Az elhatalmasodó populista hullám, már-már korszellemként határozza meg a politikai klímát, a közéletet és olyan politizálási stílust, valamint olyan politikai kultúrát hoz felszínre, mely mindeddig rejtett maradt, különösen a politikai nyugaton. Amely most viszont elemi erővel tör felszínre, nemcsak “távoli” és marginális helyeken, hanem a központi demokráciákban is. Az, hogy pontosan hol is van a központ és merre a periféria szintén nem egyértelmű, hiszen a “világfalu” kialakulása és a virtuális tér globális kiterjedése erősen relativizálta a társadalmi tér és idő fogalmait is.
Úgy tűnik a populizmussal nehéz, vagy szinte lehetetlen fölvenni a versenyt –
a jobboldalira nem lehet a baloldali populizmus a válasz, hiszen nem tartalmi, hanem politika stratégiai kérdésről beszélünk – hiszen populizmust populizmussal csak a babonaság, a népi ál-bölcsesség (“kutyamarást szőrével” típusú demagógia) szerint lehet gyógyítani. Ezért a legtöbb helyen a beletörődés, a vele való együttélés, a hallgatólagos belenyugvás, vagy a csöndes és reménytelen ellenállás a válasz, ami az irányzat még virulensebb és agresszívabb föllépését támogatja: a populista – nevezzük meg népiesen: “aki fölfele nyal lefele pedig rúg” – igenis a földön fekvő ellenfélbe rúg, ez a természete, nem ismeri a fair játékot, és félne szembenézni álló ellenzőivel. A civil társadalom és a populista kultúra, értsd politikai diskurzusok által meg nem fertőzöttek, önkéntes visszavonulása, behódolása, odadörgölőzése az igazi opportunizmus, ha nem egyenesen gyávaság. Még akkor is, ha rengeteg (ön)fölmentő utólagos racionalizáció, kibúvó és elterelő szöveg van forgalomban gyávaságuk elrejtésére, felelősségük szétterítésére.
Tisztelet a kivételnek, de úgy tűnik az a jellemző felállás, hogy
az egyik oldalon a felelőtlen populisták, akik „teszik, de nem tudják”, másikon az opportunista civilek, nézelődnek egyáltalán nem farkasszemet.
Nem túlságosan hízelgő kép szép új ezredünk kezdetének jellemzésére, de attól még valós, kezdve nemcsak a harmadik világ országaival, hanem az AEÁ-tól, Oroszországon, Brazílián, Törökországon, vagy Kínán, Magyarországon és egyéb hozzánk közeli országokon át, egyre inkább globálisan.
A populista vezér maga azonosul az alattvalók egy tömegeként fölfogott néppel, és ebből nem az következik, hogy zárt intézetbe utalják, hanem, hogy prófétaként (ha nem még magasabb régiók lakójaként) ünneplik, és vakon követik. A populista vezér, egy paradox kisajátítási gesztussal, nemcsak a hatalmat ragadja magához, hanem igényt tart arra is, hogy csak és csakis ő az aki a “az igazi” nép – legtöbbször nemzetként fölfogott alattvalók csoportja, ismétcsak legtöbbször egy egyszerű, sőt így-úgy, kvázi-szabad és kvázi-demokratikus választással összeverbuvált (lásd. még “fülkeforradalom”) alattvalók/követők csoportját nevezi így – igényeit ismeri, aki kommunikálni tud a nyelvén, aki érti a lelkületét. Azon igyekezetében, hogy közvetlenül a “nép nevében” szólhasson, illetve gyakorolhassa hatalmát a fennálló intézményeket akadályként, eltörlendő, felszámolandó entitásnak tekinti, míg végül egyetlen “intézmény” marad talpon a populista vezér. Persze amiről beszélek az a modális populista vezér alakja, a populizmus pedig egy olyan politikai stílus, politizálási módozat, illetve másik oldalon, olyan politikai kultúra, mely végső soron ebbe az irányba halad. Azt akarom mondani, hogy a populizmust nem, mint valamilyen politikai filozófiát, illetve tartalmas ideológiát érdemes tekinteni, hanem mint olyan stratégiát, mely nagyon sokféle és ellentmondásos konkrét tartalom mellett beindítható. Ehhez nemcsak egy (vagy néhány) autoriter személyiség kell (lásd Adorno klasszikus jellemzését az autoriter személyiségről: ezek jellemvonásai közé tartozik többek között a formalizmus, a feltétlen alárendelődés az autoritásnak, agresszivitás, értelmiségellenesség, babonaság, sztereotip gondolkodás, romboló szellem, cinizmus, stb.), akikből rövid úton “vezérkar” válik, hanem olyanok tömege is, akik alapból nem vonzódnának az ilyenekhez, de érdekből lecsatlakoznak, vagy manipulációval, félrevezetéssel, megtévesztéssel, morális és/vagy érzelmi zsarolással, stb. elfogadtatják velük a populista vezér hatalmát, sőt basáskodását is.
