„Azt még nem tudjuk, hogy a depresszió gyógyítható-e, de az már bizonyos, hogy a betegség tünetei elvileg évtizedekre megszüntethetőek” – írja a Depresszió béklyójában című kötetében L. Murányi László újságíró. A szerző szerint bárki beleeshet ebbe a betegségbe, a világsztár éppúgy, mint a szegény falusi ember is, de a gyógyulás esélyei nagyon különbözőek. Ezért is igaz az a könyvben elhangzó idézet: ma nem az jut ki a pokolból, akinek kell, hanem az, aki akar!
Azért kezdtél a depresszióról könyvet írni, mert levert voltál, nyugtalan, szorongó, kimerült, s semmi máshoz nem volt kedved, szóval magad is a betegség béklyójába kerültél?
Ha így lett volna, akkor ma aligha olvashatnák ezt a könyvet, mert depressziósan képtelen lettem volna megírni. Elárulom, hogy azok is, akik korábban depisek voltak, gyógyultan, vagy ha jobban tetszik tünetmentesen írták meg a saját betegségükről szóló élménybeszámolót. Aki ugyanis ebben a betegségben szenved, az csak nehezen tud órákig dolgozni, koncentrálni, ehelyett napokig nyomja az ágyat, tétlenül néz maga elé. Semmihez sincs kedve, még a telefonját sem veszi fel, vissza sem hív; vagy még az ebédjét sem melegíti meg.
Tehát végsőkig elhagyja magát, szétszórt, kedvtelen?
De ez nem hiszti, ahogyan az a közgondolkodásban ma is él. Ez egy testi tünetekkel is járó komoly betegség, amely az érdeklődés és az örömérzés csökkenésével, fáradtsággal, erőtlenséggel, valamint szélsőséges hangulati ingadozással jár. A laikus talán meglepődik, de a depressziónak nincs köze a lélekhez. Az agy működésének zavaráról van szó, aminek oka az, hogy bizonyos ingerületátvivő anyagok termelődése lelassul, emiatt kevesebb információ jut el az agyba.
Korábban igencsak divatos téma volt ez, és született néhány nagy sikerű szakkönyv is. Nincs nagyon tele a könyvpiac hasonló témájú könyvvel?
Szakkönyv talán még akad, bár már az sem sok, de olyan írás, amelyből a laikus is megérti a betegség lényegét, olyan ma nincs a piacon. Pedig ha a betegséget nem ismerik fel a családban, a közvetlen környezetben, s nem kezelik, akkor megnő az öngyilkosság kockázata is. A kiadó, a Medicina tehát az ismeretterjesztés szándékával karolta fel a kötetet, amelyben igyekeztem mindent érthetően összefoglalni, amit a depresszióról tudni érdemes. Megdöbbentő és drámai történeteket ismerhettem meg, még szerencse, hogy nem vagyok hajlamos erre a betegségre, mert még magával is sodorhatott volna.
Talán meglepő, de nem csupán a bajba került ember válhat depresszióssá. Ez ellen nem nyújt védelmet a siker, a csillogás, vagy az ismertség sem. Vagyis tényleg bárki beteg lehet?
Olyan ismert, sokak által irigyelt, sikeres és tehetséges tévés újságíró is áldozata lett például ennek a betegségnek, mint Albert Györgyi. Könyve akkor bombaként robbant az olvasóközönség körében, ugyanis egészen addig az volt a köztudatban, hogy elsősorban a művészvilág egy-egy híressége szenvedett ebben a betegségben. Szécsi Pál, Domján Edit, vagy Latinovits Zoltán tragédiája mindenkit megrázott. De kiderült, hogy olyan sikeres emberek is áldozatai ennek a „kórnak”, mint például Tóth Vera, Havas Henrik, vagy Keresztes Ildikó, s közülük többen meg is szólalnak a könyvben. Tehát a depresszió nemcsak a szegényeket, a sikerteleneket, a bajban lévőket, az önmagukban csalódottakat éri el, hanem akár a karrierjük csúcsán lévő világsztárokat is. Ezért is kell megismerni ezt a betegséget.
A világon évente egymillióval nő a depressziósok száma. Nem azért jelentkezik több beteg, mert nagyon sokan írnak erről a rejtélyes betegségről?
A könyv szakmai lektora, Rihmer Zoltán pszichiáter nyilatkozta, hogy amikor harminc éve elkezdte a pályáját, a depressziósoknak körülbelül tíz százaléka került csak orvoshoz, s kapott kezelést. Mára az az arány már ötven százalék lehet. Ez nagyon nagy dolog, csakhogy közben a betegség sokféle új formában üti fel a fejét. Egyre több a szorongó, vagy pánikbeteg ember, ami a depresszió előszobája lehet. Miközben tehát az új, korszerű gyógyszerekkel egyre több embert képesek meggyógyítani, a változó világban a bizonytalanság, az állandó verseny, a stressz újabb tömegeket tesz beteggé.
