Címke: brexit

„Nagy Britannia nem csak azzal kell szembesüljön, hogy jövőjét kockáztatja egy gazdaságilag és politikailag – sőt biztonságpolitikailag is – káros döntéssel, de elitje – nem csak a konzervatív, de a munkáspárti oldal – legitimitási krízisbe kergette az országot, továbbá radikálisan megosztotta a társadalmat. És akkor még nem beszéltünk a külpolitikai veszteségekről.”

Most, amikor finiséhez közeledik a brexitről szóló vita Nagy Britanniában – március 29-ig így vagy úgy el kellene dőlnie a dolognak – egyre határozottabban kirajzolódik, hogy a brexit melletti érvelések kevés, vagy még inkább semmilyen racionális elemet sem tartalmaznak, észszerű, megalapozott, sőt tudományosan is indokolható érvek kizárólag a maradást indokoló elemzésekben lelhetők fel.

Még a Theresa May által előadott megoldási javaslatok – A és B terv – sem tartoznak a racionális reakciók közzé; jól mutatja ezt az az egyszerű tény, hogy azokban egy pillanatra sem merül fel az unióban való bennmaradás lehetősége. Másrészt a miniszterelnök nem az általa előterjesztett alternatívák észszerűségét igyekezett indokolni, hanem csak az unióról való leválás kezelésének mikéntjét. Az a tény, hogy sem a kormány, sem a toryk, sem pedig az alsóház nem tudott dönteni egyik opció mellett sem, jól mutatja, hogy mennyire képtelen a helyzetet kialakító elit szembenézni azzal: Nagy Britannia számára teljességgel indokolatlan, sőt káros a kilépés az Európai Unióból.

Egy épp most publikált tanulmány – melyet egyébként a neves társadalomtudós, Sandra Kröger, az Exeteri Egyetem tanára jegyez – boncolgatja a legélesebben azt, hogy az az intellektuális képtelenség s az a pillanatnyi politikai haszonszerzés, mely az egész jelenséget jellemzi, nem csak a brexit-döntés utóéletét uralja, hanem ott volt már a 2016. június 23-i, gyakorlatilag mindenkit – legfőképpen a torykat – meglepő népszavazási végeredmény interpretációjában is. Gyorselemzések jelentek meg arról, hogy milyen demográfiai változások vezettek ide, hogy a – még Margaret Thatcher időszakában – leszakadt bánya- és agrárvidék lakosainak csöndes, de szívós lázadása döntötte el a dolgot stb. Arról senki sem beszélt, sem akkor sem azóta – írja Kröger –, hogy valóban legitim volt-e a 2016-os népszavazás.

Több szempont merül fel a szavazás legitimációjának megkérdőjelezésekor.

Mindenekelőtt az, hogy a döntés 52:48-as eredményt hozott. Ez egy parlamenti választás esetében egyértelműen legitim helyzetet teremt: egy párt lehetőséget kap arra, hogy négy éven át megvalósítsa politikáját; ha ebben kudarcot vall, akkor a következő választás korrigálhatja a tévedéseket, végrehajtói hatalmat adva egy másik pártnak és egy másik politikai akaratnak. Ám a brexit-népszavazás esetében a majdnem fele-fele arány rávilágít arra, hogy csak a lakosság egy része gondolta úgy, hogy támogat egy olyan döntést, amely később nem korrigálható már. A lakosság másik nagy csoportja viszont nem támogatta a brexitet. Arról most nem is beszélve, hogy – minden felmérés szerint – ma már a kilépéshez nincs meg a többségi akarat, bár hozzá kell tenni: még most sem lenne csekély azok száma, akik továbbra is a kilépésre szavaznának.

Egy ilyen döntésnél – írja Kröger – nem elég a politikai vita, ami egyébként Nagy Britanniában úgy-ahogy lezajlott. Tisztázni kell mindazt, ami az elgondolás megszületéséhez vezetett, s azt is, ami egy ilyen lépést követni fog. Ehhez képest a kilépést támogató populizmus inkább attól volt hangos, hogy milyen terhektől szabadul meg az ország, s hogyan szerzi vissza szuverenitását, arról viszont senki sem beszélt, hogy mitől esik majd el Nagy Britannia, s hogy az ország szuverenitásának legfőbb záloga a 21. században, ha bennmarad az unióban. David Cameron, a referendumot kiíró miniszterelnök történelmi bűne, hogy maga sem volt tudatában, melyik döntés mit hoz magával. Egészen pontosan: Cameron meg volt róla győződve, hogy a maradáspártiak szerzik meg a többséget, s ezzel legyűrheti saját pártjának, illetve az UKIP-nek a lázadóit. Ez nem csak politikai felelőtlenséget mutat, de azt is, hogy a miniszterelnök intellektuálisan sem tudott felnőni a feladathoz.

Cameron és a maradáspárti toryk további bűne, hogy – szemben az olyan hangadókkal, mint Boris Johnson, sőt a Cameron-kabinet hat minisztere, akik végigszántották kampányukkal azokat a térségeket, melyek lakói a brexitet támogatták – minimális kampányt folytattak, így nem hogy nem jelenítették meg álláspontjukat a kampányban, de még fel is erősítették ellenfeleik hangját. Nem mentség erre az sem, hogy Cameron és társai attól féltek, hogy a toryk brexitet-akaró tábora ellenül fordul, ezért úgy vesztettek, hogy ez a tábor nem csak, hogy ellenük fordult, de le is győzte őket.

A közhangulat nagyobb bölcsességet mutatott 2018 végén, állapítja meg Kröger, egyszerűen azáltal, hogy az emberek java része felismerte: a politikai osztályok – nem csak a toryk, de a Labour is – képtelenek megoldani a mai patthelyzetet. A felmérések azt mutatják, hogy a közvélemény túlnyomó többsége azt ajánlja a politikai döntéshozóknak, hogy forduljanak ismét a néphez: ismételjék meg a népszavazást. Szólhat az arról, hogy Nagy Britannia kilépjen-e vagy sem az unióból, vagy arról, hogy milyen alternatívákat támogatnának azután, hogy 2016-ban eldőlt: az ország kiválik az unióból. A hangulatnak ez a változása megint csak a legitimációs deficitet erősíti meg.

A Cameron-kabinet hat tagja, akik támogatták a brexitet: John Whittingdale, Theresa Villiers, Michael Gove, Chris Grayling, Iain Duncan Smith, Priti Patel

Kröger okos írásának ismeretében levonható a következtetés: Nagy Britannia nem csak azzal kell szembesüljön, hogy jövőjét kockáztatja egy gazdaságilag és politikailag – sőt biztonságpolitikailag is – káros döntéssel, de elitje – nem csak a konzervatív, de a munkáspárti oldal – legitimitási krízisbe kergette az országot, továbbá radikálisan megosztotta a társadalmat. És akkor még nem beszéltünk a külpolitikai veszteségekről.

Ara-Kovács Attila