Címke: Diktátorok

Hynkel, aki persze egyértelműen beazonosítható Hitlerrel, hatalmas luftballonnal játszik, amire mintha földgömb lenne, ráfestették a földrészeket. Mámorosan föl-ledobálja, fején, kezén, lábán egyensúlyoz vele, arca gyermeki örömet, de gyilkos agressziót is tükröz. Ifj. Vidnyánszky Attila alakítja, A diktátor című produkcióban, Chaplin zseniális filmjének színpadi változatában, a Vígszínházban, Eszenyi Enikő rendezésében.

Többen mondják, hogy merészség most elővenni ezt az alkotást, ami Chaplin tán legnagyobb hatású filmje. 1940-ben készült, a mindinkább előretörő fasizmus és személy szerint Hitler gúnyos, megsemmisítő paródiája, akit világhódító nagyságként tömegek ünnepelnek, azt ő kis felfuvalkodott, pitiáner senkinek ábrázolja, és egyfolytában kinevetteti. Akkorra már ismert, legendássá lett, sétapálcás, keménykalapos, lepukkant öltözetű kisemberének bajusza szinte azonos formájú Hitler bajuszáéval. Tán ebből is fakadhatott az ötlet, hogy a magas piedesztálra felkapaszkodott tömeggyilkoshoz totálisan hasonló kispolgár figurát teremtsen, és kettős szerepet játsszon, egy jó lelkű, csetlő-botló, humánus, sőt szerelmes borbélyt is, akit bohózati elemek halmozásával rendszeresen összecsereberélnek a rettegett, ugyanakkor sokak által imádott, diktátorral.

Az már szomorú, hogy ennek a filmremekműnek a színpadi verzióját bemutatni, és hatalmas plakátot kitenni a Vígszínházra, A diktátor felirattal, manapság bátorságnak számít. Jobb lenne, ha ez az alkotás már csak mementó lenne, netán kissé poros bohózattá szelídült volna. De hát nem és nem, a diktátorok újra és újra megteremnek, megint Istennek képzelik magukat, ámítják a népüket, a világot, és sokan, úgy látszik, hogy ismét egyre többen, beveszik a maszlagjaikat, szándékos ferdítéseiket, hazugságaikat, alaptalan ígérgetéseiket, elkábított, kritikátlan, szemellenzős rajongóik lesznek. És ez persze játék a tűzzel, ami bizony életveszélyesen terjedhet.

Eszenyi Enikő igencsak groteszk jelenettel indítja a produkciót. A borbély egy pácienst borotvál, bohócosan hatalmas borotvát használva, felpörgetett ritmusú zenére végzi a munkáját, így ahelyett, hogy óvatos lenne, bravúroskodik, nyeglén brillírozik, időnként mintha oda sem figyelne, jelezve, hogy ez már neki pazarul megy így is. Viszt Attila vendégként, riadt tekintettel ül a székben, le van szorítva oda, moccanni sem tud, arckifejezése egyre rémültebbé válik, totálisan kiszolgáltatott helyzetben van. A borbély pedig élvezi a fölényét, és mind elővigyázatlanabbul közelít a férfi nyakához is, amiből komoly baj lehet.

Ez a nevettető, de rögtön azért hideglelős bohóctréfa, előrevetíti az eseményeket. Ha úgy tetszik, diktatúra kicsiben, hétköznapi fasizmus. Visszaélés egy helyzettel. Az agresszió kiütközése mindennapi szituációban. Annak megmutatása milyen az, amikor a jámbornak látszó emberből előtör az állat, de még csak incselkedik, bolondozik az agresszióval, még simán visszatuszkolja azt magába, de már önkéntelenül megmutatja, hogy ott van benne. Tudjuk, Hitler a kisember legrosszabb ösztöneire, legkönnyebben előhozható félelmeire apellált, ezzel fanatizálta a tömegeket, amire ugye temérdek példát látunk mostanság is. Ezt a fanatizált tömeget, aminek tagjai az ügyesen adagolt propaganda hatására teljesen elvesztik a józan eszüket, remekül megmutatta Mohácsi János, éppen a Víg deszkáin, A salemi boszorkányok mellbevágó előadásában. Hiszen a tömegek megtévesztése volt egykor, és most is, az egyik legfontosabb cél. Ennek az ügyesen rövid pórázon tartott, megfélemlített tömegnek a megjelenítését hiányolom a produkcióból, aminek nagyszabású keretei közé szerencsés lett volna, ha ez is befér, hiszen ez most központi kérdés.

