Lerombolták a hajléktalanok bódéit a Határ út melletti kiserdőben. Mindet, egytől egyig. Parancsra tették, jó mulatság, férfimunka volt. Ilyen munkára mindig lehet embert találni, ilyenre bármikor akad megfelelő jelentkező.
Ezek tényleg ugyanazok. Nem változtak semmit, mindig, mindenhol bevethetők. Őket találja meg a hatalom, ha kuláknak kinevezett parasztok padlását kell lesöpörni, vagy zsidókat kell felsegíteni puskatussal a vagonba, hogy gördülékenyebben induljon a kirándulás. Akkor is őket hívják, ha menekülteket kell feljelenteni. Megbízhatók, referenciával.
Minden munkára alkalmasak. Ha elhangzik a vezényszó, szolgálatba helyezik magukat. Megigazítják a szerelvényt, elbúcsúznak odahaza a szeretteiktől, és indulnak.
– Rombolunk ma drágám, de estére otthon leszek. Vigyek hazafelé valamit a boltból?
Mindig oda mennek, ahova menniük kell. Mindig menniük kell valahova, ha akarnák, se lenne maradásuk. Mert valahol mindig vannak olyanok, akikkel szemben erőt kell mutatnia hatalomnak. Elesettek, gyengék, üldözöttek, védtelenek. Vagy egyszerűen csak szegények.
Nem csak az a baj velük, hogyha tehetnék, gond nélkül belelőnének bárkit a Dunába. Hanem, hogyha látnának egy menekülő hétéves kislányt, vagy kisfiút, szólnának az őröknek: ott is van egy!
Ezek nem halnak ki soha. A biológia törvényeivel ugyan ők sem tudnak kibabrálni, de legföljebb fizikailag múlnak el. A szellemük, ha esetükben lehet ilyenről beszélni, minden új nemzedékben újratermelődik.