A populista politizálás tele paradox és többértelmű diskurzussal, tartalmatlan és légből kapott kijelentéssel, mely nyomán azután mégis merev és egyirányba sulykolt jelszavak és végtelenül lebutított félmondatok, soha végig nem gondolt utalások, stb. sarjadnak és válnak a populista bikkfanyelv állandó fordulataivá.
A gond ezekkel a képtelen ötletekkel és jelszavakkal, hogy a „vezér” általi kimondást követően, szinte instant módon hatnak. Üres és tartalmatlan, viszont erős szimbolikus kötőerővé lesznek a saját csoport számára. Vagy ahogy Ernesto Laclau mondja „üres jelölők” hoznak létre tartalmatlan közös nevezőt, melyben sokan megtalálni vélik saját érdekeiket is, akárcsak az előítéletek (melyre mindenkor apellálnak), olyan nyelvi és mentális konstrukciók, melyeket azután tabuk és sztereotípiák védelmeznek, megkérdőjelezhetetlen „igazságként” tűnnek föl a lusta elme számára (és ilyenek vagyunk így vagy úgy mindannyian). A populista valóságépítéshez – inkább, mint minden másfajta ideológián alapuló politikai nézet esetében, melyek a maguk során szintén nem mentesek a populizmus bizonyos kellékeitől – az ellenségépítés, illetve kijelölés szervesen hozzátartozik, ezért az ellenségképek dominálják, melyeket a(z akár tudatalatti) „néplélek” meglévő, de rég elfojtott alsó régióiból hívnak felszínre, mely lényege szerint a félelem, az idegentől, a mástól, a két agysejttel föl nem foghatótól, az empirikusan nem igazolhatótól, stb. Egyszóval ez a típusú gondolatkör és politikai stratégia a demokrácia-ellenesség maga: a populizmus Bibó teljes tagadása.
Jó példa a populista ellenséggyár működésére, de arra a makacs és szinte lebonthatatlan, a kollektív tudatból kitörölhetetlen képzetre, amit a sorosozás hozott, pontosabban Soros György egyre inkább globális ellenséggé kikiáltása, nemcsak Magyarországon, hanem ettől egyre szélesebb körben, és az a paradox működési mechanizmus, ami a jelenséget kíséri.
