval több fejfájást okoz a kínai vezetésnek az, hogy a két ország közös katonai kiképzéséket és hadgyakorlatokat tart, mint például a „Nomád Elefánt” nevű hadgyakorlat 2017 áprilisában. India „Kína hátsó udvarában” próbálja lefoglalni Pekinget, hogy Kína ne Új Delhi rovására növelje a befolyását az Indiai-óceánon vagy Dél-Ázsiában.
Csakhogy Kínát és Oroszországot egyszerre nyugtalanítja a mongol elit Nyugat-barátsága. Az Európai Unióval (az unió tagállamaival, köztük Magyarországgal, fenntartott kapcsolatokról lásd ezt a cikkünket) és az Egyesült Államokkal. A kétezres évek elején Mongólia sietett csatlakozni az USA által szervezett terrorellenes hadjárathoz, amiért cserébe Washington 2004-től megengedte, hogy Ulánbátor részesüljön az amerikai szövetségeseknek nyújtott felzárkóztatási programból.
2011-ben Jonathan Addleton, az Egyesült Államok mongóliai nagykövete NATO medállal tünteti ki az Afganisztánban szolgáló mongóliai katonákat. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Barack Obama amerikai elnök hivatali ideje alatt váltak az amerikai-mongol kapcsolatok igazán erőssé, ugyanis Mongólia látványos sikereket ért el a demokráciaépítés és az emberjogi helyzet javulása terén, ami különösen vonzóvá tette őt az amerikai külpolitika számára. Például a kelet-ázsiai ország a 2016-ban kiadott Freedom House jelentés szerint 86 százalékot ért el a demokrácia, az emberi jogok és civil társadalom erőssége terén, mindössze négy ponttal lemaradva az USA-tól. Emiatt aztán
az Obama-adminisztráció minden anyagi támogatást megadott Ulánbátornak:
az USA évenként 300-400 millió dolláros segélyt utal a kelet-ázsiai országnak, a kereskedelmi mérlegük tavaly 170 millió dollárt tett ki. Az Egyesült Államok elkezdte felváltani Kínát az a mongol importoldalon is, főleg a használati, elektronikai és gépipari cikkek terén.
Eddig úgy tűnik, hogy Trump alatt nem lesznek nagy változások az amerikai-mongol kapcsolatokban, továbbra is fenntartják a jó viszont. Igaz, teljesen más okból: Washington számára most nem a mongol demokrácia állapota, hanem a stratégiai helyzete miatt fontos Ulánbátor, hiszen a Kína és Oroszország közé beékelődött állammal igencsak meg lehetne osztani az amúgy évek óta nagyon szorosan együttműködő Peking és Moszkva figyelmét.
Tehát Mongóliát
komoly példaként lehetne állítani a kelet-közép-európai országok, köztük Magyarország elé is.
Nemcsak azon a téren, hogy milyen látványos eredményeket tud elérni egy volt szocialista ország a demokráciaépítés terén, amely képes átvészelni a belső politikai-gazdasági válságokat, hanem a külpolitikai egyensúlyozással kapcsolatban is van mit tanítania Ulánbátornak. Hiszen egy olyan országról van szó, amely földrajzilag ugyan Keleten helyezkedik el, mégis mindent megtesz azért, hogy Nyugatra tartson.
Húsz egyezményt írt alá a Dmitrij Medvegyev kormányfő által vezetett orosz küldöttség Pekingben, miután tárgyalt Li Kocsiang kínai miniszterelnökkel és csapatával.
A két második számú vezető megerősítette, hogy mindkét nagyhatalom kiemelten fontos partnernek tekinti a másikat. Persze
az erőviszonyok alaposan megváltoztak az elmúlt években:
míg Kína Oroszország első számú gazdasági partnere, addig Kínának Oroszország csak a kilencedik. Ráadásul Oroszország komoly gondokkal küzd a szankciók miatt, és azért is, mert az olaj és a földgáz ára mélyrepülésbe kezdett.
Kínának és Oroszországnak van egy hatalmas jelentőségű szerződése földgázszállításról Szibérián át harminc évig Kínába – de a szerződésben ár nem szerepel. Kína most olyan alacsony árat kínál, melyet az oroszok nem fogadhatnak el, mert akkor nem érné meg a csővezeték építése sem. Minderről a sajtót természetesen Pekingben sem tájékoztatták.
