Sokszor halljuk, hogy a magyar kormányzat menekültügyi politikájának indoka a keresztény kultúra védelmezése. Történelmünknek kétségtelenül volt olyan korszaka, amikor Magyarország a kereszténység védőbástyájaként óriási véráldozatok árán állt ellen az Oszmán Birodalom terjeszkedésének. A jelen és a régmúlt párhuzamba állítását azonban mégsem lehet minden további nélkül elfogadni, mert korábban felfegyverzett hadak támadása ellen kellett védekeznünk, most azonban nem fegyveres hódítókról, hanem hazájukból menekülésre kényszerülő emberekről van szó. Velük szemben legalábbis aggályos a kereszténység védelmére hivatkozni.
A keresztény-keresztyén egyházak és vallási felekezetek történelmük folyamán a legnehezebb körülmények között, akár életüket is kockáztatva mindig vállalták, hogy számukra idegen, sőt, olykor ellenséges kultúrák világában is hirdessék az evangéliumot. A missziós tudat Jézusnak azon a szavain alapul, amit Máté evangéliuma így jegyzett le: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyon mindennap, a világ végéig.” (28, 19-20) Ezért mondhatja azt a 2. Vatikáni Zsinat az „Ad gentes” kezdetű, az egyház missziós tevékenységéről szóló határozatában, hogy „Krisztus, de az egyház is, amely az evangélium hirdetésével tanúskodik róla, minden faji és nemzeti különbözőség felett áll, nem is lehet senkinek és sehol sem idegen.” (8. pont) A zsinati dokumentum ezt a megszívlelendő tanácsot adja:
„A más fajúak megvetését és az elavult nacionalizmust azonban a leghatározottabban utasítsák el maguktól, viszont legyenek a mindenkire kiterjedő emberszeretet apostolai”
(15. pont), mert ez „az egyház legnagyobb és legszentebb feladata” (29. pont).
Mindebből egyértelműen kiderül, hogy a kereszténység nem egy magába zárt, védekező, a saját megszerzett pozícióit féltékenyen őrző magatartásmódot akar képviselni, hanem az egész emberiségnek szóló üzenetet hirdet. Mert végső soron a kereszténységnek semmi sem lehet idegen és ellenséges. S itt megint egy zsinati nyilatkozatra, a „Nostra aetate” kezdetű, a nem-keresztény vallásokról szóló dokumentumra hivatkozhatunk, amely a világvallások, köztük az iszlám értékeit is elismeréssel említi.
A kereszténység bízik a maga erejében, a maga igazságában és magától értetődően Isten kegyelmében, hiszen abban a meggyőződésben él, hogy amiként az evangéliumi idézet bizonyítja, Jézus mindig vele van.
Ezért nincs egyetlenegy kontinens sem a világon, ahová ne érkeznének a kereszténység egyetemes üzentét közvetítő missziósok. Márpedig ha a keresztény hittérítők a magukétól különböző kultúrák világában is megjelennek, akkor aligha feltételezhetjük, hogy a távoli kontinensekről a keresztény kultúra világába érkező embereket vallási indítékból, a keresztény kultúra védelmezésének jelszavával el lehet utasítani.
A keresztény-keresztyén vallások tehát nem zárkózhatnak el a velük szemben kihívást jelentő népcsoportok elől,
hiszen az a céljuk, hogy – miként az idézett zsinati határozatban olvassuk – „ a nemzetek mielőbb eljussanak az igazság ismeretére, és a Szentlélek által minden ember meglássa azt az isteni fényességet, amely Jézus Krisztus arcán tündöklik” (174-175. pont). Csak azok érthetik félre, vagy magyarázhatják önző érdekeik szerint, a keresztény tanítást, akik a politikai érdekeiknek megfelelően meg akarják hamisítani Jézus minden emberhez, az egész emberiséghez szóló üzenetét.
A kereszténység megvédésére hivatkozva valójában annak egyetemes küldetését és az isteni kinyilatkoztatásra alapozott sikerét és erejét vonják kétségbe, ami elárulja hitük gyengeségét vagy egyenesen a hiányát.
Hiszen hogyan utasíthatná el a kereszténység a hozzá érkező migránsokat, ha ő maga is egyetemes küldetésének tudatában mindenhová elmegy, hogy a megváltás örömhírét hirdesse?
Csak akkor, és csakis akkor merülhet fel bennünk kétség a kereszténység küldetését illetően, ha a vallást pusztán egy adott politika ideológiájává degradáljuk. Amelyről találóan állapítja meg Domenico Fisichella „A politikatudomány alapvonalai” című könyvében (Osiris, 2004.), hogy „a politikai piacon az ideológiák ugyanúgy a meggyőzés, az egyszerűsítés, és a mitikus érzelmi ráhatás szerepét töltik be, mint a gazdasági piacon a reklámüzenetek”.
Csakhogy a kereszténységet nem lehet pusztán politikai ideológiának és még kevésbé manipulációt szolgáló reklámnak tekinteni. Legfeljebb csak azok bánnak ennyire méltatlanul az evangélium igazságával, akik a maguk politikájának szolgálatába akarják állítani a félrevezethető tömegek vallásos meggyőződését.
Azt is jó lenne tudomásul vennünk, hogy Európa már régóta – s ezt a több mint fél évszázaddal ezelőtti zsinaton is tudták – szintén missziós terület…
Giczy György
