Kezdőlap Címkék Eszterházi Péter

Címke: Eszterházi Péter

Nem találunk szavakat II. – 2019. május

Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.

Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.

Ha nem sikerül, segítünk. És talán még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.

MEGFEJTÉS ITT.

Nem sokkal azután ismerkedtem meg Deannel, hogy az asszonnyal különmentünk. Súlyos nyavalyából lábaltam kifele – nem is részletezem most. Keserves huzakodásainknak is köze lehetett hozzá, elég annyi, s hogy az érzésem az volt, pusztul a világ. Dean Moriarty felbukkanásával új életem kezdődött. Nevezhetném akár úti életemnek.

MEGFEJTÉS ITT.

Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Yossarian meglátta a lelkészt, és tisztára belehabarodott. Yossarian májpanasszal ragadt a kórházban, de a panaszból sehogy se akart sárgaság lenni. Az orvosok rejtélyesnek találták ezt a tényt, hogy sehogy se akar belőle sárgaság lenni. Mert ha sárgaság lett volna belőle, azt kezelhették volna. Ha nem lett volna belőle sárgaság, hanem csak úgy elmúlik, akkor elbocsáthatták volna Yossariant. De hogy egész idő alatt sehogy se akart belőle sárgaság lenni, ebbe belezavarodtak.

MEGFEJTÉS ITT.

ELŐSZÓ melyben elsősorban azt igyekszem megmagyarázni, hogy ezt az egész bajos történetet miért teregetem az olvasó elé. De másrészt és legfőképpen azt is mentegetnem kell, hogy miért kell mentegetődznöm olyasmiért, ami a világ legtermészetesebb, legmagátólértetődőbb dolga:hogy ugyanis az író elmesél valamit, ami mindenkivel megtörténhetik, abból a rendkívülfigyelemre méltó alkalomból, mikor éppen vele történt meg.

MEGFEJTÉS ITT.

A házasság első két évében – ma már megállapíthatom – tökéletes volt a viszonyunk. Ezt úgy értsék, hogy ebben a két évben az a homály kísérte az érzékek teljes és mély összehangját, vagy ha jobban tetszik, az a szellemi csönd, amelyben hallgat a józan ész: az ember csak a szerelemre bízza magát, és nem méricskéli az értékeit annak, akit szeret. Egyszóval: Emiliát én hibátlannak láttam, és úgy gondolom, hogy ő is engem.

MEGFEJTÉS ITT.

Gyerekkorában Marcellót úgy elbűvölték a tárgyak, mint valami szarkát. Talán mert a szülei, inkább nemtörődömségből, mint szigorúságból, sose gondoltak rá, hogy a gyerek birtokló ösztönét kielégítsék: vagy mert mélyebb és sötétebb ösztönyilallásai álcázkodtak benne mohó kapzsisággá: valami dühöngő vágy volt ez, hogy a legkülönfélébb tárgyakat megkaparintsa.

MEGFEJTÉS ITT.

A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik      szépen, ők tökéletesen normálisak. Senki sem feltételezte róluk, hogy közük lehet bármilyen rejtélyes vagy szokatlan dologhoz, ugyanis a leghatározottabban elzárkóztak minden sületlenségtől.

MEGFEJTÉS ITT.

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől. De nem tudott olyan gyorsan besurranni, hogy ne törjön be vele együtt egy kavicsos porörvény.

MEGFEJTÉS ITT.

Hogyis van…hogyis …van…
– Ej, a macska rúgja meg, c’est la question, ma tres cbére demoiselle! Buddenbrook konzulné ott ült anyósa mellett, az egyenes vonalú, fehérre lakkozott, aranyos oroszlánfővel díszített pamlagon, amelynek párnázata halványsárga kelmével volt behúzva.

MEGFEJTÉS ITT.

Először is azt mondhatom el, hogy gyalog laktunk a hatodikon, és hogy rosa mama részére, amilyen rengeteg kilót cipelt azon a két árva lábán, ez nmaga volt a gonddal-gyötrődéssel teli mindennapi élet forrása. Ezt mindannyiszor eszünkbe juttatta, amikor épp másra nem panaszkodott, mert ráadásul zsidó is volt.

MEGFEJTÉS ITT.

Sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim – sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim, SÉRveim, SÉRVEim – sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim – sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, nyolcas a poén, poén a nyolcas, sérveim, sérveim – SÉRveim, sérveim, sérveim, mehet, sérveim, sérveim, sérveim, tiszta a nyolcas, sérveim, sérveim, SÉRVEim, sérveim, sérveim, SÉRVEim, sérveim, sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim

MEGFEJTÉS ITT.

Reggel ötkor – mint mindig – a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni.

MEGFEJTÉS ITT.

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől. De nem tudott olyan gyorsan besurranni, hogy ne törjön be vele együtt egy kavicsos porörvény. Az előcsarnokhoz vezető folyosó főtt kelkáposzta és öreg rongy lábtörlők szagát árasztotta. Egyik végén egy ­épületen belüli elhelyezés céljára túlságosan is nagymére­tű-plakát volt a falra szegezve. Csak egy hatalmas arc volt látható rajta, méternél is szélesebb arc: egy negyvenöt év körüli, sűrű fekete bajuszos, durva vonású férfi arca.

MEGFEJTÉS ITT.

Amadis Dudu minden meggyőződés nélkül haladt a keskeny utcácskán. Mindennap három és fél jegyet szokott kezeltetni, mert menet közben, még a megálló előtt szállt le, s most megtapogatta mellényzsebét, hogy meggyőződjék róla, maradt-e még jegye. Igen. Maradt. Egy madarat pillantott meg: szemétrakás tetején ült, s csőrével olyan ügyesen kapirgált három üres konzervdoboz belsejében, hogy sikerült kikopognia az Ej uhnyem első ütemeit.

MEGFEJTÉS ITT.

Gaal Dornicknak hívták, s igazi falusi gyerek volt, aki még sohasem látta Trantort. Mármint a valóságos várost, mert a hipervideón rengetegszer látta már, meg alkalomadtán a császári koronázásról vagy a Galaktikai Tanács megnyitásáról közvetített nagyméretű, háromdimenziós híradókban. Mert habár egész élete Synnaxon telt is el, amely a Kék Sodrás legszélén kering csillaga körül, azért, ugyebár, ő sem volt elszakadva a civilizációtól. Mint akkoriban egyetlen sarka sem a Galaktikának.

MEGFEJTÉS ITT.

