Pár napja az egyik nagy forgalmú autópályán, a belső sávban haladó autó középkorú vezetője, elvesztette az eszméletét. Itt azonban szinte kizárólag automata váltós autók vannak, sokan használnak tempomatot, ahogy ez az úr is tette, így az autója nem állt meg, nekisodródott a belső elválasztó beton elemeknek, és haladt tovább. A mellette haladó autós észrevette ezt, és azt is, hogy a sofőr eszméletlen. Elé hajtott lassan fékezve összeütköztette a saját autóját a kontrollálatlanul haladóval, és megállította azt. Kiszállt, azonnal mentőt hívott, majd még életben is tartotta az eszméletét vesztett embert a mentők kiérkezéséig.
A mentők és a kórházi orvosok megmentették a sofőrt, a rendőrség dicséretben részesítette a segítséget nyújtó autóst, a biztosító pedig ingyen megjavította az összetört autókat.
Tegnap éjjel Szöulban öngyilkos akart lenni egy negyven körüli férfi. Felmászott a Hán folyó egyik hídjának korlátjára, kint lógott már, mikor arra kerékpározott egy fiatalember, és észrevette őt. Azonnal megállt, és bátyámnak szólítva az öngyilkos jelöltet, beszélni kezdett hozzá, hogy ne ugorjon le. Közben kihívta a tűzoltókat, itt ilyen esetekben ők az illetékesek, és tovább győzködte a férfit, hogy többet ér az élete annál, hogy így adja fel, egy nyomorult híd korlátjáról a folyóba vetve magát. Azonban egy idő után mégis úgy látta, hogy ugrani fog, ezért utána mászott, és egészen életveszélyes pozícióban megragadta a derekát, és addig tartotta egészen szorosan, amíg a tűzoltók oda nem értek, és mindkettőjüket fel nem húzták. Másnap az öngyilkos jelölt már azt mondta, hogy nagyon hosszú ideje először érezte, hogy van a világon ember, akinek ő fontos, és milyen jó érzés ez, és köszöni.
A koreaiak nagyon sokat dolgoznak, nagyon gyors, és stresszes életet élnek, ezt levezetendő, sokat és gyakran isznak, viszont nem jól tolerálja a szervezetük az alkoholt. Itt ez még csak nem is ciki, teljesen elfogadott módja a stresszkezelésnek, egyenjogúság is van e téren, a nők is isznak.
Éjszakánként, az utcán lévők egyik fele hulla részeg, a másik pedig segít nekik hazamenni, taxit hívni, vagy épp hányni ha azt kell, de akár beszélgetnek is, részegen könnyebb. Soha nem rabolnak ki részeget, soha nem erőszakolnak meg részeg lányt, az valahogy még a gengszterek számára is tabu, ki tudja, holnap talán az fog nekik segíteni, akinek ma ők segítettek.
Télen, nagy hideg volt, gyakran mínusz húsz fok alá is esett a hőmérséklet. A lányom tanárként dolgozott egy magániskolában. Egy nap jött haza, ő is ott didergett a buszmegállóban este tízkor, mert itt addig tartanak a magánórák, sokszor még tovább. Odament hozzá egy gimis lány, hogy hozzábújhatna-e, mert nagyon fázik, nővéremnek szólította. Fent a buszon, ha átadta a helyét egy néninek, vagy bácsinak, azok elvették a táskáját és fogták helyette amíg le nem szállt, hiszen ők ültek, a gyerek állt, itt így szokás.
Minden háztömb rendjét, az ott lakó nagymamák, és nagypapák őrzik, csak próbálna meg valaki is eldobni egy szemetet, vége is lenne. Itt, ahol én lakom, van egy általános iskola, és egy egyetem is, azaz rengeteg a gyerek, de a földről enni lehetne, olyan tiszta, a nagyik vigyázó tekintete még a férjemet is arra készteti, hogy kétszer ellenőrizze a szemetet, mielőtt leviszi.
Még egészen fiatal voltam, mikor kaptam egy nagyon szép könyvet. Egy Amerikában élő, koreai fotóművész képei voltak benne Koreáról, koreai emberekről, a köztük lévő kapcsolatról. A csoda szép album címe az volt, hogy „We are one family”, azaz Mi egy család vagyunk.
Azóta milliószor tapasztaltam, hogy ez mennyire igaz, és azt is, hogy ehhez a családhoz lehet tartozni külföldiként is, de komolyan meg kell dolgozni érte, viszont érdemes, itt még maradt valami abból a fogalomból, amit emberségként szoktunk emlegetni.