Monumentális az Antal Csaba által megteremtett látvány, a legkifejezőbb az a lépcsőzetes, pillanatok alatt kinyitható és összecsukható emelvény, amiről a néphez, jelen esetben a közönséghez lehet eltorzultan üvöltő hangon szónokolni. Ifj. Vidnyánszky erőteljesen karikírozza az önimádó, őrületbe hajló, de azért minden basáskodásuk dacára rettegő, közhelyeket pufogtató, fenyegetően gesztikuláló, eltorzuló arcú népbutítókat, akik leginkább a maguk pecsenyéjét sütögetik. Magába sűríti, megtestesíti a diktátorok korát. Hátborzongató és röhejes. Pusztai Judit jelmeztervező nem használ egy az egyben horogkereszteket, teljesen az eredetiekkel azonos egyenruhákat, de minden hasonlít a múzeumi másához. Az pedig külön tanulmányt igényelne, hogy amikor egy hatalmas zászlóval, ami letagadhatatlanul a fasizmust jelképezi, náci katonáknak öltözött legények beborítják a földszinti nézőtér középső részét, akkor erre ki hogyan reagál. Akadnak, akik viccnek fogják fel és nevetgélnek, mások riadtan, felháborodottan próbálják lelökni magukról. De hát ez nem sikerülhet, mert az egyenruhások keményen markolják, így ez ugyanolyan kelepce, mint amilyenbe a hebrencs borbély vendége került. Akadnak, akik csupán döbbenten maguk elé merednek, tán tudomásul véve, hogy egyebet nem is tehetnek, míg mások egészen közönyösen néznek, esetleg egyszerűen csak nem tetszik nekik ez az interaktív elem.

Fontos alakításokat láthatunk, Hajduk Károly például Herr Spejz, aki állandóan aljasabbnál aljasabb tanácsokat ad, és még inkább kiélezi a már amúgy is éles helyzeteket. Wunderlich József olyan hadnagy, aki rádöbben arra, miben vett részt és megpróbál ellene fordulni. Gados Béla csúcs kitüntetett, felfuvalkodott tisztet személyesít meg, legnagyobb megdöbbenésére, letépik a plecsnijeit, megfosztják hatalmától, egyértelművé téve, hogy pillanatok alatt bárki kegyvesztetté válhat. Lukács Sándor, Igó Éva kisemmizett, zsidó áldozatok. Tehát a katonák és az áldozatok jelen vannak, a fasizmus könnyen felhergelhető szálláscsinálói kevéssé.

Az előadás végén, a Hitlernek nézett, katonai egyenruhába bújtatott borbély szónokolni kezd az emelvényen. De nem ordenáré szitokszavak, ölésre buzdító ocsmányságok hagyják el a száját, hanem szeretetre, emberségre, békére, megértésre serkentő mondatok. Majd ledobja az egyenruhát, ami rajta amúgy is csak maskarának hat, és a szerelme, Hanna után kiáltozik, akit Szilágyi Csenge alakít jókora szívvel, óriási segítőkészséggel, igaz szerelemmel.

Vágyálom ez, vagy remélhetjük, hogy a közeli valóság? Vecsei H. Miklós, Vörös Róbert és Eszenyi Enikő színpadi átirata, Eszenyi rendezése, ütős előadássá áll össze. Vannak és lesznek néhányan, akiket irritál, de mindenképpen kemény munkával létrehozott, jelentős teljesítmény, és komoly tett a mostani rémisztő, káosszal teli világban.