Élt egyszer egy híres mérnök, egy nagy feltaláló, aki éjjel-nappal boszorkányos szerkezeteken törte a fejét, és csudálatosan okos gépeket épített. Fabrikált például egy pici szerkentyût, amely olyan gyönyörûségesen énekelt, hogy elnevezte pacsirtomatának. Bátor szív volt a kézjegye, ezt viselte minden atom, amely kikerült a keze alól; álmélkodtak is utóbb a tudósok, mikor a színképekbõl vidám szívecskék hunyorogtak rájuk. Sok mindenféle hasznos gépet szerkesztett ez a mérnök. Egyszer aztán gondolt merészet és nagyot: összeötvözi az életet a halállal, és imigyen véghezviszi a lehetetlent.

MEGFEJTÉS ITT.

Vedd már le azt a szemüveget – mondta Tortose Pierrot-nak – vedd már le, ehhez a melóhoz igazán nem való. Pierrot engedelmesen, gondosan a tokba dugta. Öt méterre még csak ellátott, de a hordó, meg a nézők székei már ködbe vesztek.

MEGFEJTÉS ITT.

– Mejixagosijenszörnyen – háborgott magában Gabriel. – Mégiscsak abszurdum, hogy sose tisztálkodnak. Azt írja az újság, Párizsban a lakások tizenegy százalákában ha van fürdőszoba, ami nem is meglepő, de azért mosakodni anélkül is lehetne.

MEGFEJTÉS ITT.

Többé-kevésbé mindez megtörtént. Ami a háborús részleteket illeti, azok mindenesetre jócskán valóságosak. Egy tagot, akit ismertem, valóban agyonlőttek Drezdában, mert elvitt egy teáskannát, ami nem az övé volt. Egy másik fickó, akit ugyancsak ismertem, valóban azzal fenyegette személyes ellenségeit, hogy a háború után felbérelt fegyveresekkel meggyilkoltatja őket. És így tovább. A neveket mind megváltoztattam.

MEGFEJTÉS ITT.

Brenda hatéves volt, amikor lepottyant az almafáról. Felmászott a tetejére, és a finom almákkal teli főág letörött. Gary kapta el, mikor az ág recsegve ropogva földet ért. Nagyon megijedtek.  Az almafák hozták nagyanyjuknak a legjobb termést, és a gyümölcsösben tilos volt fára mászni. Brenda segített a fiúnak elvonszolni az ágat, és remélték, hogy senki sem veszi majd észre. Ez volt Brenda legkorábbi emléke Garyről.

MEGFEJTÉS ITT.

A szülőföld sokszor olyan, mint az ember szíve: ha kicsiny a szív, akkor parányi, ha nagy a szív, akkor mérhetetlen. Engem sohase bántott a hazám picinysége, bár nem állítom, hogy nagy szívem van. Ha módomban volna, itt Guadeloupe-on újra megszületni, szenvedni és meghalni.

MEGFEJTÉS ITT.

Verričres nagyon csinos kisváros Franche-Comté tartományban. Piros cseréppel fedett, csúcsos tetejű, fehér házai egy domb oldalán ereszkednek alá, legenyhébb hajlatait is hatalmas gesztenyefák koronái élénkítik. A Doubs néhány száz lábnyira folyik az erődítés alatt, a várost még a spanyolok építették; a falak ma már romokban hevernek.

MEGFEJTÉS ITT.

Valahányszor elmélkedéseimben elgondolom, bájosabbnál bájosabb hölgyeim, hogy ti valamennyien természettől fogva mily érzékeny szívűek vagytok, belátom, hogy könyvem felfogásotok szerint komoran és gyászosan fog kezdődni, mivelhogy az elmúlt halálos járvány fájdalmas emlékezetét viseli homlokán, melyet egy értelemmel átkoz mindenki, akár megélte, akár más úton-módon tud róla. De azért nem akarom, hogy ez visszariasszon benneteket a továbbolvasástól, mintha bizony olvasás közben szüntelenül sóhajok és könnyek között vezetne utunk. Vegyétek úgy e borzalmas kezdetet, mint a vándor a zordon és meredek hegyet, melynek lábánál szépséges és kellemes síkság terül, melyben annál nagyobb gyönyörűségök telik, minél fáradságosabb volt a felkapaszkodás és a leereszkedés.

MEGFEJTÉS ITT.

Itt most egyedül vagyok, védett helyen. Odakint esik, lehajtott fejjel megy az ember az esőben, egyik kezét a szeme elé emeli, de azért maga elé is figyel, néhány méterre maga elé, a néhány méternyi nedves aszfaltra: odakint hideg van, süvít a szél a lombok között, egész ágakat himbál meg, himbálja, himbálja őket, az ágak odavetődik a falak fehér vakolatára.

MEGFEJTÉS ITT.

Gyönyörű délután volt. Az ég kéklett, a nap sárgállott, a pillangók csapongtak, a madarak csiviteltek, a méhek döngicséltek – hogy rövidre fogjuk, mosolygott az egész világ.  Lord Emsworth kisebbik fiára, Freddie Threepwoodra, aki egy farkaskutya társaságában, sportkocsijában ült a blandingsi kastély bejárata előtt, mindez csekély hatást gyakorolt. Az  ő gondolatait a kutyakeksz foglalta le.

MEGFEJTÉS ITT.

Emsworth grófja, e rokonszenves arisztokrata, a blandingsi kastély tágas könyvtárában, a nyitott ablaknál állott – összeesve, akár egy vizesharisnya, mint mindig, ha nem támaszkodhatott neki valaminek – és végigjártatta tekintetét birodalmán.

MEGFEJTÉS ITT.

Elzászban, 1850 táján, egy gyermekek által sújtotta tanító beletörődött, hogy áttér a szatócs pályára. Ám valamilyen kárpótláshoz ragaszkodott e kiugró pedagógus: ha neki kell mondania arról, hogy az elmék épülésén munkálkodjék, valamelyik fia munkálkodjék majd egyszer a lélek épülésén: a család egyik sarja lelkésznek megy, mégpedig Charles.

MEGFEJTÉS ITT.

Legjobb volna napról napra följegyezni az eseményeket. Naplót vezetni, hogy tisztán lássak. Nem engedni, hogy elsikkadjanak az árnyalatok, a legapróbb tények, még akkor sem ha merőben jelentéktelennek látszanak: és főként: osztályozni őket. El kell mondanom, hogyan látom ezt az asztalt, az utcát, az embereket, ezt a csomag dohányt, minthogy éppen ez változott meg.

MEGFEJTÉS ITT.

Ahogy a tizenhat éves Karl Rossmann – akit szegény sorsú szülei Amerikába küldtek, mert egy cselédlány elcsábította, s gyereket szült tőle – a mind lassabban sikló hajón megérkezett New York kikötőjébe: a szabadság istennő messziről figyelt szobra egyszerre mintegy fölerősődő napfényben tárult eléje. Mintha most emelte volna magasba karját a karddal, alakja körül pedig szabad szelek lengedeztek.

