Címke: Jason Stanley

„Magyarország a felszínen demokrácia. De mi van a felszín alatt?” – ezzel a címmel közölte a lap Patrick Kingsley cikkét. A szerző felhívta rá a figyelmet: amikor Orbán Viktor rákényszerítette a CEU-t – egy vezető magyarországi egyetemet –, hogy részben Bécsbe helyezze át tevékenységét, nem fizikai erővel, vagy annak kilátásba helyezésével tette ezt. A szélsőjobboldali magyar miniszterelnök soha nem börtönözte be a CEU egyetlen előadóját sem, és nem adott ki rendeletet az egyetem bezárásáról. Hanem csendben megváltoztatta a külföldi egyetemekre – köztük a CEU-ra – vonatkozó szabályokat, és ez lehetővé tette számára, hogy a CEU-val szembeni magatartást pusztán technikai kérdés színében tüntesse fel, nem pedig az akadémiai szabadság elleni támadásként.

Orbán uralmának visszatérő paradoxona: mindazok ellenére, amit tett a magyar demokratikus folyamatok erodálására, ritkán engedte meg, hogy kormánya nyílt erővel vigye keresztül, amit akart. És ez a paradoxon magyarázza meg, hogy az elemzők vitatkoznak: vajon Magyarország még demokrácia-e, és hogy miért foglalkoznak egyre többet Orbán hívei és ellenfelei ennek a kicsi, azelőtt marginális országnak a belső működésével. Magyarország Orbán Viktor alatti útja a miniszterelnököt szélsőjobboldali figurák, mint Steve Bannon ikonjává tette, és olyan országoknak, mint Lengyelország, megmutatta, hogyan kell erodálni a demokratikus intézményeket.

Michail Ignatieff, a CEU elnök-rektora kifejtette a szerzőnek: „A múlt zárt rezsimjei szögesdrótok és őrtornyok mögött voltak, az elnyomás nyílt volt és félreérthetetlen. Orbán Magyarországán azonban tiltakozhatsz, elmehetsz, vállalkozást építhetsz, és az EU tagja vagy, annak az EU-nak, amely úgymond a demokráciák uniója”. A kommunista kor Magyarországával ellentétben van alkotmánybíróság, és sok más, névlegesen független őrtestület. Van rengeteg sajtóorgánum, amelyek munkatársai nem kell attól tartaniuk, hogy munkájuk miatt fizikai erőszak veszélye fenyegeti őket. És vannak szabad választások, amelyen bárki indulhat, de amelyeket Orbán nyert meg, amióta 2010-ben visszatért a hatalomba. A felszín alatt bonyolult valóság húzódik meg. Orbán szövetségesei ellenőrzik az Alkotmánybíróságot, és eleve lojális emberek ellenőrzik, hogy egyáltalán milyen ügyek kerülnek a testület elé: gyakorlatilag nem kerülnek például oda az Orbán Viktor és miniszterei elleni korrupciós ügyek, de ha mégis volt ilyen, senki nem hallott róla. Orbán a független média tulajdonosaira gyakorolt pénzügyi nyomással fokozatosan rászorította az illetőket, hogy adják el orgánumaikat az ő barátainak, vagy enyhébb vonalat kövessenek. Közben az állami média teljeséggel lojális Orbán Viktor iránt – írta a szerző, majd ezt követően szólt arról, hogy az állami tévé nem adott hírt a tüntetésekről, ezért néhány ellenzéki képviselő bement a székházba, és némi adásidőt kért, de kérésüket elutasították, és később erőszakkal kidobták őket.

Orbán Viktornak ugyan mutatós többsége van, de ez részben a média biztosította visszhang-kamrának köszönhető, amely elnémította az alternatív hangokat, valamint annak, hogy Orbán pártjának a javára átalakították a választási rendszert. Orbán és szövetségesei büszkén elismerik, hogy hogy kormányzási rendszerük eltért a liberális demokrácia modelljétől. De azt mondják, hogy az továbbra is demokratikus, csak ki kell tágítani a demokrácia fogalmát.

Orbán Viktor a demokráciát elsősorban a választások megtartásában látja, és nem a hatalmi ágak szétválasztásában, vagy a nyilvános diskurzus gazdagságában. Schöpflin György azt fejtegette a szerzőnek: Orbán Viktor kormányzási stílusának ellenfelei azt feltételezik, hogy a demokráciának csupán egyetlen, egyszerű modellje van. „A demokráciát veszélyeztetik, akik azt állítják, hogy csak liberális demokrácia létezik” – mondta Schöpflin. Némelyik bíráló számára Orbán rezsimje nem a demokrácia új meghatározásával, hanem a tekintélyelvűség megértésének korszerűsítésével értelmezhető.

