Egy korszak lezárult: május 2-án az ETA nevű terrorista szervezet egy levélben jelentette be a feloszlatását. Habár az elmúlt időszakban a szervezet lassan, de biztosan haladt az önfelszámolás felé, mégis a mai napig mindenkinek a rettegés és a véres erőszak jut eszébe a csoport neve hallatán.
Az El Diario lap május 2-án hozta nyilvánosságra azt a baszk nyelven írt levelet, amelyet a Baszk Haza és Szabadság (ETA) nevű terrorszervezet még április közepén küldött szét számos spanyol intézménynek és rendőrőrsnek. Ebben a terrorszervezet vezetése közölte, hogy véget vetnek a több mint 50 éve tartó „függetlenségi harcuknak”.
Baszkföld most egy új lehetőség előtt áll, hogy végleg lezárja a konfliktus időszakát, és építse a közös jövőt”.
– olvasható az írásban. Ugyanakkor leszögezték, hogy ez még korántsem jelenti a francia és a spanyol kormánnyal folytatott konfliktus végét, hiszen jogi és politikai eszközökkel tovább folytatják a harcot.
Az ETA logója. A felirat jelentése: Menj előre mindkét úton, amely egyszerre jelenti a politikai és a fegyveres harcot. A kép forrása: Wiki.
Az ETA nevű terrorszervezet gyökerei egészen a spanyol Francisco Franco több mint három évtizeden át tartó uralmáig nyúlnak vissza. A tábornok által fenntartott nacionalista rendszer nem ismerte el a Spanyolország területén élő kisebbségek jogait, és erős központi spanyolosítást indítottak országszerte. Az Észak-Spanyolországban és dél-nyugat Franciaországban élő, teljesen önálló nyelvet beszélő és sajátos kultúrát alkotó baszkok ellenálltak ennek a folyamatnak. Ugyanakkor nem mindenki volt elégedett a baszkföldi pártok és szervezetek hatékonyságával, mivel Madriddal szemben túlságosan megalkuvóknak tartották őket. Ezért 1959. július 31-én a bilbaói egyetem egykori diákjai hivatalosan bejelentették az Euskadi Ta Askatasuna, vagyis az ETA nevű szervezet megalakulását.
A függetlenség megszerzésén kívül egy szocialista berendezkedésű állam létrehozását tűzték ki a legfőbb céljuknak. Franciaország területén szervezték a gyűléseiket és innen irányították a kezdetben erőszakot elutasító szervezetet. Azonban a Franco-rendszer túl nagy veszélyforrásnak ítélte őket, ezért a baszkföldi szimpatizánsaik és rendezvényeik ellen is keményen léptek fel. A vízválasztó az volt, amikor Txabi Etxebarrieta ETA-tag 1968 nyarán meggyilkolt egy rendőrt, majd a fegyveres összecsapásban vele is végeztek.
Ettől kezdve bontakozott ki az a terrorhadjárat, amelynek köszönhetően rettegett hírnévre tettek szert nemcsak Spanyolországban, hanem egész Nyugat-Európában. Az ETA egymás után végzett a spanyol kormány baszkföldi alkalmazottaival, tehát a rendőröktől kezdve a tisztségviselőkön át egészen a bírókig bezárólag mindenki célpontnak számított. Madrid szigorúbb szabályozással, kiterjedt akciókkal, letartóztatási hullámmal, valamint halálbüntetésekkel válaszolt, de képtelen volt megfékezni az erőszakspirált.
Franco tábornok ugyan 1973-ban távozott a hatalomból, ám ez sem vetett véget az ETA tevékenységének. Éppen ellenkezőleg: immáron sokkal nagyobb és látványosabb merényleteteket hajtottak végre, nem válogatva az eszközökben és a módszerekben. Emberrablásokat – többek közt külföldi diplomatákat is elraboltak, például a német konzult 1970-ben – éppúgy elkövettek, mint ahogyan pokolgépes merényleteket. Általánossá vált, hogy a szervezet postán vagy telefonon keresztül értesítette a hatóságokat egy készülő akciójáról. Amennyiben nem vették komolyan a figyelmeztetést vagy nem értek oda időben, akkor az ETA minden felelősséget a rendőrségre hárított.