MEGFEJTÉS ITT.

Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Svejk úrnak, aki évekkel ezelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította : azóta kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt és hamisított pedigrével eladta őket.

MEGFEJTÉS ITT.

Kilenc kilométernyire tanyázunk a front mögött. Tegnap fölváltottak: most tele a gyomrunk szemes babbal, marhahússal, jóllaktunk és elégedettek vagyunk. Még estére is kapott mindenki egy tele csajkával: azonkívül megduplázták a kolbász- és kenyérporciót – ez már döfi.

MEGFEJTÉS ITT.

Szombaton, ebéd után minden zárva, Bohunka austová kiugrott a villamosból, átszaladt a téren, és kifulladva berontott az üzletbe, épp hogy csak beengedték, s máris bezárták mögötte az ajtót és szüntelen kulcscsörgetlés közben elédobták azt a megálmodott kis holmit : sebtében a vállához illesztette és megállapította, hogy két ujjnyival a véniuszdombja alatt végződik, Bohunka nyelt egyet, a kulcsok a pulthoz ütődtek, Bohunka sietve fizetett, és miután kituszkolták az üzletből, boldogan fellélegzett a hangos csattanással kulcsra csukódott ajtó előtt.

MEGFEJTÉS ITT.

A 7. sz. Gyors Bukarest, Budapest és Pozsony felől szerdán, április 1-én a szokásos késéssel befutott a brnói Főpályaudvar első vágányára. Mialatt az alkalmi utasok fejetlenül szaladgáltak ide-oda, mert mindig a középső kocsikba akarnak beszállni, de a középső kocsik mindig fönntartott, vagy hálókocsik, azalatt Jacek Jost (33/175, arca ovális, szeme, haja barna, különös ismertetőjele nincs) a helyjegyes kocsik mindig meglepő sorrendjét fürkészte, amíg magában derülve, a 34-es és a 38-as között föl nem fedezte az 52-est.

MEGFEJTÉS ITT.

Június 2-án hétfőn reggel egy fekete szolgálati 603-as süvített az Elba-parton Ústítól Prágába, három mérnök, meg egy ellenszenves sofőr (kilógatta a könyökét az ablakon, és a kanyarokban nemcsak fütyörészett, hanem köpködött is).

MEGFEJTÉS ITT.

Értelmetlenül túlvilágított meztelen ég, tülekedés a túlzsúfolt autóbuszok és villamosok előtt, elhagyatott asztalkák és szánalmasan szűretlen fénytől megvilágított üres széksorok a kávéházban, amelyen izzadt sörfiúk szaladgálnak keresztül a piros-fehér ernyők alá, sikongató gyereksor a fagylaltos előtt, kókadt szombat, minden zsúfolva, vagy zárva, Milan Renc elhagyta a teret, megszokott utcáin át hazament, a lépcsőházban leemelte az asztalkáról az újságjait fürdőszobás, távfűtéses lakásában a heverőre dobta őket, és bekapcsolta a tranzisztoros rádiót.

MEGFEJTÉS ITT.

Már megint horkolsz – nyögött föl Aranka, csukott szemmel beledöfte a térdét férje oldalába (ezúttal a veséje tájékát találta el), hátat fordított neki és tovább aludt. De én most már nem alszom el, sóhajtotta Sarlik Libich (30), és pár percnyi forgolódás után kilopózott a hálószobából.

MEGFEJTÉS ITT.

1954. június elsején, kora hajnalban a frissen diplomázott (három nappal azelőtt a pardubicei vegyipari főiskolán) Marek Paar mérnök (nem egészen huszonkét éves) egyik kezében a kofferével, másikban a cipőjével kiosont (hogy ne kelljen kifizetnie az utolsó hét hónap albérleti díját) a Pardubice szélén álló házacskából, és felült a gyorsra, hogy jelentkezzen élete első munkahelyén, silány minőségű, szürke kockás öltönyében (a diplomakiosztáson a 106 végzős közül egyedül én nem voltam feketében) és 59 koronás, lyukacsos, szürke műbőr félcipőjében.

MEGFEJTÉS ITT.

Néhány fiú kosárlabdázik egy telefonoszlop körül, amelyre valami deszkőát szögeztek. Nagy iramodások, kurjantások. A sikátor kavicsa csikorog és pattog a tornacipők gumitalpa alatt, s mintha felröppentené hangjukat a nedves márciusi ég kékjébe, a drótok fölé.

MEGFEJTÉS ITT.

Caldwell megfordult, s amint megfordult, bokájába nyíl fúródott. A osztályban kitört a röhögés. A fájdalom felszökött sípcsontja karcsú velején, ott örvénylett térde útvesztőiben, megduzzadt, s még bömbölőbben öntötte el zsigereit. Szemét kénytelen-kelletlen a táblára szögezte, ahova krétával fölírta a világmindenség valószínű életkorát, az 5 000 000 000 évet.

MEGFEJTÉS ITT.

Fogytán a benzin, gondolja Harry (Nyúl) Angstrom, ahogy ott áll a Springer motors bemutatótermének nyári por borította ablakánál és a forgalmat figyeli a 111-es úton, a forgalmat, mely valahogy gyér és aggodalmas, ahhoz képest, hogy valamikor milyen volt. Ennek a büdös világnak fogytán a benzinje.

MEGFEJTÉS ITT.

Egy este, vagy húsz évvel ezelőtt, a kisebbik húgomat, Frannyt, minthogy népes családunkat éppen a mumpsz ostromolta, babaágyastól, mindenestől, áttelepítették abba a feltehetően nem fertőzött szobába, amelyet én osztottam meg legidősebb fivéremmel, Seymourral. Tizenötéves voltam, Seymour tizenhét.

MEGFEJTÉS ITT.

Ragyogó napsütés volt ezen a szombat délelőttön, de azért mégiscsak felöltő-idő az egész heti ballonkabát-idő után, pedig mindenki azt remélte már, hogy a jó idő megmarad a várva várt hétvégére is – a Yale meccse vikendjére. Vagy huszonöt diák cárta az álliomáson, hogy a tíz-ötvenkettessel befusson a szerelme, de legfeljebb hatan, vagy heten merészkedtek ki a nyitott, szeles peronra.

MEGFEJTÉS ITT.

Ott vannak kinn.

Fehér ruhás fekete fiúk játszanak a folyosó végén, aztán gyorsan feltörlik, amíg odaérek.

Már törlik is, mire jövök ki a hálóból. Mind a hárman gonoszul vicsorognak a napvilágra, erre az egész házra, akikre dolgoznak, az emberekre, mindenre.

MEGFEJTÉS ITT.

