Olvasom az interneten – konkrétan a kiváló 444-en – hogy a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában emlékezett meg vagy száz ember Tamás Gáspár Miklósról.
A tudósítás a megemlékezők közül Jámbor András, Szabó Tünde és Tordai Bence országgyűlési képviselőket, valamint Schiffer András és Szanyi Tibor korábbi képviselőket emeli ki. Szabó és Tordai a Párbeszéd vezető politikusai, Jámbor András is a Párbeszéd frakciójában ül, bár függetlenként, a Szikra mozgalom jelöltjeként indult az előválasztáson, és a Párbeszéd támogatásával győzte le a Fidesz jelöltjét, Szanyi Tibor MSZP-s volt, most a legegyszerűbben szélsőbaloldaliként jellemezhető ISZOMM alapító politikusa. Baloldaliak gyűltek össze tehát Tamás Gáspár Miklósra emlékezni, olyanok, akik politikai tevékenységükben valamilyen értelemben antikapitalistákként, az 1989-90 óta kialakult magyar piacgazdasági berendezkedés éles kritikusaként lépnek fel. Életének és közéleti tevékenységének utolsó évtizedeiben, a liberalizmustól való elfordulása óta TGM is a magyarországi piacgazdasági berendezkedés élet kritikusaként lépett fel, és ebben az értelemben vitathatatlanul jogos, hogy e baloldali politikusok közösen megemlékeztek róla. Jogos, hogy ők is magukénak tekintik TGM örökségének egy fontos részét, miközben mi, magyar liberálisok. egykori SZDSZ-esek is magunkénak tekintjük őt, ha ebben az utolsó időszakában a kapitalizmus megítélésében egyfelől a szocializmus lehetséges illetve kívánatos voltának megítélésében másfelől súlyos nézetkülönbség alakult ki köztünk. Közben persze haláláig összekötött minket elkötelezettsége a szabadság és szolidaritás mellett – egykori közös pártunk, az SZDSZ a szabadság és szolidaritás pártjaként definiálta magát, és annak idején az is volt. Gazsi öröksége sokunké.
Ugyanakkor fölöttébb szerencsétlennek tartom, hogy a baloldaliak megemlékezésének szervezői a Munkásmozgalmi Panteonhoz hívták a részvevőket. A Munkásmozgalmi Panteont az egykori magyar állampárt hozta létre, és az egészen 1989-ig az állampárt magasrangú vezetőinek és az általuk elismert egykori kommunistáknak hivatalos temetkezési helye volt. TGM mindig világossá tette, hogy az, hogy baloldalinak, marxistának, olyankor kommunistának minősítette önmagát, semmit sem változtatott azon, hogy élesen szemben állt az egykori kommunista párttal, az általa működtetett rendszerrel, az egykori „szocialista világrendszer” kommunista berendezkedésével, amelynek egyik államából, amelyben született és ahol gyermekéveit, ifjúságát töltötte, elüldözték, és ahova áttelepült, ott is elvesztette állását, hivatalos egzisztenciáját. Annak, amit Magyarországon szocialista rendszernek szoktunk nevezni, TGM egész felnőtt életében ellenfele volt, a magyar és nemzetközi kapitalizmusnak kritikusa. A tudósításban felsorolt politikusok közül Szanyi Tibor lett a magyarországi szocializmus apologétája, és nem tudni, hogy a szervezők és részvevők között voltak-e mások is ilyenek. Fontos ugyanakkor, hogy valóságos képünk legyen TGM nézeteiről és egész pályájáról, ha – nagyon helyesen – emlékezünk rá.