Idővel nemcsak Baszkföldön hajtottak végre akciókat: a világot meglepte, amikor 1973-ban távirányítású pokolgépekkel végeztek Franco kijelölt örökösével, Luis Carrero Blanco miniszterelnökkel, amikor Madridon utazott keresztül a gépkocsijával. Ezek a merényletek súlyos árnyékot vetettek a spanyol hatalmi átmenetre és a demokrácia kiépülésére.
Annak ellenére, hogy az utolsó kivégzést 1975-ben hajtották végre (sortűz végzett két ETA-terroristával) és Madrid egyre több önrendelkezési jogot biztosított a baszkoknak, a nyolcvanas években tetőpontjára ért az erőszak. Szinte mindennapossá váltak az összecsapások Baszkföldön, a terrorszervezet pedig már Spanyolországon kívül (Franciaországban és Olaszországban) is hajtott végre akciókat. Ebben az évtizedben követték el a legtöbb halálos áldozattal járó merényletüket: a Hipercor nevű bevásárlóközpont mellett egy gépkocsiba rejtett bomba meggyilkolt 21 embert, s mintegy 45 megsebesített.
Hipercor a robbanás után. A kép forrása: Wikimedia Commons
Spanyolország és Portugália Európai Unióhoz való csatlakozása miatt immáron az egész világon (Egyesült Államok, Kanadában, Franciaországban) harcoltak a szervezet ellen, több tagjukat letartóztatták, bankszámláikat befagyasztották. A kilencvenes évek második felétől a madridi kormányzatok egyre inkább kiszélesítették Baszkföld autonómiáját és a tárgyalóasztal mellett próbáltak megegyezni az ETA-val.
A lassú, de hatékony politika 2006-ban hozta meg a gyümölcsét, amikor az ETA vezetése bejelentette az
„örökös tűzszünetet.”
Ezután a szervezet passzivitásba vonult, s miközben belső harcok szabdalták, több szakadár egység folytatta a harcot. Ilyen volt például a Baszk Haza és Szabadság, amely 2009-ben felrobbantotta a Burgos-i katonai csendőrség laktanyáját. Az ETA főparancsnoksága azonban már nem a teljes elszakadásért, hanem a belső autonómiáért és a kiegyezésért harcolt. 2011-ben a központi vezetés a fegyveres aktivitás végleges beszüntetésére adott utasítást. 2017 tavaszán átadták egy listát, amely a titkos fegyverraktárak helyeit jelölte, így a hatóságok pár nap alatt felszámolták a teljes fegyverarzenáljukat.
2018. április 20-án nyilvánosságra hozott közleményében az ETA vezetése elismerte a felelősségét és bocsánatot kértek a károkért, illetve az áldozatokért. A legutóbbi baszk értesülések szerint május 5-én az ETA egy látványos „felosztási ceremóniára” készül a franciaországi Bayonneban, ahol „ünnepélyes keretek között” kihirdetik a szervezet megszűnését.
Az ETA 1968 óta 3300 támadást hajtott végre, több mint 800 emberrel végzett, 2000 embert sebesített meg, és a mai napig mintegy 300 tagjuk ül rács mögött.
Az egész világot bejárták azok a felvételek és fényképek, amelyek az október 1-jén tartott Katalónia függetlenségéről szóló népszavazáson készültek. A spanyol hatóságok által elkövetett atrocitások, valamint Mariano Rajoy miniszterelnök hozzáállása a referendumhoz általános döbbenetet váltottak ki Spanyolországon belül és kívül egyaránt. Habár még továbbra is élénk vita zajlik a népszavazás jogosságáról, mostanában a vita egy teljesen más irányba indult el: vajon nem került-e komoly válságba a spanyol demokrácia?
A spanyol demokrácia hajnala…
Spanyolország a történelemben egészen a XX. század második feléig várni kellett arra, hogy az ibériai országban megszilárduljon a demokrácia intézménye. Addig ugyanis a rövid időszakoktól eltekintve, mint az 1936-ban kirobbant spanyol polgárháború előtti évek, az országban monarchia, katonai diktatúra és fasiszta berendezkedés működött. Épp ezért Francisco Franco tábornok 1975-ben bekövetkezett halála után sem volt biztos, hogy egy demokratikus Spanyolország realitás vagy megvalósítatlan álom, mivel a régi rendszer hívei, leginkább az egykori tábornok elkötelezett követőiből szerveződő falangisták, előbb-utóbb átveszik majd hatalmat.