Morális válságban van az ország

Talán az lett volna a legjobb megoldás, ha nevetségessé tesszük Orbán rendszerét – ezt nyilatkozta Kálmán C. György irodalomtörténész, kritikus a Független Hírügynökségnek. Úgy gondolja, hogy a meghirdetett kultúrharc csak ijesztgetés, kísérlet arra, hogy figyelmeztetést küldjenek az érintetteknek, mi az, ami megengedhető és mi az, ami nem. De ha akarnak is lépni, a művelet nem végrehajtható.

  • Rajtuk van az állam szeme
  • A hatalom sáncai mögül támadnak
  • Dönteni kell, mennyire engednek a politikai nyomásnak
  • Esterházy nem volt baloldali, mégis…
  • Újra rejtett zsidózás folyik

 

Furcsa politikai mozgásokat érzékel az ember, Orbán Viktor be is ígérte a szeptemberi változásokat, el is indult egyfajta kultúrharc, de nem tudjuk ennek mi az igaz tétje. Te mit érzékelsz?

Nem tudom én sem, hogy miről is van szó. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy egyszerűen meg akarnak ijeszteni embereket, hogy úgy mondjam, megijedős hangulatot akarnak kelteni. Ezért aztán nem tudom, hogy lépnek-e, és ha igen az valójában mit is jelent. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy akarnak-e bármit lépni. Lehet, hogy csak egy rossz hangulatot akarnak elültetni a kulturális közvéleményben. Egyszerűen nem tudom, hogy mi történhetne. Azt látjuk, hogy a tudomány területén már léptek, pénzt vontak el, de a kultúra területén nem tudom, hogy mit tudnának csinálni.

Nem csak a vágyaidat vetíted ki, amikor azt hiszed, hogy nem tudnak mit lépni a művészvilág ellen?

Nem, tényleg nem tudom, mit léphetnének. Oké, a színházakat elfoglalják, szép lassan már el is foglaltak egy csomót, a zenei életen nincs mit elfoglalni, az nem egy tényező, a képzőművészetben…

Hadd állítsalak meg egy pillanatra, csak mert a zenei életet említetted: épp a napokban zajlott egy mesterségesen gerjesztett vita arról, hogy a könnyűzenében kit játszanak a rádióiban és kit nem, illetve hogyan nyomják el a nemzeti érzelmű énekeseket…

Hiába csinálják ezt, nem fog működni. Hidd el, hogy ez nem egy végrehajtható elképzelés, ezért is hiszem, hogy ez inkább ijesztgetés, mint operacionális intézkedés. Az irodalomban ugyanez a helyzet: nincs mit végrehajtani. Teljesen kizártnak tartom, hogy a zenei szerkesztők majd tollal a kezükben nézik a listákat, mit szabad, mit nem. Nem tudom elképzelni ezt a helyzetet. Nincsenek végrehajtói, nincsenek végrehajtható tervek, vagyis ez nem fog működni.

Akkor miről szól az ijesztgetés? Üzenet azoknak, akik pozícióban vannak, hogy kiket foglalkoztassanak?  Adott esetben például, hogy nem közlik a te írásodat. Ezt jelenti?

Igen, ezt jelenti. Hogy, akik döntési helyzetben vannak, érezzék, rajtuk van az állam szeme, vagyis nem tehetnek meg akármit, mert pórul járnak. Mint ahogy már rálépett erre az útra a Prőhle Gergely, az Ókovács Szilveszter meg a Baán László; ők már megkapták az üzenetet: vigyázat. És persze vigyázzanak az alkotók, művészek is, ha előre akarnak jutni, igyekezzenek beállni a sorba. Más gyakorlati jelentőségét nem látom ennek a kultúrharcnak.

Csepeli György azt nyilatkozta a portálunknak, hogy ezt a kultúrharcot nem lehet megnyerni, mert az igaz művészek a kurzustól függetlenül alkotnak. Így látod te is?

Igen, ugyanígy látom. Csak a fenyegetés a dolog lényege.

Pesty László, a jobboldal egyik filmrendezője, megmondó embere, azt állította, hogy nagy a baj, mert a balliberális oldal művészeit komoly összegekkel támogatja a kormányzat, miközben pedig külföldön acsarkodnak a kormány ellen.

Ez pontosan az, amit Rényi Péter mondott Konrádról annak idején; ez a hetvenes évek elejének gondolkodása. Az állítás nem igaz; a magyar művészek jelentős része nyomorog, vagy nehezen él meg, nem jutnak komoly állami forrásokhoz. Az meg talán természetes, hogy elmondják, megírják a véleményüket, ettől ez még nem acsarkodás. Nevetséges.

Még mindig nehezen látom be, hogy sima ijesztgetésről lenne szó. Az egyetemek, a kancellárokon keresztül a kormány kezében vannak, a színházakat te magad is említetted, a könyvkiadók is meggondolják, hogy kit nyomtattatnak ki, szóval úgy tűnik, mint ha csak az internet maradna szabad felületként…

Igen. Valóban nincsenek ellenzéki lapok, a Népszavát leszámítva, de az internet tele van ellenzéki fórumokkal ahol bármit meg lehet írni. Nagyon van az internet; nem csak lesz, van is.

Szerinted mi a magyarázata az Esterházyval, vagy Parti Nagy Lajossal szembeni támadásoknak? Koncepció van mögötte, vagy csak egyes emberek megfelelni vágyása?

Szerintem ez az utóbbi. Nem hiszem, hogy lenne egy mesterterv arról, hogy mit kell kezdeni az irodalommal. Nem. Itt vannak sértett emberek, meg olyanok, akik másmilyen közeget szeretnének kialakítani, mint, ami van, és ennek megfelelően nyilatkoznak. Egyébként nem is lenne olyan nagy baj, hogy ezt teszik. Azt, hogy a nagy tekintélyű szerzőket megpróbálják lerántani a földre, abban van valami rokonszenves is. Normális körülmények között lehet ilyet csinálni. De nincsenek normális körülmények, teljesen hisztérikus a hangulat, ráadásul ezek az emberek a hatalom sáncai mögül beszélnek.

De mit találsz ebben rokonszenvesnek?

Pont azt mondom, hogy ha ezek az emberek nem a hatalommal a hátuk mögött akarnák megtámadni Esterházyt, abban volna valami bátorság, még ha némiképp nevetséges is. De így nem csak nevetséges, szánalmas is, mivel a hatalomnak akarnak kedveskedni, és ettől nem normális a dolog.

Mennyire határozza meg a mai magyar művészeti életet a pénz? Már úgy értem, hogy az a pénz, amit kormány tol bele, látjuk, hogy miként, milyen elvek mentén?