A depressziósok fele egyáltalán nem megy orvoshoz, nem ismeri fel a betegséget. Újságíróként találkoztál gyógyult depresszióssal?
Tartósan tünetmentes betegekkel találkoztam, akik közül egyébként sokan antidepresszívumot szednek. Pontosan úgy, ahogy az állapotát a magas vérnyomásban szenvedő is gyógyszerekkel tartja karban. Egyébként az orvosi segítséget kérő betegek többsége azt sem tudja, hogy depressziós, jó esetben csak a vizsgálatok végén derül ez ki. És érdekes, hogy a többség először valamilyen testi tünettel megy először orvoshoz, amit éppen a depresszió idézett elő.
Vajon a magyar egészségügy képes lenne az összes depresszióst meggyógyítani, ha valami csoda folytán a betegek mind elmennének orvoshoz?
Nem. A magyar egészségügy, a mai állapotában, nem képes kezelni a depresszió terjedését. Ez azért nehéz kérdés, mert a körzeti orvosnak ugyan dolga lenne a tünetek, elsősorban a szokatlan hangulatváltozás felismerése, de néhány perc alatt – amennyi egy betegre jut – még akkor sem lenne képes a megfelelő diagnózis felállítására, ha arra felkészítenék. A családorvos azonban ma még nem kap megfelelő felkészítést a depresszió felismerésére. Főleg az idős és nagyon leterhelt háziorvosok vannak ezzel így. A vidéki településeken ma már egyébként is hiánycikk az orvos, ez aztán véglegesen megpecsételi a beteg sorsát.
Egyébként a körzeti orvosoknak még csak ahhoz sincs joguk, hogy a szakorvosok által elrendelt gyógyszert rendszeresen felírják a betegnek. Ugyanennek az „ügynek” a másik oldalán a beteg áll, aki esetleg nem is akar depressziójával orvoshoz fordulni, mert fél az előítéletektől, a megbélyegzéstől. Gyakori, hogy a depressziótól szenvedő, kezeletlen beteg valamilyen pótszerhez fordul. Alkoholhoz, kábítószerhez…
Egy részeges férfi különb, mint egy depis?
Egy piás ember általános megítélése ma Magyarországon kedvezőbb, mint a depressziósé. Ezért betegségével egy férfi csak akkor megy pszichiáterhez, ha minden kötél szakad. Például, ha ha merevedési zavara lesz, vagy ha például az asszony megzsarolja.. De szörnyen retteg, mi lesz, ha kitudódik? Egy pár száz lakosú településen mindenki megbélyegezné ezért. Úgyhogy marad az ital.
És a nők?
Ha Joli néniről kiderülne, hogy depressziós, akkor a falu azonnal bolondnak kiáltaná ki.
Szétnéztél a kórházakban is, legalább ott felkészültek a megfelelő szintű gyógyításra?
A hazai állami egészségügyi rendszer teljes mértékben felkészületlen a depresszió gyógyítására. Csak egy példa: Kelet-Magyarországon nagy térségek, egész megyék vannak gyermekpszichiátriai ellátás nélkül. Egyébként pedig a kistelepülésről minden alkalommal a megyeszékhelyre kell utazni, ahol a túlzsúfolt felnőtt-szakrendelések működnek. Ráadásul oda hónapokkal előbb be kell jelentkezni.
Depressziós diagnózis esetén sincs minden esetben szükség gyógyszerre. Enyhe és középsúlyos esetekben ma már pszichoterápiával is jó eredményeket lehetne elérni, ha lenne megfelelő színvonalú ellátás. Marad a magánegészségügy, amelyben óránként 10-25 ezer forintos honoráriumért lehet terápiás kezelést kapni. Képzeljük el azt a Szabolcs-, vagy Szolnok megyei falut, ahol a közmunkások ennyi pénzt adnak a gyógyulásért! De a szenvedélybetegek gyógyítására szolgáló rendszer még ennél is fejletlenebb.
Újságíróként valóságos egészségügyi szakértővé nőtted ki magad, de mit szóltak ehhez azok a professzorok, akik tartanak az újságírók felkészületlenségétől?
Miután elkészült a könyv, s Rihmer professzor lektorálta, felhívott telefonon, s azt mondta, hogy „kedves kolléga” örülök, hogy sikerült közérthető módon írni a depresszióról. A könyvben ugyanis nincs egyetlen, a laikus számára érthetetlen latin szó sem, de reményeim szerint ez semmit nem vesz el a hitelességéből.