A találkozó az időzítés miatt is fontos: Donald Trump hamarosan Kínába érkezik. Ez lesz az első hivatalos kínai látogatása, de személyesen már találkoztak Hszi Csin-ping kínai elnökkel: nyáron, Trump floridai nyaralójában.
Választási kampánya idején Trump fenyegette Kínát,
és baráti jobbot kínált Oroszországnak. A találkozó után viszont szó sem esett az esetleges büntetővámokról Kína ellen, és jól működik a kapcsolat. Oroszországgal már kevésbé: szankciókat is bevezettek, a tavalyi választásba történt orosz beavatkozás miatt.
Japánt, Dél-Koreát, Kínát, Vietnamot és a Fülöp-szigeteket keresi fel. Vele tart Mike Pence alelnök, Rex Tillerson külügyminiszter és James Mattis védelmi miniszter is.
Az egyre több hazai botrány után Fehér Ház úgy állítja be az utazást, hogy Trump megmutathatja jó kapcsolatát Hszi Csin-ping kínai elnökkel és Abe Sindzó japán miniszterelnökkel. A New York Times szerint ez Japánban még sikerülhet is, Abe ugyanis amellett, hogy jobb szabadkereskedelmi megállapodást akar, növelné a nyomást Észak-Koreán.
Az Egyesült Államok azt is tervezi, hogy a terrorizmust támogató államok listájára teszi Észak-Koreát.
Kínában viszont Trump gondban lehet, a lap szerint az orosz vizsgálat is megnehezíti, hogy ott bármilyen eredményt érjen el. Pedig az ország kulcsszereplő a koreai kérdésben.
Tanácsadói szerint Trump arra is készül, hogy Vietnamban egy új regionális együttműködésről beszéljen, amelyet eredetileg a japánok vetettek fel, és a három térségbeli demokratikus nagyhatalom, Japán, Ausztrália és India, Kína kordában tartását célzó szövetsége lehetne. Az más kérdés, hogy ezt hogyan fogadják majd, miután
az USA nemrég kilépett a csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodásból.
Mindenesetre az biztos, hogy amerikai elnök nem tett ilyen hosszú hivatalos látogatást Ázsiában 1991 óta – az akkor azzal ért véget, hogy George Bush (az idősebb) beteg lett és összeesett.
Észak-Korea fő volt a fő témája a Donald Trump és Hszi Csin-ping kínai elnök között zajlott telefonbeszélgetésnek.
Az Egyesült Államok elnöke telefonon tárgyalt Hszi Csin-ping kínai elnökkel, aki a héten megerősítette pozícióját a XIX. pártkongresszuson. Szóba került Észak-Korea is, mely gőzerővel fejleszti nukleáris fegyverzetét és interkontinentális rakétákkal kísérletezik, amelyek elérhetik az Egyesült Államok területét is. Trump úgy nyilatkozott Phenjan egyetlen szövetségesének tartott Kínáról, hogy Peking igencsak érdekelt a válság megoldásában, miközben Oroszország hozzáállása inkább hátráltatja a megoldást. Ehhez Trump gyorsan hozzátette, hogy ha
„jobbak lennének a kapcsolatok Washington és Moszkva között, akkor az mindenképp használna az ügynek.”
Trump a választási kampánya során azt ígérte: javítja a kapcsolatokat Moszkvával, amely ellen az USA szankciókat vezetett be Ukrajna miatt. 2014-ben ugyanis Oroszország egy népszavazás után annektálta a Krím félszigetet. Donald Trump a szankciók feloldását ígérte, de ehelyett újabb büntető intézkedéseket vezetett be Oroszország ellen.
Közben az sem kedvez az amerikai-orosz kapcsolatoknak, hogy az amerikai kémelhárítás nemrég igazolta a gyanút: az oroszok igyekeztek befolyásolni a 2016-os amerikai elnökválasztást. Jelenleg is vizsgálódik az FBI és az amerikai kongresszus, de már elsősorban az amerikai elnökkel kapcsolatban. Azt szeretnék megtudni: Trump embereinek milyen kapcsolatban álltak Moszkvával? Hillary Clinton ugyanis azt állította, hogy részben azért veszítette el a választást, mert az oroszok Trumpot támogatták. Amikor legutóbb Trump az amerikai kongresszusban járt, akkor egy tüntető orosz zászlókat hajigált felé és hazaárulónak nevezte az Egyesült Államok elnökét.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