Nem hiszem, hogy meghatározza. Egyéni döntéseket határoz meg, azt például, hogy fordul-e valaki az MMA-hoz, vagy sem? Ez mindig a saját elhatározásodon múlik: kérsz-e pénzt egy ilyen, a hatalom által kitömött szervezettől, vagy sem. Ez külön kérdés, de az egész közeget nem határozza meg a pénz elosztása. Amíg a művészek meg tudják mutatni azt, amit alkotnak, addig ez elműködget.

Neked mi az egyéni döntésed?

Én eddig elkerültem; még nem fordult elő, hogy az MMA-hoz fordultam volna. Nem élek jól, de nem is szorultam rá, hogy kérjek.

Tehát egzisztenciálisan biztonságban vagy?

Igen.

Tudod vállalni a gondolataidat.

Így van, és ha nem publikálnak, akkor abba nem megyek tönkre, anyagilag sem. Az NKA-tól kértem már egy könyvhöz pénzt, nem kaptam meg, de vele nincs bajom, az NMA-hoz sose fordulnék. Ezzel együtt nem ítélem el azokat, akik ezt megteszik, hát Istenkém…

Megint Csepelire hivatkozom: azt mondta, hogy ma egyéni túlélési technikákra kell berendezkedni, mert kollektív erő nem mutatkozik…

Abszolút így van. És az előbbi válaszomban éppen arra utaltam, hogy ezeket az egyéni technikákat nagyon meg, vagy el lehetne ítélni morálisan. Én nem tenném, de, ha ő azt teszi, hát tegye. Az ember mindig csak magáról dönthet, másokat nem ítélhet meg.

Ez, amit mondasz, számomra azt jelenti, hogy morális válságban van az egész ország.

Biztos. Ezt sikerült elérni. Az emberek hihetetlenül gyanakodva néznek egymásra. És azzal, hogy lehetőségekhez lehet jutni, ha egy kicsit engedsz, valamit leadsz az elveidből, nem kell nagyon nagyot fordulni, ügyesen taktikázott a hatalom. Mondhatom: bejött. Szóval az embernek döntenie kell, hogy mennyire enged a politikai nyomásnak.

A valóságban létezik ez a felosztás, hogy vannak baloldali, liberális alkotók, meg nemzetiek?

Áh, dehogy. Vannak emberek, akik személyesen ilyen, meg olyan véleményeket vallanak, és ennek vannak, lehetnek távoli lenyomatai a műveikben, de ez alapján nevetséges őket ideológiailag besorolni.

Mégis létezik ez a besorolás…

Hát igen, igen. Mert ezzel éket lehet verni emberek közé. Így lehet az egyiket rendes konzervatívnak, a másikat liberális ellenségnek kinevezni. Esterházy jó példa erre. Ő sosem volt baloldali. Származását tekintve is egy igazi úr volt, egy arisztokrata, abszolút családcentrikus. De ő mondta azt is, hogy nem elég nemzetben gondolkodni, hanem alanyban és állítmányban kell. Ehhez képest ő egyébként mindig is nemzetben gondolkodott – alanyban és állítmányban -, a magyarságát sosem lehetett megkérdőjelezni, szóval éppen hogy Esterházy nagyon is fontos művésze lehetne a mai kormányzatnak. De ha egyszer kinevezték őt liberálisnak, akkor ez marad rajta. Vagy Parti Nagy, akit szintén liberálisnak tartanak. Hogy lehet egy vers liberális? Ez teljesen abszurd.

Te hova vagy sorolva?

Hát a liberálisokhoz. Jó, én irodalomtörténetet, meg kritikákat írok, az egy fokkal közelebb áll a politikai irányzatokhoz. Nálam tehát könnyebb megtalálni az ideológiai kapcsolatot, de egy irodalmi szövegben?

Ha már említetted az irodalomtörténetet: mintha ott is aktuálpolitikai megfontolások érvényesülnének – lásd Wass Albert kultusza. Lehet-e az irodalomtörténetet így megerőszakolni?

Mindig meg lehet erőszakolni. Ha nem hatalmi szóval történne az irodalom megvitatása, az számomra elfogadható volna. Egy normális közegben lehet vitatkozni azon, hogy Wass Albert jó volt-e vagy sem. Szóval, ha azon vitatkozhatunk, hogy miként néz ki a magyar irodalomtörténet, az rendben lenne. A hatalom oldaláról viszont elfogadhatatlan. Sajnos kétszáz éve mégis így van; az aktuális hatalom rendre kiemeli magának azokat, akiket a piedesztálra szán.

A mai felosztás hasonlítható a hajdani népi-urbánus vitához?

Sajnos ezt megint előszedték, pedig azt hittem, hogy a rendszerváltás környékén elhal a népiek és urbánusok szembeállítása. Csurka volt az utolsó, aki ezzel megpróbálkozott…

Mármint az urbánus, mint rejtett zsidózás megjelenítésével…

Igen, igen, de Csurkát már akkor sem vették komolyan; el is halt teljesen ez a vita. Most megint mintha erről lenne szó. Annak idején szociológiailag meg lehetett állapítani, hogy valaki urbánus, vagy népies, sok-sok idézőjellel persze, de azért értjük, hogy ez mit jelentett a harmincas-negyvenes években, de manapság ez már teljesen nevetséges. Azt, hogy kormányzati oldalról próbálják ezt megint előrángatni, semmiféle létjogosultsága, alapja nincsen. Kényelmes segédeszköz ahhoz, hogy megint le lehessen folytatni ugyanazokat a vitákat, amelyeket hajdanán.

Mégis: hova vezethet ez a meglehetősen anakronisztikus vita?

Sehova. Ékeket verni, táborokra osztani az irodalmat, ez bizonyos értelemben célja a hatalomnak. Célja, hogy a kulturális szereplők egy részét maguk mellé állítsák, hogy a másik fél ellenséggé válhasson. És ez is az eredmény: sikerül felparcellázni a művészvilágot.

Az irodalomtörténet mit mond erről? Meddig tartanak az ilyen időszakok?

Nem lehet megjósolni. Azt hiszem azonban, hogy van elég ellenálló erő a művészetekben, a kultúrában, hogy ezt lerázza magáról. Szerintem az alkotók sem veszik ezt komolyan. Oké, egyesek szépen kapnak pénzeket, meg kitüntetéseket, mások meg el vannak nyomva, de nem hiszem, hogy ez túl sokáig tartható. Ennek nincs hosszú távú kifutása.

Vajon azok az érvek, amelyeket a kultúrharc indoklásaként hallhatunk, hatnak-e a társadalomra?

Igen is, meg nem is. Bármily nevetséges érveket hoznak fel, mégis sokakat be tudnak etetni azzal, hogy rossz emberek vannak a kormány ellenes oldalon, ezek nem a mi kutyánk kölkei.