A politikai propagandagépezet szóvivői, a mindig „beszélő fejek”, olyan összefüggésekben és paradoxális helyzetekben hivatkoztak Soros állítólagos aknamunkájára, ami annyira abszurd volt, hogy már-már hihető. Akár konteoként, akár antiszemita gyűlölködés célpontjaként, akár vállalkozóként (persze spekulánsnak nevezve őt), akár mecénásként (szubverzív tevékenységeket pénzelt, mondják gyűlölködő influencerek), olyan komplex ellenségképet kreáltak a név köré, mely önálló életre kelt. Minden helyzetben bedobható volt, hogy „mert Soros …” és a kliensek, vazallusok, vak követők, cinikus érdekeltek, satöbbi, soha nem várták a mondat befejezését, vagy semmiféle logikus magyarázatot, a propagandisták szándékának megfelelően „értették”, sőt összekacsintva a bennfentesség biztos tudatával tovább terjesztették. Nos, most lelepleződött a Soros-ellenségkép fikciója, hogy egy (méghozzá zsidó spin doktorok által kitalált) „politikai kommunikációs termék” (akárcsak – de ki emlékszik már erre? – a polgár szó átmaszkírozott emlegetése volt, anno dacumal), alternatív tényekre és poszt-igazságokra való utalás, fake news és aljas rágalom egyben. Az aljas és alaptalan rágalom – igaz csak Magyarországon, máshol csupán populista pártok szólamainak konteójaként, hivatkozási pontjaként működik – kormányzati kommunikációt, plakátkampányt és rengeteg pénz kiszórását, valamint az ország legrangosabb egyetemének száműzését eredményezte, csakhogy. A populista politikai kultúra (a „parokiálishoz” való visszatérés fura eredményeként előállt torzképződményként) olyannyira magáévá tette a kitalált aljas rágalomhadjáratot, hogy attól tartok, még hosszú ideig olyan toposzként fog megjelenni a magyar (és egyéb) popkultúrában és nyilvános diskurzusokban, hogy egész korszakot meghatározó diskurzus-típusnak tekinthetjük. Hiába a leleplezés, hiába a józan ész, hiába a cáfolat, akik hinni akarnak, azok hinni fognak. A konteok működésének módozata, hogy minél nyilvánvalóbbak a cáfolatok, annál inkább megerősödik a benne foglalt gyanú:
„Mint tudjuk az elefánt a leginkább cseresznyefán legelészik, mondja a konteo. Azért nem láttunk még elefántot cseresznyefán, mert nagyszerűen álcázza magát”.
Szorult valamennyi szemérmesség a rommagyar politikába, és ezért (no meg gyakorlati meggondolásokból, hiszen errefelé és különösen magyar kultúrát, oktatást, stb., érdemben csak a Soros alapítványai támogattak az elmúlt harminc esztendőben, és különösen az EU-ba való belépést megelőzően) a Soros-konteo nem volt túl hangos, a „borzasztó tagság”, a kommentariátus és szakmájuk szerint trollkodók, stb., az viszont előszeretettel átvette és követte magyarországi karrierjét, és Dragnea and Co egyes diskurzusaiban is alkalmanként megjelent.
Viszont van itt egy pozitív, de hasonlóan elszállt, előítéleteken és alternatív tényeken valamint köznapi mítoszokon és sztereotípiákon alapuló „pozitív-konteo”, mely éppen olyan makacs és a legmagasabb körökig hatásos, mint Soros negatív imidzse, az Orbán-imádat.
A mítoszt Kató Béla püspök, Orbán régi barátja kezdte el építgetni, még a Fidesz első mandátuma alatt, amikor „Erdély fejedelmének” nevezte Orbánt. Persze, nem minden hatalmi/anyagi érdek nélkül hiszen mára ő lett a fő magyarországi költségvetési végrehajtó: a magyar kormánypénzek fő itteni elosztója, a pénzeszsákok ura. Sikeres volt a propaganda, hiszen ma a „közrommagyar” agyában nemcsak a politikai és egyéb döntések, hanem az amúgy hektikus, klienteláris és ezért is átláthatatlan kormányzati pénzosztás is „Orbán ajándékaként” jelenik meg. Azt mondani, hogy a pénz nem Orbántól, az ő kegyeiből és zsebeiből jön, szinte blaszfémia, nemcsak az opportunista és pénzéhes kedvezményezettek, hanem a „hasznos bolond” nézőközönség, a fan klub számára is.
A rommagyar egyes vagy kettős alattvaló, minden támogatást Orbán-pénznek vél, akként könyvel el – persze szimbolikusan, mert a valóságos könyvelésről rövid távon kiderülne, hogy nem pénzügyi szabályok, hanem a pénzmosás szabályai szerint működik – és minden támogatás Orbán-mítoszt erősít.
Hiába írták le és dokumentálták (jól összefoglalja ezeket Czika Tihamér írása), az elosztás átláthatatlanságát, a prioritás kijelölő szabályok hiányát, a pazarlást, az értelmetlen klienteláris és presztízs befektetések hatékonyságának nyilvánvaló hiányát, stb. a konteo, az Orbán-mítosz, csak erősödik, és ez még hosszú távon is kemény feladatokat ró egy eljövendő másik politikai felállásra: nem lesz könnyű felénk sem az orbántalanítás.
Magyari Nándor László