Épp ezért nem sokat kellett várni arra, hogy a spanyol rendszer átessen az első komoly tűzkeresztségen. 1981. február 23.-án a spanyol parlamentben a jobbközép Leopoldo Calvo Sotelo beiktatásáról és kormányprogramjáról tartottak szavazást. Az egész világ élőben láthatta, ahogyan a Guardía Civil (a spanyol katonai csendőrség) 200 tagja lerohanta a parlamentet, kizavarta az őröket, a képviselők egy részét túszul ejtették, másik részét pedig elkergették. A katonai akciót Antonio Tejero Molino ezredes vezette, de az egész puccs fő szervezője Alfonso Armada védelmi miniszter volt. Valenciában hadiállapotot hirdetettek, de több tartományban is kijárási tilalmat rendeltek el. Aznap este a spanyol társadalom és a világ lélegzetvisszafojtva várta az események további alakulását.
Az F-23-as hadműveletnek keresztelt akció célja egyértelműen a kormány leváltása és a falangista hatalomátvétel volt. A szervezők szerint János Károly (Juan Carlos) király által kinevezett korábbi kormányok, függetlenül attól, hogy bal vagy jobboldaliak voltak-e, csak rontottak az ország helyzetén: a gazdasági problémákat nem oldották meg, a baszk terrorista szervezettel, az ETA-val sikertelen harcot vívtak, napról-napra csökkent a befolyásuk. A spanyol tartományoknak való nagyobb autonómia biztosítása szintén komoly ellenérzéseket váltott ki a falangisták körében: nemrég derült ki, hogy Tejero a puccs előtti egyik levelében azt írta, hogy nem szabad nagyobb önrendelkezést adni Katalóniának, mert azzal csak Spanyolország felbomlását segítik elő, mivel a katalánok független államot akarnak majd.
Ügyelve a szimbólumok fontosságára János Károly egyenruhában jelenti be, hogy elítéli a puccsot. A kép forrása: Youtube.
Csakhogy a demokrácia váratlan győzelmet aratott. A puccsisták rossz szervezése miatt, az egységek között alig volt kommunikáció, teljesen irányítatlanul zajlott az államcsíny, s nem is sikerült maguk mellé állítani a hadsereg nagy részét. János Károly spanyol király éjszakai élő tv-adásban elítélte a puccsot és a spanyol demokratizálódás mellett foglalt állást. Ebből kifolyólag az akció kudarcra ítéltetett: Tejero megadta magát és a katonai rendőrök elhagyták az épületet. A fő szervezőket harminchárom évnyi börtönbüntetésre ítélték, de komolyabb tisztogatásokra nem került sor, mivel Madrid különösen ügyelt arra, hogy a jogállamiság és az emberi jogok kereteit ne lépje túl a retorziók során.
…a spanyol demokrácia zenitre ér…
Spanyolország és a nyugati világ egyként lélegzett fel: a spanyol demokrácia átvészelte a megpróbáltatásokat, és a hatalomátvételi kísérleteket a „nyugati demokrácia szellemiségéhez” megfelelően kezelte. A nyolcvanas években zajló spanyol demokratizálódást a NATO és az Európai Unió szintén pozitívnak ítélte, és a geopolitika-gazdasági okokon kívül Madrid politikai és ideológiai okokból is „érdemessé” vált arra, hogy a nyolcvanas évek második felére mindkét szervezet teljes jogú tagjává váljon. A spanyol – és ezzel párhuzamosan a portugál – demokratizálódás sokáig mintaként szolgált azon országok számára, amelyek több évtizednyi diktatúra után (függetlenül annak színezetétől) egy sokkal liberálisabb rendszert akartak bevezetni és csatlakozni szerettek volna a nyugati integrációs szervezetekhez. Tehát miután a kelet-közép-európai országok kiszakadtak a keleti tömbből és összeomlott a szocialista rendszer, a „spanyol tapasztalatokat” egyfajta követendő példaként állították eléjük.
Spanyolországban a mindennapi élet részét képzik a sztrájkok. A kép forrása: Wikimedia.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt húsz-harminc évben ne lettek volna mélypontok: kormányválságok, bal és jobboldali politikusok korrupciós botrányai, uniós támogatásokkal való visszaélés, diplomáciai viták, pénzügyi krízis, munkanélküliség növekedése, tüntetések és súlyos összecsapások a rendőrséggel. Ezek „megszokott” (de korántsem elfogadható) dolgok egy demokrácia történetében, de sohasem alakult ki olyan válság, amely közvetlenül magára a spanyol demokrácia intézményére jelentette volna veszélyt.
Ugyanúgy a mediterrán ország demokráciájának „érettségét” látták abban is, ahogyan az elmúlt évtizedekben a spanyol állam a terrorizmus ellen harcolt. Miközben a Franco-éra utolsó éveiben és az 1980-as években szinte mindennapossá váltak az összecsapások Baszkföldön, az ETA terrorista szervezet által elkövetett merényletek és a hatóságok erőszakos és véres fellépései, addig 1990-től fokozatos javulás következett be ezen a téren. A madridi kormányzat egyre inkább kiszélesítette az autonómiát és a tárgyalóasztal mellett próbált megegyezni az ETA-val. A lassú, de hatékony és türelmes politikának a gyümölcse 2006-ra érett meg, amikor az ETA vezetése fegyverszünetet jelentett be. Ezután a szervezet passzivitásba vonult és 2017 márciusában felszámolta utolsó titkos fegyverraktárait, és bejelentette megszűnését. Ezt pedig a spanyol kormány úgy értelmezte, mint
„demokrácia győzelmét a terrorizmus felett”.
Ugyanúgy sok elemző követendőnek ítélte azt is, ahogyan az elmúlt években Madrid a bevándorlás kérdését és az iszlamista terrorizmust kezelte. 2004. március 11-én az al-Kaida végrehajtotta a legnagyobb európai merényletét, amely során 191 ember vesztette életét és 1800-an megsérültek. Akkoriban elterjedt, hogy az Spanyolországban – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – emberi jogokat háttérbe szorító intézkedések veszik kezdetüket, sokkal keményebb fellépés várható az ibériai országban élő muszlimok ellen, csökkentik a bevándorlást és növelik a rendőrség, illetve a titkosszolgálat jogköreit.
Azonban nem így történt. A spanyol kormányok ismét helyén kezelték a történteket és nem estek túlzásokba, nem voltak központilag végrehajtott muszlim vagy bevándorló-ellenes intézkedések. Ez viszont nem jelentette azt, hogy a spanyol hatóságok tétlenek maradtak volna vagy alábecsülték volna az ebben rejlő veszélyt: Wágner Péter az egyik cikkében rámutatott arra, hogy tizenhárom éven át egyetlen dzsihadista terrortámadás sem történt Spanyolországban, miközben több merényletet meghiúsítottak: 2013 és 2016 között 200 embert tartóztattak le, akik terrorcselekményt készültek végrehajtani az ország területén.
Kétségtelen, hogy a 2017-ben augusztusában végrehajtott spanyol támadássorozatok, mint a barcelonai ámokfutás, amelyben 13-an vesztették életüket, sokkolta a spanyol lakosságot, államot és egyben az egész világot. Spanyolországban, akárcsak Franciaországba, Nagy-Britanniában vagy más nyugati országban, szintén fellángolt a vita az iszlamizmusról, a bevándorlásról és a muszlimok helyzetéről. Habár igaz, mindössze másfél hónap telt a terrortámadások óta, mégsem tűnik úgy, hogy a spanyol kormány szignifikánsan változtatni készülne a korábbi politikáján, a terrorizmus elleni harcában, vagy másképp állna hozzá a bevándorláshoz való kérdéshez. Ugyanúgy nem volt jele annak sem, hogy a spanyol rendőrség ezek után sokkal erőszakosabban lépne fel, teljesen figyelmen kívül hagyva az emberi jogokat, amelyekre különösen ügyelt. Ismét csak azt lehetett hallani, hogy a spanyol demokrácia már van annyira erős, hogy képes ezeket a kihívásokat megfelelően kezelni és továbbra sem fenyeget annak összeomlása.
… és alkonya?
Pont ezen példák tükrében érthetetlen a spanyol hatóságok és kormányzatok hétvégi viselkedése. Igazuk van azoknak, akik arról beszélnek, hogy 1981 óta nem volt ekkora válság a spanyol demokráciában. A világ október 1-jén olyan eseményeknek lehetett a tanúja, amelyek nem Nyugat-Európában számítanak megszokott jelenségnek, hanem például Egyiptomban, miután 2013-ban szétverték a Muszlim Testvériség tüntetéseit. A feltartott kezű demonstrálókat verő, az időseket cipelő, a nők haját tépő, a katalóniai szavazati irodákat ostromló és az újságírókat „szemkilövető” rendőrök akcióival volt tele a nemzetközi média és a szociális közösség.
Csak néhány felvétel október 1-jéről.
Természetesen nem lehet kizárólag csak az egyik oldalt vádolni a kialakult helyzetért, hiszen a katalán nacionalisták túlfűtött érzelmei vagy a helyi populista politikusok hatalmi játszmái szintén hozzájárultak az összecsapásokhoz. Ugyanakkor függetlenül attól, hogy az egész referendum mennyire ment szembe a spanyol alkotmánnyal vagy a nemzetközi joggal, nem elegendő magyarázat a spanyol rendőrök fellépésére és Rajoy reakcióira. Ezzel ugyanis komoly csorba esett a spanyol demokrácia hírnevén: már fogják Spanyolországot emlegetni, mint az európai demokratikus átalakulások mintaképe. Sőt, sokan – többek közt a cseh jobboldali politikusok – már arról beszéltek, hogy Madrid – Budapesthez és Varsóhoz hasonlóan – egy csapásra az Európai Unió fekete báránya lett és spanyol demokrácia már ugyanolyan uniós bírálatokat érdemel, mint a lengyel vagy a magyar.
Egyelőre még túl frissek az események, és nem tudni, hogy az október 1-jei események miképp fognak lecsapódni a jövőben. Egyelőre a nemzetközi közösség és az Európai Unió még mindig nehezen bírja megemészteni a történteket, és a harag sem hűlt ki teljesen a katalánok körében. Sok szakértő és újságíró megjegyezte, hogy a 90 százaléknyi igen annak köszönhető, hogy nagyon sokan dühből és „csak azért is alapon” adták le a voksukat a független Katalónia mellett. Annak ellenére, hogy a katalán lakosság mindössze 42 százaléka járult az urnához, vasárnap óta egy új fejezet kezdődött nemcsak a katalánok, hanem Spanyolország történelmében.
Egy olyan folyamat vette kezdetét, amely kimenetele még nem látható, de sejthető: ha Madrid nem kezeli helyén a dolgot, akkor annak nemcsak a spanyol állam integritása, hanem demokratikussága láthatja a kárát. A hatóságok agresszív cselekedetükkel megalapozzák egy helyi „katalán ETA” létrejöttét, amely akár fegyveresen is harcot hirdethet az önállóságért (Korábbi és napjaink példái is bizonyították, hogy nem kell a többség támogatása egy terrorcsoport létrejöttéhez, hanem elég hozzá egy csalódott, dühös és erőszakos megoldást előnybe részesítő csoport).
Ráadásul figyelembe véve a népszavazással párhuzamosan a Baszkföldön zajló szimpátia tüntetéseket és nyilatkozatokat, korántsem elképzelhetetlen, hogy a baszk ETA ismét felveszi a harcot a spanyol kormánnyal, amelyet már a katalóniai események után nem tart demokratikusnak és „nosztalgiázva a régi szép időkre” együtt szállnak szembe a „spanyol autokráciával, hadsereggel és fasizmussal”. A legrosszabb forgatókönyvet pedig az jelentené, hogy a spanyolokban megdől a demokráciába vetett hitük és egy pillanat alatt semmisé válhatnak az elmúlt harminc év eredményei. Ez pedig kétségkívül az hozhatja magával, hogy a hadsereg egyes tagjai vagy a régi rendszer hívei újra akcióba lendülnek a „spanyol állam védelme érdekében”, ahogyan egykoron Franco az 1936-os puccsát magyarázta a világ előtt.
Éppen ezért bizonyos, hogy a mostani történéseket a falangisták és az egykori 1981-es puccskísérlet végrehajtói (már, akik életben maradtak) szemlélték a legnagyobb kárörömmel és jópár üveg vörösbort kibontottak az elégedettségükben. Hiszen ők előre megmondták: ez lesz a spanyol demokratizálódás és a nagyobb autonómia biztosításának a vége. Remélhetőleg a spanyol kormány most már bölcsebb lesz és nem hagyja, hogy az alábbi mondás valósággá váljon: „Se repite la historia”.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