Te, mint irodalomtörténész a XX. század elejével foglalkozol leginkább; az a korszak is meglehetősen izgalmas volt politikai szempontból…

Mi tagadás, az alkotók zöme inkább baloldali volt. Ezért is tört ki a botrány a Kassák múzeum kiállítása miatt. Amikor ugyanis Kassákék megnyilatkoztak, az bizony baloldali volt. Mit lehet ezzel csinálni? A magyar avantgárd többé-kevésbé baloldali volt. Márpedig, ha valaki a magyar avantgardot akarja bemutatni, ott nem nagyon lehet ellensúlyt teremteni.

Mi lenne ma Ady sorsa? Ezt csak azért kérdezem, mert hogy elhangzanak olyanok, amit már idéztem: nem szabad az olyan művészeket támogatni, akik a magyar kormány ellen acsarkodnak.

Ez maga az őrület. Ha az állam támogatja a kultúrát, márpedig ez majd’ mindenütt így van, mivel olyan vak liberalizmus nincs, ahol az állam teljesen kivonul a művészetből, akkor az első alapelv az, hogy támogatni kell és nem megkérdezni, hogy mi a véleménye róluk. De, ha mégis megteszi, akkor méltányosnak kell lenni; oké, elfogadom, hogy az állam összevonja a szemöldökét, ha valaki őt piszkálja, de akkor is: a támogatás nem azért jár, mert valaki politizál, hanem mert az illető jókat alkot. Szóval az állam fogja be a száját és adjon pénzt.

De nem ez történik…

Magyarországon ritkán történt ez, talán a rendszerváltás után egy pár évig.

Visszatérve a kutatási területedre: a XX. század elején sem volt baloldali kormánya az országnak….

Nagyon nem. Nem is kaptak pénzt az alkotók, de hagyták őket dolgozni. És akadtak mecénások, akik támogatták a művészeket. Ma nincs ilyen.

Eltűnt az irodalmi mecenatúra?

A kormánytól független mecénások nincsenek.

Ebből a társadalmi apátiából hogyan lehet kimászni?

Fogalmam sincs. Teljesen tanácstalan vagyok. Talán, ha rosszabb lesz. De addig ez a már említett túlélési stratégia érvényesül. Mindenki próbál valamiből megélni, jellemzően nem abból, amiből szeretne.

És te?

Nekem van egy normális munkahelyem, kutatói állásom az Irodalomtudományi Intézetben…

Ami állami kézben van…

Igen.

És nem félsz attól, hogy kirúgnak, ha ilyen nyilatkozatokat bevállalsz?

Nem hinném. Az Akadémia azért elég normálisan működik, nincs ilyen közvetlen irányítás. Ha egyetemen dolgoznék, már nem lennék ilyen magabiztos. Egyébként folyamatosan közéletet élek, folyamatosan dühöngök és ezt a barátaim tudtára adom, de mást nem teszek.

Testvéreddel, Kálmán László nyelvésszel szoktál vitatkozni?

Nem nagyon, többé-kevésbé egyetértünk. Ő egy kicsit radikálisabb, mint én, ő aggálytalanabbul használja ezt a fasiszta mutáció kifejezést, én ettől egy kicsit félek. Ő hajlamos erősebben fogalmazni, én meg inkább várakozó állásponton vagyok. Egyszerűen nem szeretek gyors ítéleteket hozni, de lehet, hogy neki van igaza.

Ha ezt a nyolc és fél évet nézzük, akkor nem a gyorsan és határozottan ítélkezőknek volt igazuk?

De lehet, csak nem értek el vele semmit. Igen, igazuk volt, utólag sok mindent én is sokkal élesebben látok, meg azt hittem, hogy ez majd egy múló és mulatságos dolog lesz, elmúlik hamar, és röhögünk az egészen. Igen, igazuk volt, csak senki nem találta meg, hogy mi a megfelelő módszer, a megfelelő ellenszer. Talán az lett volna a legjobb megoldás, ha folyamatosan nevetségessé tesszük ezt a rendszert. Nem tettük, nem tették azzá.

Nehéz elviselni, ami itt történik

Tíz éve tiltólistán van, nem játssza, nem szólaltatja meg őt az állami rádió és televízió, de ezt egyáltalán nem bánja, mert nem akarja a jelenlétével legitimálni azt, ami ott történik – mondja Dés László Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenész. Afféle díszdemokratának tartja magát, akit azért hagyják nyugodtan beszélni, mert nem piszkál bele a hatalom ügyeibe, nem keresztezi szándékaikat. Szerinte akkor lenne változás, ha a művészek többsége egyszerre megszólalna, és tiltakozna és kifejezné azt, ami a valóság: nem demokrácia az, ami itt van. Dés, a Független Hírügynökségnek adott interjúban beszél arról is, hogy jövőre Esterházy estet fog rendezni; a tavaly elhunyt íróval, bár teljesen máshonnan indultak, minden tekintetben rokonlelkek voltak.

 

Kell önnek tartania attól, hogy a véleménye miatt hátrányt kell elszenvednie?

Már egy jó ideje nem kifizetődő politizálni… illetve van, akinek igen, akinek jól jön, ha beszél. De, ha az ember az elvei szerint és nem az érdekei alapján szólal meg, akkor az sosem kifizetődő… De hát mit tegyek, így szocializálódtam. Amikor 1974-ben elkezdtem a pályafutásomat, akkor sem volt másként. Pontosan lehetett tudni, mit gondolok a világról, de ilyen retorziók nem értek. Persze legyünk igazságosak: ennyire szabadon nem lehetett beszélni, akkoriban burkoltabban fogalmaztuk meg a véleményünket. A rádió jazz-szekciójában működő belügyes Kiss Imre, pontosan tudta, hogy én ki vagyok, mi a véleményem a világról és róla, ezért aztán ott szúrt ki velem, ahol tudott. Neki ugyanis volt lehetősége arra, hogy támogasson vagy tiltson. Majdnem mindenütt hasonló jelenségekkel és figurákkal találkozott az ember, egyedül a lemezgyárban alakult szerencsésen a sorsom, ott szerették a játékomat, a munkáimat. Huszonhét éves koromban csináltam az első lemezemet – ma ez nevetségesen hangzik, amikor már tizenévesek készítenek lemezeket -, s onnan kezdve folyamatosan tudtam dolgozni. Ha ez nem adatott volna meg nekem, akkor egész egyszerűen nem létezem. Így viszont játszott engem a rádió, mert voltak felvételeim. Nagy változást a rendszerváltozás sem hozott, annyi talán igen, hogy 2007 óta tiltólistán vagyok

Az mit jelent?

