Igazi középosztály Magyarországon tán sose volt, Amerikában viszont rohamosan fogy. Az arányok hasonlók, ahogy az is párhuzam, hogy mindkét országban saját elszegényítőikre szavaznak tömegesen.
A múlt héten írtunk arról – amit korábban már sok elemzés is tartalmazott -, hogy döbbenetes jövedelmi egyenlőtlenségek alakulnak ki Magyarországon, és a tendencia romló. Félmilliónál kevesebben keresnek annyit, mint 2,8 millió munkavállaló együtt – derül ki egyebek mellett az szja-bevallások alapján a Policy Agenda számításaiból. S alig 2,8 milliónak van a minimálbérnél magasabb jövedelme.
Még mellbe vágóbb az, hogy
a legjobban kereső 100 ezer ember munkaviszonyból származó jövedelme a legkisebb jövedelemmel rendelkező 1,75 millió ember keresetével egyenlő.
Az egyenlőtlenségek „őshazája”, az Egyesült Államok, ahol – talán sokaknak meglepő – a második világháború után (néhány más országhoz hasonlóan) 80-90 százalékos adókulcsok is voltak. Hogy aztán Ronald Reagan elnökségének kezdetétől (neokonzervatívnak és neoliberálisnak is nevezett) fordulattal radikális adócsökkentés kezdődjön, amelynek nyomán közel negyven év alatt elképesztő különbségek alakultak ki.
A tavalyi adatok alapján az alkalmazásban lévők közel fele kevesebb, mint 30 ezer dollárt keres évente – olvasható a howmuch.net összefoglalójában. A folyamatos trumpi (ön-)dicshimnuszokra is utalva írják azt, hogy a gazdaság valóban hasít (és nem külső –mondjuk uniós – injekció által, s nem állami beruházások tömkelegével, hanem a piac révén), de nem annyi embernek, amennyinek a lapok címei alapján gondolhatnánk.
Megdöbbentően
a munkavállalók 13 százaléka kevesebb, mint 5 ezer dollárt keres évente,
és közel fele, 48 százaléka 31 561 dollárt vagy annál kevesebbet. Az amerikai szerző felhívja a figyelmet arra, hogy ezek a számok a többéves gazdasági fellendülés eredményei. A bérek alig növekednek, ami azt jelenti, hogy ezek a számok talán a legjobb esetek. Elképzelhető, mit csinálna egy recesszió a munkavállalói fizetésekkel.
A grafikonból kiderül, hogy a dolgozók 1,4 százaléka 250 ezer és 50 millió dollárt keres, míg egy másik 8,2 százalék 100 ezer és 250 ezer dollárt. (És az ebben a felsőosztályban lévők nagy arányban élnek együtt olyan párral, aki hozzájuk hasonló helyzetű, emiatt családként ők valószínűleg sokkal gazdagabbak, mint amit ezek a számok mutatnak.)
Az is szembetűnő, hogy világos rózsaszínnel jelölt jövedelmi közép a legkisebb társadalmi csoport. Holott az évi 30 ezer dollár éppenséggel nem mondható fényűzőnek.
Az adatokból levonható a következtetés, hogy a legtöbb ember nagyon kevés pénzt visz haza. A szövetségi szegénységi szint egy 4 tagú család számára évente 25 100 dollár, vagyis a munkavállalók hatalmas része számára megoldhatatlan helyzet állna elő előre nem látható pénzügyi problémával.
És ebben a (tavalyi) adatsorban még nincs is benne Donald Trump tavaly év végén a törvényhozáson átvert óriási, a reaganomics óta nem látott adócsökkentése. Ennek jegyében 2025-ig átmenetileg csökkentik az szja-kulcsokat. A hétből a legalsó maradt 10 százalék, de pár száz dollárral megtoldották a jövedelmi határt, a legfelső viszont 39,6-ról 37 százalékra csökken.
Kisebb lesz az örökösödési adó és a családi pótlék. Előbbi a gazdagoknak előny, utóbbi a szegényeket sújtja. Vagyis az adócsomag nyertesei a felső régiókban lévők: az ő adóterhelésük ez időszakban körülbelül 3 százalékkal csökken, a fogyó középosztályé 1,5-2 százalékkal, a társadalom alján lévőknek 0,4-1 százalék marad.
S mivel a társasági adót is meredeken megvágják (14 százalékponttal), a cégek nyereségéből kivett pénz is zömmel a jómódúakat gazdagítja.
Amerikai számítások azt hozták ki, hogy a következő években az adócsökkentés hasznát a
felső egy százalék döbbenetes mértékben fogja lefölözni: a pénz 83 százaléka hozzájuk kerül.
Miközben a fentebb ismertetett alsó 50 százaléknak nemhogy nem mérséklődik, egyenesen nő az adója.
Ezek az arányok egyébként az elmúlt nem egészen negyven év arányaival szinte teljesen megegyeznek. S azzal is, hogy a gazdasági növekedés 80-90 százaléka a felső egy-két százalékhoz került. Ennek következtében a valaha erős középosztály reáljövedelme (tehát az inflációt kiszűrő keresete) ma nagyjából ugyanannyi, mint a 80-as évek közepe körül volt.
Mindezek tetejébe az adócsökkentéssel tíz év alatt ezer-másfél ezer milliárd dollárral fog növekedni az Egyesült Államok államadóssága, amit hagyományosan a közösségi kiadásokból fognak kiegyenlíteni. Ez a végeredményben az olló további szélesedését vonja maga után.
Magyarországon a torz béreloszlást az egykulcsos adórendszer is táplálja, hiszen a legmagasabb jövedelem-csoport és a legalacsonyabb is ugyanúgy adózik. Egészséges bérstruktúra viszonylag egyenes jövedelemeloszlásban fejeződik ki – írta említett elemzésében a Policy Agenda.
S hoz is példát arra, hogy a több kulcsot alkalmazó, a jövedelem növekedését valamennyire követő adórendszerben mennyivel kisebbek a különbségek.
Miközben az első negyedben még nincsen drámai eltérés a két görbében, láthatóan a medián értéktől kezdve végletesen eltávolodik egymástól a jövedelemeloszlási görbe. Magyarország esetében jelentős bérkülönbségeket mutat, míg Svédországban kisebb a meredeksége. Nem véletlen, hogy 2016-ban Magyarországon 74 százalék volt a mediánbér/átlagbér érték, míg Svédországban 89 százalék. Vagyis a többség jövedelmi viszonyait hűbben bemutató medián lényegesen közelebb van a statisztikai átlag értékéhez a svédeknél, mint nálunk.
De mint az amerikai példa mutatja, sok adókulccsal is „elő lehet állítani” ijesztő aránytalanságokat.
S mindezekhez egy korántsem mellékes adalék. Trump éppen abban a fehér középosztályban szerezte meg az elnökséghez szükséges többséget (s tartja ma is ennek zömét), amely a vesztese volt az elmúlt három-négy évtizednek.
Ahogyan nálunk áprilisban a minél nyomorultabb települések népe egyre nagyobb arányban szavazott a kormányra. Vagyis nem helyes leegyszerűsíteni a hazai eredményt arra, hogy a nyilvánosságtól megfosztott alsó társadalmi csoportokat könnyű félrevezetni. A világban zajló jobboldali „ellenforradalom” ennél alighanem sokkal komplikáltabb hátterű.
