Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az alkotmányos rendszerek nem az ember gátlástalan önkifejezésének szavatolására jöttek létre, hanem éppen az ember önkifejezésének kordában tartására. Az uralmon lévők korlátozása azért kirívóan fontos az alkotmányosság szempontjából, mert az ő önkifejezésük (ideértve a zsarnoki hajlamaikat) a legveszélyesebb a politikai közösségre nézve, de valójában az alkotmányos-republikánus rendszerek a mindenkiben lappangó (a többségben türelmetlenül lappangó) bunkóság (filozofikusabb nevén: a szenvedélyek) kordában tartására szolgálnak.
A demokrácia mint a többség (bunkóságának) korlátozatlan uralma ezért a lehető legnagyobb veszélyt jelenti a közjóra. A gátlástalan demokrácia és a közjó olyan házastársak, akik a nászéjszakán kipróbálták egymást, mert valakik úgy gondolták (és visszatérően úgy gondolják), így lesz jó, de utána már csak a marakodás marad. Az emberek szervezetlen számossága (a nép) alkalmatlan a közös produktív cselekvésre, a szervezett számossága (a tömeg) pedig az urai önös hajlamait hivatott kiszolgálni, és ezért nem lehet produktív. A konzervatív ember nagyon helyesen igyekszik a közösségi élet mindkét aspektusát semlegesíteni, ha nem tudja a politikában, akkor legalább a magánéletében.
A liberális demokrácia mai válságának egyik oka a nyilvánosság “szerkesztetlenné” válása
Úgy vélem, az egyedül „közjóképes” demokrácia – a liberális demokrácia – mai válságának a jövedelmi elégedetlenség mellett a másik oka a nyilvánosság “szerkesztetlenné” válása, azaz a primitív, tömegtudás (azaz a bunkóság) szabad cirkulálása, amit a nacionalista trollpolitikák kihasználnak, manipulálnak ill. Magyarországon totalizálnak. A demokrácia mai válságának egyik oka tehát a tömeg szellemi aktivizálódása, újabb kiszabadulása az ellenőrző intézményrendszerből (amely kiszabadulás a kereszténység levetkezésével kezdődött, a balos materializmussal és a vágykiélés progresszivista átmoralizálásával folytatódott és ma legpregnánsabban éppen a „nemzeti”-biologizáló lényegű protonáci formáját élvezhetjük), ennek következtében a mai politikai állapot pedig nem más, mint a tömegember színvonalának sokadik uralmi ciklusa. És nem az utolsó. A tömeg nem javítható ebből a szempontból sem, változó körülmények között mindig újratermelődik. Egy ettől különböző, de megoldatlan probléma a tartósan jó kormányzás mikéntje.
Ám a demokrácia hagyomány, intézmények, tudás és ezért bizonyos elitizmus nélkül, az ostobaság és a gátlástalanság elszabadulásával utoljára éppen azok ellen fordul a legélesebben, akiknek az indulatai mozgatják. Egy Bayer, egy Szentesi Zöldi, egy Kövér, vagy a kifinomultabb cinikusok, mint Gulyás miniszter, Rétvári államtitkár stb. ugyanúgy ennek – az x-edszerre megélt – jelenségnek, a proaktív tömeg bunkóságának a követei és egyszersmind vámszedői, mint az analogikus alakjaik voltak a XX. század totalitárius rendszereiben, de a jelenség legalább a hanyatló ókori Athéntól és a római köztársaságtól datálódik. A politika lényegi kliséi valójában ciklikusan ismétlődnek, minden”haladás”, meliorizmus, felvilágosodás lepattan róla, mert tömeg mindig lesz, csak a pozíciója és gerjedelmei tárgya változik: ma ez utóbbi éppen az identitás, ami persze nem más, mint az önfelfogás értelmen inneni tartománya és (a történelem folyamán) x-edik tárgya. Ráadásul, jellemző módon, ezt az indentitást is előre elkészítik a fogyasztói számára az ügyes hatalomtechnikusok. Tough luck, magyars.
Béndek Péter