Hogy nem játssza a számaimat a közszolgálati tévé és rádió, illetve ne nevezzük annak ezeket: kormány-tévé és kormányrádió van, riporterek, valóságos újságírók helyett mikrofonállványok… Ezekben tehát nem szerepelhetek, még a nevemet se nagyon ejtik ki.

És ezt ön ilyen könnyedén tudomásul veszi?

Inkább úgy fogalmaznék: az felháborít, hogy ez a pártpropaganda az adófizetők pénzén folyik, közszolgálatnak hazudva, de szerepelni nem kívánnék ezekben a médiákban, mert csak legitimálnám azt a disznóságot, amit csinálnak.

Volt az életében olyan, hogy az elveit a háttérbe szorította az érdekei miatt?

Nem volt ilyen. Nekem mindig fontosabb volt az, hogy bele tudjak nézni a tükörbe. Mindig vannak választási lehetőségei az embernek, bár nekem kétségkívül szerencsém volt; a 2007-es évekre – amikor is még bőven szocialista kormányzás folyt, de a médiákban a hatalmat már szégyenszemre átvette a Fidesz –, szóval addigra már régen jelen voltam annyira a zenei életben, hogy ugyan ki lehet velem szúrni, de nem létezővé már nem tehetnek.

Mondhatjuk azt, hogy Dés László már van akkora művész, végülis Kossuth-díjas, Liszt Ferenc díjas, hogy nem mernek vele kiszúrni?

Mindent mernek, csak nem vagyok annyira érdekes…

Mi az, hogy nem annyira érdekes? Egy Dés László mindenképpen érdekes.

Nem, nem vagyok annyira érdekes.

Ez valami kishitűség önnél?

Nem, dehogy. Tényszerű. Az érdekes az, aki az érdekeikbe belepiszkít.

És ön nem ezt teszi?

Én afféle dísz demokrataként megszólalok itt-ott és elmondom a véleményem, ez nem tétel számukra. Az érdekes az, ha az érdekkörükbe valami akadály, valami piszok kerül.

Én viszont azt gondolom, ha Dés László megszólal, arra oda kell figyelni.

Tudja, ez akkor lenne érdekes, ha 35-40, vagy 100 muzsikus szólalna meg, 100-150 képzőművész, 200 író, vagy másként fogalmazok: ha Magyarország művészeti életének a jelentős része megszólalna, az érdekes lenne…

De a magyar művészek, nem mondom, hogy feltétlenül többségükben, meg vannak vásárolva, nem?

Nem, nem. Persze vannak olyanok is. De nem sokan A magyar könnyűzenei életben néhány zenekar és szólista jól él abból, hogy politizál, persze a kormány oldalán. De általában nem arról van szó, hogy megvásárolták az embereket, sokkal inkább arról, hogy elméleteket gyártanak önmaguknak arról, hogy a politika piszkos dolog; távol áll tőlem, mondják, hogy jövök én ahhoz, hogy kritizáljam, apolitikus vagyok, nem az én dolgom… És azért igaz is: egy demokráciában miért ne lehetne egy művész apolitikus, miért kellene neki politizálnia? Tulajdonképpen én sem politizálok, csak elmondom a véleményemet, azt gondolom, ennyivel tartozom magamnak, a közösségnek, amiben élek. Szóval, hogy van felelősségem. De mások úgy gondolják, hogy jobb a békesség, jobb csendben maradni. És igazuk van, mert az sokkal kényelmesebb. És persze van még egy praktikus szempontjuk, attól félnek, hogy megosztják a közönségüket, és potenciális rajongókat, kedvelőket veszítenek.

Egyébként ön szerint, ezek alapján, korlátozott szabadságban élünk?

Már régen tudjuk, hogy az nem demokrácia, ami itt van. Folynak ugyan viták, hogy autokratikus rendszer, vagy már-már diktatúra, de ez csak játék a szavakkal. Az biztosan állítható, hogy nincs sajtószabadság, a hatalmi ágak önállósága megszűnt, fékek alig vannak, az emberek félnek, egzisztenciális félelem van…

Művészi szabadság az van?

Olyan értelemben igen, hogy azt írok, amit akarok, mindenki azt ír, amit akar, de pontosan tudjuk, hogy működik ez: nagyon könnyen tönkre lehet tenni művészi karriereket, egzisztenciákat, hogy tűrt kategóriába teszik őket. Mára például egy politikai indíttatásból létrehozott művészeti alapítvány, amely a kultúrára szánt pénzek jelentős részét magához vette. Ez nem elég, minden kuratóriumban ott ülnek, ahol pályázati pénzeket osztanak el, tehát uralják a teljes terepet. Ez az MMA-nak nevezett konglomerátum a tagjainak jelentős havi apanázst folyósít, ami folyamatosan, évente emelkedik. Ennek semmilyen más feltétele nincs, csak tagnak kell lenni. Egy olyan szervezetben, amelynek működése indulásánál az elnöke kijelentette: külföldön vannak, akik úgy gondolják, hogy Konrád György magyar író. Még sok más rémséget és badarságot beszélt folyamatosan. Azért ennek tudtával belépni egy ilyen szervezetbe, ahhoz kell gyomor! És hogy a saját területemről beszéljek: a Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületből, tehát egy magánjogi szervezetből, egy nagyon nagy összeget zabráltak el, és tették át az NKA-ba, ahol aztán a saját embereik döntenek arról, hogy ki kaphat pályázati pénzt. Én például legutóbb nem kaptam. Egy három évig tartó, nagy formátumú zeneszerzői munkára pályáztam. Szóval így. De lehetne még beszélni a tévék, rádiók helyzetéről, szerepükről a művészeti szcénával kapcsolatban, a színházak helyzetéről, és így tovább és így tovább. Sokszor fordul elő, hogy író barátaimmal létrehozott estünkkel vidéki városokba azért nem jutunk el, mert a szervezők széttárják a karjukat, sajnálkozásukat fejezik, de közlik: azt nem engedhetik meg maguknak, hogy fogadjanak minket. Az állásukat kockáztatják. De nem akarok panaszdélutánt tartani…

Én viszem ebbe az irányba a beszélgetést.

Igen, de ez nem egy hálás pozíció.

Igen, értem én a felemelt mutatóujjat, és akkor fordítok a diskurzuson. Említette, hogy író barátaival a vidéket járja…

Pont azt mondtam, hogy csak szeretnénk járni, de nem mernek fogadni bennünket.

Igen, értem, pusztán abba akartam belekapaszkodni, hogy említette az író barátait, és erről jutott eszembe, hogy Esterházy Péterrel számomra olyanok voltak, mintha testvérek lennének…

Nagyon jó barátok voltunk.