Michael Ignatieff számára az Orbán-rezsim „új a nap alatt”, és nem lehet meghatározni a 20. századi tekintélyelvűség sablonjaival. Magyarországon 2018-ban megvan a 19. század közép-európai demokráciájának minden intézménye és jelvénye, de arra használják fel azokat, hogy ugyanazt a fajta központi ellenőrzést gyakorolják, mint a hidegháború tekintélyelvű rendszerében. Michael Ignatieff szerint „Ami itt van az pártállam új formája, de egyértelműen a múlt egypárti államainak mintáit reprodukálja. Ez ironikus, mert a rendszer a retorikájában hevesen kommunistaellenes, de a gyakorlatban a régi rendszer vonásait éleszti fel.”

Más bírálók számára Orbán rendszerének megértéséhez nem szükséges korszerűsíteni a tekintélyelvűség definícióját. „Orbán Viktor stratégiái valóban illeszkednek a múlt mintázataihoz” – mondta Jason Stanley, a Yale egyetem tanára, a Hogyan működik a fasizmus (How Fascism Works) című könyv szerzője. A kötetben Stanley azt kutatja, hogyan használnak fel mai vezetők – köztük Orbán Viktor – fasiszta ideológiákat és taktikákat vonzásuk és hatalmuk növelésére. Orbán ismételten felszólított arra, hogy Magyarország szerezze vissza státusát, amelyet területe és lakossága nagy részének elvesztése előtt a magáénak mondhatott, és sokszor kifejezésre juttatta, hogy a fajilag homogén társadalmat preferálja – írta a szerző, és megállapítását több Orbán-idézettel illusztrálta.

Jason Stanley szerint mindkét tényező egy fasiszta rendszer jellemzője. Stanley kifejtette: „Ha valaki olyan pozícióból kormányoz, amelyben az etnikai csoportja iránti lojalitás, valamint a mitikus múlt felülírja az igazságot, és az illetővel egyet nem értő emberek iránti tiszteletet, akkor ez egy fasiszta ideológia és fasiszta taktika felhasználása a hatalom megszerzésére és megtartására.” Hozzátette: „Az ellenőrzés, amelyet Orbán gyakorol a magyarok információhoz jutása felett, azt jelenti, hogy kormányzása már nem demokratikus, függetlenül attól, hogy hány szavazatot kap. A demokrácia ugyanis nem csupán egy választási rendszer, hanem egy kultúra, amely tiszteletben tartja az igazságot. Ha egy kormány egy olyan propagandarendszerrel, amely mindenkinek hazudik, megakadályozza, hogy a közönség hozzájusson a valós információkhoz, akkor minden alkalommal mindenki a legfelső vezetőre fog szavazni. Ez pedig nem demokrácia.

Ha Orbán eltér a klasszikus fasiszta mintától, annak főleg az az oka, hogy nincs Gestapója, az állam feletti ellenőrzése kevésbé az erőszakról szól” – mondta Stanley professzor.

A cikk szerzője szerint éppen ezért volt különösen figyelemre méltó az a bánásmód, amelyben az ellenzéki képviselőket részesítették a médiaszékháznál: Orbán Magyarországán szokatlan módon ez a meztelen erőszak demonstrálása volt. Emellett egy sor további látványos hatalmi lépés után következett be, amelyek mind azt mutatják, hogy Orbán már nem érzi szükségesnek, hogy mérsékelje akcióit.

Miután bebizonyosodott, hogy az európai vezetők nem szándékoznak megbüntetni Orbánt a korábbiakért, „Orbán most azt érzi, gyakorlatilag mindent megtehet anélkül, hogy az európai arénában szankciókat kockáztatna” – mondta Hegedűs Dániel, az Egyesült Államok Német Marsall Alapítványa kutatócsoport Magyarország-szakértője. Orbán Viktor éveken át megelégedett azzal, hogy kiegészítő intézkedések sorával korlátozta az igazságszolgáltatás függetlenségét, de december közepén egyetlen könyörtelen húzással párhuzamos bírósági rendszert hozott létre. A legutóbbi időkig hagyta, hogy a magánmédia legalább az autonómia halvány látszatát őrizze, és inkább azon volt, hogy lojális üzletemberek vegyék át az orgánumokat, ahelyett, hogy a kormány még látványosabb, központosított felügyelete alá helyezte volna ezeket. Ám decemberben a versenytörvényeket megkerülve lehetővé tette, hogy a lojális tulajdonosok a magyar újságok, rádió- és tévéadók százait „adományozzák” egy központi alapnak, amelyet legközelebbi szövetségesei közül három irányít.

Azt követően, hogy egy ellenzéki képviselőt fegyveres őrök kivonszoltak, kilöktek és kivittek a médiaszékházból, az illető képviselő – egyébként Hadházy Ákos – azt mondta: az, ahogyan kitették, vízválasztó pillanat volt. Eddig Orbán Viktor kormánya „a dezinformáció diktatúrája volt, de most átlépte a fizikai erőszak határvonalát”.

Ford.: Ara-Kovács Attila