„A hagyományos európai elit ugyanis dekadens” – mondja Orbán Viktor a Kleine Zeitungnak adott mai interjújában. „Mit ért dekadensen?” – kérdez vissza az újságíró, amire Orbán ezt feleli: „Dekadens abban az értelemben, hogy az elit nem hisz a politikai cselekvés erejében.”
Klasszikus fordulathoz értünk. Én most nem beszélnék arról, hogy Nietzsche óta – bizony, még a katolikus teológiai gondolkodásban is, vesd össze pl. a jezsuita Henri de Lubac munkásságát) – legalábbis annak, aki folyamatosan a kereszténységre hivatkozik (mintha az csak egy kötőszó lenne) illene számot vetnie azzal, hogy a dekadencia egyik meghatározó forrása – eszmetörténeti és mentalitástörténeti értelemben egyaránt – éppen maga a kereszténység, amely – hogy Nietzschére hivatkozzam – minden pozitívumot a túlvilági létbe, a transzcendenciába, az örökkévalóságba helyez, az evilági, immanens, temporális életet és értékeket mélyen lenézve, lebecsülve és elutasítva, s a világi létezésnek folyamatosan tragikus, végzetes, gyászos és komor karaktert adva.
Az viszont tény, hogy a Harmadik Birodalom ideológusai mély undorral és megvetéssel utasították el a dekadenciát,
mint jellegzetes zsidó bűnt és szennyet, s miközben az „elit” – Orbánnak tetsző módon – kizárólag a politikai cselekvésben hitt, a dekadens kultúrával látványosan igyekezett leszámolni. Picasso, Dali, Nolde, Otto Dix, Chagall, Beckmann, Kandinsky, Franz Marc és mások (az impresszionisták, az expresszionisták, a dadaisták, a szürrealisták, a kubisták, a Bauhaus vagy épp az atonális zene képviselői stb.) művészete az „entartete Kunst” (elfajzott művészet) elnevezést kapta, s hol elégették az alkotásokat, hol nagy kiállítást rendeztek Münchenben az „Elfajzott művészetnek”, elrettentésképpen, s olyan magyarázó aláírásokkal, mint például „kretén és kurva”, vagy „a zsidó faji lélek jelentései.”
Orbán interjújában egyébként felvonul a „tudományos” magyar nemzeti karakterológia:
„Ha az ember magyar, akkor alapérzés az, hogy elárulták… Nekünk, magyaroknak pedig romantikus hajlamunk is van, ami néha naivvá tesz bennünket. A magyaroknak nagy szívük van. És gyakran szívből és nem az értelemből indulnak ki. Meglepődnek, ha valaki, akivel baráti volt a viszonyuk, kezdi nem a szívét, hanem az érdekeit követni.”
Aztán megjelenik a háttérhatalom, „egy egész Európát” átszövő „hálózat”. „Én ezt liberális hálózatnak nevezem. Ez egy civil szervezetekből, think-tankekből, a médiából, baloldali értelmiségiekből, egyetemekből és politikusokból álló hálózat. És ha ezek rászállnak egy politikusra, akkor annak nagyon megnehezítik az életét… Fasizmus, nacionalizmus, populizmus, ezek mind olyan kifejezések, amelyeket a liberális hálózat politikai bunkósbotként használ. Lehetetlenné teszik, hogy a haza szeretetéről vagy Jézus tanainak követéséről beszéljünk.”
Orbán azt is kiemeli, hogy
„az európai eliteknek az a problémája, hogy nem hisznek a személy, a vezető személyiség erejében. Veszélyesnek tartják azokat a vezető személyiségeket, akik képesek lelkesíteni az embereket.”
Ez bizony az ún. Führerprinzip kedves és megértő átcsomagolása.
S végül megfogalmazza Magyarország kulturális sokszínűségét, ahol – mint felsorolja – együtt élünk „szerbekkel, szlovákokkal, horvátokkal, ukránokkal, zsidókkal, románokkal és magyarokkal.”
Azért ne feledjük: a felsorolás (az együttélés) egyúttal elválasztást is jelent: jelen esetben például a magyarok és románok, a magyarok és szlovákok, a magyarok és szerbek, a magyarok és horvátok és a magyarok és zsidók elválasztását.
Amúgy pedig várhatóan ma veszi kezdetét a dekadens MTA végső szétverése, amely jól érzékelhető részét képezi az egész Európát „átszövő hálózatnak.”
Nagyon szar időknek nézünk elibe!
Gábor György