Mi maradt meg önben ebből a barátságból?

Minden megmaradt. De hadd idézzem ezzel kapcsolatban őt, egy csodálatos bon mot-ját. Így hangzott: mi a különbség Isten és az édesapám között. A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs. Ez van Péterrel is, mindenhol ott van, csak konkrétan itt nincs.  Nehezen lehetne találni két olyan embert, akinek a családi háttere, a gyökerei annyira különbözőek, mint a mieink, és mégis tökéletesen ugyanoda jutottunk, gondolkodásban, és nem csak a művészetről, az irodalomról, zenéről, hanem politikáról, társadalomról, felelősségről, a közegről, amiben élünk.

Hatottak egymásra?

Igen, persze. Én egy kicsit radikálisabb voltam, szenvedélyesebb, ő mindig higgadtabb. Ő nagyon szerette az én szenvedélyességemet, radikalizmusomat, én meg nagyon tiszteltem az ő higgadtságát

Az ő nyelve, és az ön zenéje hogyan találkozott egymással?

Nagyon sok közös fellépésünk volt, 1991-ben kezdtük el. Éppen huszonöt éve voltunk szoros barátságban, amikor itt hagyott bennünket. Az Egyetemi Színpadon kezdtük, a Hrabal könyve című regénye akkoriban jelent meg, amelyben Charlie Parker a botfülű úristent tanítja szaxofonozni. Péter olvasott a könyvből részleteket és én voltam a szaxofonos, egyrészt a tehetséges, aki tanít, másrészt a tehetségtelen – az Isten -, akit próbálnak tanítani. Nagyon jól sikerült az este, így aztán elhatároztuk, hogy folytatjuk az együttműködést, függetlenül attól, hogy van-e utalás az adott szövegben a zenére, vagy nincs. Többnyire persze nem volt, de innentől kezdve nagyon sokat léptünk fel együtt. Egyszerűen megtanultam Esterházyul játszani. Neki nagyon erős nyelvi humora van, amit meg kellett tanulnom, mint ahogy az iróniát is. És a zenében ez a legnehezebb.

Miért, van a zenében humor?

Hogyne. Később Parti Nagy Lajossal is sokat léptem fel, és vele még tovább fejlesztettem ezt a zenei világot. Ő olvasott Fülkeforr – Magyar mesékből, én pedig folytattam zenében. Sokat tanul az ember az ilyen közönség előtti improvizációs helyzetekben. Van egy írása a Lajosnak, amely arról szólt, hogy egy metrón utazó pasinak megszólal, mégpedig a Himnusz hangján a telefonja – a kollégái tréfálták meg őt -, és a történet arról szól, hogy az utasok közül ki hogyan reagál erre a himnuszos telefonhangra. Én, természetesen a magam módján, tehát improvizatív módon, eljátszottam a Himnuszt. De nem jól fogtam meg a dolgot, a közönség azt hitte ironizálok, és nevetgéltek. A többi előadáson aztán korrigáltam a hibát, és úgy adtam elő, hogy minden este megállt a levegő. Ha nem így történik, azért én vagyok a felelős, a közönség ebben sosem lehet hibás. Ha nem nevet akkor, amikor kellene, és nevet amikor nem kellene, ott valami el van rontva. Nagyon érdekes, hogy miként tanulja meg az ember a színpadi létet, azt, hogy akkor és ott érje el a kellő hatást, amikor és ahogy kell.

Amikor Esterházyról beszélgettünk, azt mondta, hogy ön radikálisabb típus. Ez a radikalizmus a munkájában is jelentkezik?

A művészetben a radikalizmus azt jelenti, hogy valamilyen rendhagyó, a szabályoktól teljesen eltérő alkotás jön létre. Csakhogy ma már régen nincsenek szabályok. Egy olyan világban élünk, ahol egymás mellett rengeteg stílus létezik, egymástól teljesen eltérő zenék születnek, és ez a valóság. Régebben egy országnak, egy földrésznek, egy közösségnek volt közös zenei nyelve, mint például a reneszánsz, a barokk, a bécsi klasszika, és akkor a szerzők ebben a stílusban alkottak. A zsenik persze a szabályokat folyamatosan feszegették, a keretek azért vannak, hogy szétfeszítsük azokat, Mozart, Beethoven ezt tette, így aztán előbb utóbb, megszületett egy új stílus, ebben az esetben a romantika. Vagyis volt mindig egy egységes zenei nyelv, most viszont már nincs ilyen. Magyarul: nincsenek szabályok.

Saját magát hova sorolja?

Érdekes, ezt még soha nem kérdezték tőlem, és nagyon nehéz rá válaszolni. Azt mondanám, hogy olyan dzsessz-zenész vagyok, aki zeneszerzői tevékenységet is folytat a legkülönbözőbb műfajokban, és a dzsessz világát beépíti ezekbe. Talán ez az én egyediségem záloga. Ha van nekem olyan.

Tartozik ön valakihez, valakikhez? Azért kérdezem, mert úgy érzem, látom, hogy egyszerre van egy befelé forduló és kitárulkozó énje. Amikor Esterházyról, beszéltünk láttam, hogy milyen fontos önnek a barátság…

Hát ő pótolhatatlan. Azért is csinálok jövő nyáron egy Esterházy-estet… De a kérdésre válaszolva: én soha nem tartoztam semmilyen klubba. Én már a KISZ-nek sem voltam tagja, semmilyen pártnak, felekezetnek; egyszerűen nem tudok, nem akarok betagozódni. Teljesen független ember vagyok. Természetesen van családom, nagy családom van, gyerekek, unokák, testvérek… Saját választásaim vannak.

Ha fájdalmai vannak, kivel osztja meg, megosztja egyáltalán?

Van kit felhívnom, ha ez a kérdés, de inkább beleírom a fájdalmaimat a zenémbe.

Ez a mai világ egy fájdalmas világ az ön számára?

Nézze, van egy normális hétköznapi életem. Nem tagadhatom, sikeres ember vagyok, nem akarok álszerénykedni. A mindennapokban kiegyensúlyozott vagyok, aki, mondhatni elégedett a sorsával, ha viszont belegondolok abba, hogy miben élünk és abba, hogy a gyerekeim, az unokáim milyen életet kell, hogy éljenek, milyen jövő áll ellőttük, akkor elönti az agyamat – hétköznapi nyelven, a szar. Elképesztő és felháborító, ami itt történik, disznóságok, felelőtlenségek sora, és ezt azzal a felelősségtudattal, amelyet a családom, és az ország iránt érzek,(legyenek bármilyen nagy szavak) az iránt a közeg iránt, amiben élek és dolgozok, nehéz elviselni.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK