Címke: év külpolitikai eseményei

Folytatjuk a korábban megkezdett éves összefoglalókant 2017 legfontosabb külpolitikai eseményeiről. Ezúttal a politikai válságok és az év legnagyobb bukásai kerülnek terítékre. 

AZ ÉV VÁLSÁGAI 

Ebbe a kategóriába kerültek be azok az események, amelyek elsősorban nem fegyveres konfliktusok (bár egyes esetekben voltak halálos áldozatokkal járó összecsapások), hanem politikai-diplomácia krízisek. Ezekre jellemző, hogy következményeit a következő évben, vagy akár években is érezni fogjuk.

III. helyezett: a katari-szaúdi viszály

Nem az első eset volt, hogy idén nyáron az Arab-félszigeten egy komoly válság bontakozott ki, amelynek főszereplői Katar és Szaúd-Arábia voltak. Ám a három évvel ezelőtti krízistől eltérően  a 2017-es volt az eddigi legnagyobb: a helyzet már nemcsak Katar totális elszigeteltségével, hanem egyes médiumok szerint egy közelgő szaúdi invázióval fenyegetett. Minden azzal kezdődött, amikor a katari állami hírügynökség elleni hackertámadás után a katari emírnek tulajdonított hamis híreket közöltek Iránról és Izraelről. (A támadók kilétére még mindig nem derült fény). Emiatt Doha ellen ismét a terrorizmus támogatása és saját nagyratörő ambícióinak megvalósítása volt a vád, de valójában az csípte Rijád szemét, hogy Katar látványosan elkezdett lavírozni Irán felé. Szaúd-Arábia, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek lezárták légterüket és tengeri kikötőiket Katar előtt, kiutasították a televíziós csatornákat (pl. Al-Jazeera) és bojkottot rendeltek el az áruk ellen.

Ráadásul most Szaúd-Arábiának 13 további másik államot (Gabontól kezdve Egyiptomon át egészen a Maldív-szigetekig bezárólag) sikerült meggyőznie a Katarral való diplomáciai kapcsolatok megszakításáról, de még az Egyesült Államok sem állt ki Doha mellett, miközben 10 000 embert katonát állomásoztat az országban. Ezzel párhuzamosan viszont Katar tovább közeledett Iránhoz és Törökországhoz, akik folyamatosan küldték az élelmiszer-és pénzügyi segélyeket az embargó alatt lévő országnak. Ráadásul Kína kihasználva és az amerikai-katari viszony megromlását szorosabbá fűzte a viszonyát (elsősorban katonai téren) a Perzsa-öböl menti monarchiával.

A válság 2017 végére ugyan alábbhagyott, de korántsem szűnt meg teljesen. Például december 5-én az eredetileg két naposra tervezett Öböl menti Arab Államok Együttműködési Tanácsának (GCC) csúcstalálkozóját pár órával a kezdés után berekesztették, mivel ezen a szaúdi, bahreini és emírségi diplomácia Katar jelenléte miatt elutasította a részvételt. Az Egyesült Arab Emírségek eközben bejelentette, hogy Szaúd-Arábiával katonai, politikai és gazdasági közös együttműködési bizottságot hoz létre, amely többek közt Doha ellen irányulna. A legnagyobb kérdőjelet pedig azt jelenti, hogy vajon Katar képest lesz-e megszervezni a 2022-es labdarúgó-világbajnokságot, hiszen a válság következtében már most közel 10 milliárd dollárral csökkent a valutatartaléka.

II. helyezett: Katalán válság 

Még a legvadabb elképzeléseket is felülmúlta a katalán népszavazásból fakadó válság, mert ilyen jellegű krízisre évtizedek óta nem volt példa Spanyolországban. Habár Charles Puigdemont katalán elnök és szeparatista pártok mesterkedéseinek hála szeptember 6-án alkotmányellenesen döntöttek Katalónia függetlenségéről szóló népszavazásról, még a referendum előtti napokban is biztos volt a Spanyolországban maradni kívánok győzelme. Ráadásul ez a népszavazás senkire nézve se lett volna kötelező érvényű, csupán a helyi pártok megerősödését szolgálta volna.

Ugyanakkor Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök és kormányának hisztérikus reakciói elintézték, hogy ne ismétlődjön meg a 2015-ös skóciai referendum, hanem helyette egy több hónapokig tartó válságba torkoljon az egész népszavazás. Az október 1-jén  készült, a rendőrség durva fellépését mutató videók és képek bejárták a világot, általános döbbenetet és dühöt váltva ki. Ennek meg is lett az eredménye: bár október 1-jén a katalánok 42,3 százaléka (2,26 millióan) járult az urnákhoz, de több mint 90 százalék, tehát 2,02 millióan támogatták a Spanyolországból való kiválást.

Ezután pedig gyakorlatilag fénysebességgel követték egymást az események. Állandósultak a pro és contra tüntetések. Október 26-án a spanyol felsőház aktiválta a spanyol alkotmány 155. cikkelyét, amely értelmében közvetlen kormányzás alá helyezték Katalóniát, vagyis elvették tőle az autonómiát. Erre válaszul október 27-én a barcelonai parlament kikiáltotta a Katalán Köztársaságot. A spanyol kormány ezután feloszlatta a katalán kormányt, parlamentet és katalán függetlenségi politikusokat tartóztatott le.

A katalán válság korántsem ért véget, sőt, úgy tűnik, hogy még csak az „elején” vagyunk. Puigdemont és társai Belgiumba menekültek, és innen szítják a tüzet, és nem hajlandóak addig visszatérni, amíg Madrid nem garantálja a büntetlenségüket. A spanyol kormány nyomására december 21-én előrehozott parlamenti választásokat tartottak Katalóniában, de ez sem Rajoy szája íze szerint alakult. Ugyanis a három szeparatista párt 70 helyet kapott a 135 fős katalán parlamentben. Továbbá az is kérdéses, hogy a „katalán példa” miképp érintheti a többi európai szeparatista mozgalmat, amelyek esetében szintén nem elképzelhetetlen a katalánokhoz hasonló válság kirobbanása.

I. helyezett: Jeruzsálemi válság 

Habár 2017 decemberéig nem egy krízis alakult ki Jeruzsálemben (például nyáron a Templom-hegyen létesített fémdetektorok miatt), ezek is eltörpültek amellett, amit az év végén Trump döntése idézett elő. Az amerikai elnök ugyanis december 6-án eleget tett a korábbi ígéreteinek: Elismerjük Jeruzsálemet, mint Izrael fővárosát. Ezzel párhuzamosan utasította a külügyminisztériumot, hogy költöztessék át az amerikai nagykövetséget Tel-Avivból Jeruzsálembe.

Döntését általános felháborodás követte szerte a világban. A közel-keleti Amerika-szövetséges muszlim államok nyíltan bírálták Trumpot, és az Iszlám Együttműködés Szervezete Jeruzsálem keleti részét Palesztina fővárosának nyilvánította. Tüntetések robbantak ki nemcsak Ciszjordániában és Gázában, hanem a világ legnagyobb fővárosaiban is. Több száz sebesülttel járó összecsapásokra került sor az izraeli katonák és a palesztinok között, késeléses és gázolós merényletek zajlottak, miközben a Hamász pedig általános palesztin felkelésre szólított fel.

Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a harmadik intifádával egyelőre még várni kell, hiszen még nem törtek ki olyan mértékű összecsapások, amilyenekre a szakértők számítottak. Ám jogosan merül fel a kérdés: akkor mégis miért ezt tettük meg a 2017-es esztendő legnagyobb válságának?

Nos, mert diplomáciai és geopolitikai szempontból jóval súlyosabb következményekkel járhat, mint a katalán és a katari-szaúdi viszály együttvéve. Alaposan átrendezheti az Egyesült Államok közel-keleti viszonyrendszerét, miközben ezzel párhuzamosan Izrael esetében gyakorlatilag semmissé teheti az elmúlt években, nem kevés erőfeszítések árán elért eredményeit és lenullázhatja az arab országokkal való kapcsolatokat is. Ráadásul már most látható, hogy Washington igencsak kezdi magát elszigetelni a nemzetközi térben.

Ugyanis december 21-én az ENSZ Közgyűlése 128 támogató és kilenc ellenszavazattal, 35 tartózkodás elítélte Trump lépését. Ennél viszont sokkal fájóbb volt az, hogy az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsában tartott szavazáson alulmaradt (14-1) és kötelezték a döntés visszavonására. Többek közt olyan országok nem álltak ki mellette, mint Franciaország és Nagy-Britannia.

AZ ÉV LEGNAGYOBB BUKÁSAI:

III. helyezett: Szaad Haríri libanoni miniszterelnök lemondása (?) 

Derült égből villámcsapásként érte nemcsak Libanont, hanem az egész Közel-Keletet Szaad Haríri libanoni miniszterelnök lemondása. Haríri egy politikai kiegyezés következtében foglalhatta el a kormányfői széket 2016 végén. 2017. novemberében a szaúdi útja alatt, egy televíziós beszédben mondott le a hivataláról, állítása szerint azért, mert „megpróbálják őt megölni”, mégpedig az Iránhoz közel álló libanoni szervezetek, mint a Hezbollah.

Ez nem kis válságot idézett elő a „Cédrusok országában”, ahol a vallási felekezettől és politikai oldaltól függetlenül azért tüntettek, hogy visszakapják a miniszterelnöküket, akit először a szaúdi hatóságok nem engedtek haza. Pont emiatt a médiumokban számtalan fejtegetés látott napvilágot, hogy mi állt a Haríri döntésének hátterében. A legtöbb gyanú Szaúd-Arábiára terelődött, mivel a libanoni miniszterelnök már elvesztette a szaúdi uralkodócsalád kegyeit, mert nem volt képes megfékezni sem az iráni befolyás növekedését és képtelen volt a libanoni szunnita közösség pozícióját is megerősíteni.

Ugyanakkor miért kellett kérdőjelet tenni a 3. helyezett mellé? A dolog pikantériája, hogy Szaad Haríri december 5-én hivatalosan visszavonta a lemondását és továbbra is azt mondja, hogy ő Libanon miniszterelnöke, de ezt már nem mindenki hajlandó elfogadni. Ráadásul az ügyön csavart még egyet, hogy nemrég megerősítették: az egész libanoni válság valóban egy Rijád szervezte puccs volt.

1. helyezett: Az Iszlám Állam (részleges) bukása

Habár végleges bukásról még nem beszélhetünk, kétségtelen, hogy az Iszlám Állam (ISIS) számára idei esztendő elhozta a várva várt összeomlást, legalábbis a „magterületeken”, vagyis Irakban és Szíriában. Már 2016 végén, amikor megindult az észak-iraki Moszul ostroma, figyelmeztettek az elemzők és a szakértők, hogy valószínűleg a terrorszervezet nem fogja megélni az idei esztendő végét. 2017 július végén végleg elűzték a terrorszervezetet az iraki városból. Ezzel párhuzamosan indították meg az ISIS fővárosának tartott szíriai Rakka felszabadítását célul kitűző hadműveletet. Ezt végül októberben sikerült teljesíteniük a Szíriai Demokratikus Erőknek (SDF), amelyet az amerikaiak és a kurd milícia szintén támogattak.

Habár még vannak fegyveres csoportjaik az országokban és a határoknál még kifejtenek némi aktivitást, lényegében az ISIS iraki és szíriai jelenléte véget ért. A képet viszont árnyalja, hogy semmit sem lehet tudni Abu Bakr al-Bagdadi, az ISIS-t vezető önjelölt kalifájának hollétéről vagy állapotáról, többször is halálhírét keltették már. Másodszor pedig a terrorszervezet  Észak-Afrikába, főleg Líbiába csoportosíthatja át magát, illetve még több európai és észak-amerikai támadást szervezhet meg vagy inspirálhat.

1. helyezett: Robert Mugabe zimbabwei diktátor bukása

Miközben az ISIS (részleges) bukását több médium és szakértő már hónapokkal korábban előrejelezte, addig  Robert Mugabe zimbabwei diktátor hatalmának még az életében bekövetkező gyors összeomlására senki sem fogadott. Miért is tették volna? Mugabe 1980, vagyis az ország függetlensége óta volt hatalmon és azóta vasmarokkal irányította az afrikai országot. Mugabe rengeteg gazdasági, pénzügyi és környezeti válságot élt túl, és úgy tűnt, hogy a hatalmát sem a történelmi hiperinfláció, sem elveszített választás, sem hatalmas méretű aszály nem képes megingatni. Ráadásul mindvégig biztosnak volt mondható Kína támogatása is, amely nélkül a Mugabe-rendszer már rég összeomlott volna.

Ám a diktátor utolsó lépései egy Mugabe-dinasztia kiépítéséről, amelynek része volt a „Krokodilnak” becézett  Emmerson Mnangagwa száműzetése, már elérte a zimbabwei hadsereg ingerküszöbét. 2017. november 15-én hajnalban Constantino Chiwenga vezérkari főnök vezetésével a helyi haderő megszállta a fontos kormányzati épületeket és utakat, lemondatták a Mugabehoz közel álló minisztereket és házi őrizet alá helyezték az elnököt. Peking pedig végig csendben figyelte az eseményeket, nem állt ki „Kína örök barátja” mellet és azonnal hozzálátott az új rendszerrel való szorosabb viszony elmélyítésének.

A zimbabwei parlament végül megfosztotta a a hatalmától, de Mugabenak még sikerült politikai mentességet kialkudnia magának és feleségének. Emmerson Mnangagwát nevezték ki Zimbabwe új elnökének, aki első feladatának jelölte meg az ország ellen évtizedek óta érvénybe lévő nemzetközi embargók feloldását. Továbbá kitűzte a jövő évi választásokat időpontját, amelyek egy korszak végét jelenthetik Zimbabwe történelmében.