A Pacific Link nevű új olajvezeték egyszerre szolgálná Kanada gazdasági függetlenedését az Egyesült Államoktól, Alberta megbékítését és Mark Carney miniszterelnök politikai túlélését. A több tízmilliárd dolláros beruházást azonban környezetvédelmi, gazdasági és őslakosjogi viták övezik, így a nemzeti összefogás jelképének szánt projekt könnyen új konfliktusok forrásává válhat.
Egy többemeletes házzal vetekedő olajhomokszállító dömper előtt állva jelentette be Mark Carney kanadai miniszterelnök, hogy kormánya nemzeti jelentőségű beruházássá nyilvánítja a Pacific Link olajvezetéket. A helyszín sem volt véletlen: a sajtótájékoztatót Fort McMurray-ben, Alberta olajiparának központjában tartották.
„Ez Kanada erejének demonstrációja”
– mondta Carney. „Kanada működik.”
A kijelentés nemcsak egy energetikai beruházásról szólt. Az új vezetéknek egyszerre kellene csökkentenie Kanada függőségét az amerikai piactól, tompítania Donald Trump kereskedelempolitikájának következményeit és enyhítenie az Albertában megerősödött szeparatista indulatokat.
Carney oldalán ott állt Danielle Smith, Alberta konzervatív miniszterelnöke is, aki máskor élesen támadja a szövetségi kormányt. Ezúttal azonban egyetértett liberális politikai ellenfelével.
„Mindig lesznek kérdések, amelyekben nem értünk egyet” – mondta Smith.
„De a kanadai kormány most őszintén megpróbálja azonosítani és valóban megoldani a problémákat. Ez bizonyíthatja, hogy Kanada képes működni.”
Kijáratot keresnek az amerikai függőségből
A tervek szerint a Pacific Link Alberta olajhomokmezőit kötné össze Brit Columbia csendes-óceáni partvidékével. Naponta mintegy egymillió hordó nyersolajat szállíthatna, elsősorban ázsiai és más tengerentúli piacokra.
Kanada számára ez stratégiai kérdés. Az ország olajexportjának mintegy 90 százaléka jelenleg az Egyesült Államokba kerül, miközben az olaj és a földgáz adja a kanadai kivitel egyik legfontosabb részét. Trump kereskedelmi háborúja, valamint a kanadai termékeket sújtó vámok és korlátozások világossá tették, milyen kockázatos egyetlen piacra támaszkodni.
A beruházás becsült költsége 35 és 44 milliárd kanadai dollár között mozog. Emellett Ottawa további milliárdokat fordítana a Vancouver környéki kikötői infrastruktúra fejlesztésére, hogy a terminálok nagyobb olajszállító hajókat is fogadhassanak.
A Pacific Link nagyrészt a Trans Mountain vezeték nyomvonalát követné. A korábbi rendszert Justin Trudeau liberális kormánya vásárolta meg és bővítette ki, miután a magánbefektetők meghátráltak. A Trans Mountain valóban megnyitotta az ázsiai piacot a kanadai olaj előtt, de politikailag alig hozott elismerést Ottawának Nyugat-Kanadában.
Carney most ennél nagyobb tétben játszik: a Pacific Linket nem egyszerűen ipari projektként, hanem a gazdasági szuverenitás eszközeként mutatja be.
Három héttel az albertai szavazás előtt
A bejelentés időzítése különösen fontos. Október 19-én Alberta lakói tíz kérdésben szavaznak, és ezek között szerepel a tartomány Kanadán belüli jövője is.
A választóknak arról kell dönteniük, hogy Alberta maradjon-e Kanada része, vagy a tartományi kormány kezdje meg egy későbbi, kötelező erejű függetlenségi népszavazáshoz szükséges jogi eljárást. Vagyis az októberi voksolás nem közvetlenül Alberta elszakadásáról dönt, hanem arról, elinduljon-e az ahhoz vezető folyamat.
Smith hivatalosan a Kanadában maradás mellett kampányol, de pártjának szavazótáborában jelentős a szeparatisták aránya. Egy szeptemberi felmérés szerint az összes megkérdezett 23 százaléka támogatná az elszakadási folyamat elindítását, míg 72 százalék Alberta Kanadán belül maradására szavazna. A kormányzó Egyesült Konzervatív Párt hívei között azonban ennél erősebb a szeparatista hangulat.
Az elégedetlenség hátterében régóta ugyanazok a sérelmek állnak. Sok albertai úgy érzi, hogy az olajban gazdag tartomány aránytalanul sokkal járul hozzá a szövetségi bevételekhez, miközben Ottawa környezetvédelmi és energetikai szabályai akadályozzák legfontosabb iparágát.
A vezeték bejelentésével Carney azt üzeni: Alberta érdekei és Kanada érdekei nem szükségszerűen állnak szemben egymással.
Gyorsított eljárás, lassú konfliktusok
A Pacific Link az első olyan nagyberuházás, amelyet Carney új rendszerében nemzeti jelentőségű projektként gyorsítanak fel. A különböző szövetségi vizsgálatokat egyetlen szervezet hangolná össze, és ez felelne az útvonal mentén élő őslakos közösségekkel folytatott egyeztetésekért is.
A kormány célja, hogy a szükséges szövetségi döntések 2027 szeptemberéig megszülessenek. Ez azonban még nem jelenti a vezeték végleges építési engedélyét, és azt sem, hogy addigra minden politikai, pénzügyi és jogi akadály elhárul.
Az őslakos közösségek bevonása különösen kényes kérdés. Ottawa munkahelyeket, építési megbízásokat és tulajdonosi részvételt ígér számukra, de a Brit Columbiai Indián Főnökök Uniója szerint a gyorsított konzultáció nem helyettesíti az érintett nemzetek hozzájárulását.
A szervezet már közölte, hogy ellenzi a Pacific Link nemzeti jelentőségűvé nyilvánítását, és szükség esetén bíróságon támadja meg a projektet. A vezetők szerint az olajvezeték és a megnövekedő tankforgalom veszélyeztetheti az őslakos területeket, a folyókat és a part menti vizeket.
Egymillió hordóval több olaj
A környezetvédők szerint a Pacific Link alapvető ellentmondást hordoz. A vezeték gazdaságilag csak akkor lehet indokolt, ha az albertaiai olajhomok kitermelése jelentősen, akár napi egymillió hordóval emelkedik.
Az olajhomok kitermelése és feldolgozása azonban energiaigényes folyamat, amely nagy mennyiségű üvegházhatású gázt bocsát ki. A vezeték emellett fokozná a tankerforgalmat Brit Columbia partjainál, növelve egy esetleges olajszennyezés kockázatát.
Carney válasza a Pathways nevű szén-dioxid-leválasztási és -tárolási rendszer. A tervek szerint az olajvállalatok összegyűjtenék kibocsátásuk egy részét, majd föld alatti tárolókba juttatnák. Ottawa és Alberta a vezetéket, illetve a szén-dioxid-tároló hálózatot egymáshoz kötött beruházásként kezeli.
A kezdeményezés finanszírozása és műszaki megvalósíthatósága körül azonban továbbra is vannak kérdések. Egyelőre az sem egyértelmű, mekkora részt vállalnának a költségekből az olajtársaságok és mennyit fizetnének az adófizetők.
Ki állja a számlát?
A Pacific Link gazdasági életképessége sem magától értetődő. A projekt több tízmilliárd dollárba kerülne, miközben a kezdeti befektetői érdeklődés mérsékelt. Ez felveti annak lehetőségét, hogy végül ismét a szövetségi államra hárulna a pénzügyi kockázat jelentős része.
A Trans Mountain intő példa: annak költségei az eredeti becslések többszörösére emelkedtek, és végül az államnak kellett megmentenie a beruházást. A Pacific Link ráadásul olyan időszakban készülne, amikor az olaj hosszú távú világpiaci keresletéről és az energetikai átmenet sebességéről is vita folyik.
Carney politikai számítása mégis érthető. A vezeték munkahelyeket és exportbevételeket ígér, alternatívát kínál az amerikai piac mellé, és azt üzeni Albertának, hogy Ottawa hajlandó figyelembe venni a nyugati tartomány érdekeit.
Csakhogy ami Albertában a nemzeti egység bizonyítéka, az Brit Columbiában vagy az őslakos közösségek szemében éppen az ellenkezőjének tűnhet. A Pacific Link ezért nemcsak olajat szállítana a Csendes-óceánhoz: Kanada gazdasági, környezetvédelmi és alkotmányos konfliktusait is végigvezetné az országon.
