Péntek este tizenegykor London elbúcsúzott az EU-tól. Ez még a maradni akarók közül is sokaknak fellélegzés, mert vége a kötélhúzásnak. A neheze azonban csak ezután jön, mert 11 hónap alatt kellene megállapodni olyan kétoldalú szerződésről, amelyet évek alatt szoktak tudni kidolgozni. A „kemény” Brexit tehát koránt sincs kizárva, ahogy „Kis”-Britannia se.
Negyvenhét év után este tizenegykor, itteni idő szerint éjfélkor Nagy-Britannia kilépett az Európai Unióból. Az ezt rögzítő határozatot csütörtökön írta alá a kormányokat képviselő Európai Tanács, azután, hogy az EU és az Egyesült Királyság január 24-én aláírta a megállapodást, az Európai Parlament pedig szerdán, brüsszeli kétnapos plenáris ülésén tartott szavazásán jóváhagyta.
Szívszorítóak azok a képek, amelyek a brit képviselők búcsújával járó EP-ülésen készültek a maradáspártiakról.
Sokak valószínűleg ekkor döbbentek rá arra, hogy vége. Lezárult egy korszak, ami után teljes a bizonytalanság.
Természetesen voltak olyanok is, aki örültek annak, hogy elvesztették munkájukat az EP-ben. Ők a brexiterek, akik arra tették fel karrierjüket, hogy kiviszik az országot Európából.
Akárhogyan történt is,
a kilépés három évi szenvedés végére tesz pontot.
A 2016 nyári népszavazáson szűk, 52 százalékos többségre tettek szert a Brexit hívei, elsősorban a vidéki, észak-nyugati Britannia lakossága. Azóta parlamenti szavazások sora élezte a helyzetet. Theresa May háromszor se tudta átvinni a parlamenten a 2018 novemberében az EU-val aláírt kilépési megállapodást, de
a többség azt is megtiltotta, hogy egyezség nélkül hagyják el a közösséget.
May végül belebukott ebbe, utódjának, Boris Johnsonnak pedig tavaly decemberben előre hozott választás kellett ahhoz, hogy a patthelyzet kimozduljon valamerre. Az elfáradt ország végül jelentős többséget szavazott meg a konzervatívoknak, akik új szerződést alkudtak ki az EU-val.
Átmeneti idő kezdődik, de meddig?
Éjféltől tehát az Egyesült Királyság nem része az EU tagállama, hanem unión kívüli országnak tekintendő. A megállapodás hivatalosan biztosítja az Egyesült Királyság rendezett kilépését az unióból. Kiterjed a polgárok jogaira, a pénzügyi elszámolásra, az átmeneti időszakra, az Írországról és Észak-Írországról szóló jegyzőkönyvre, a Ciprusról, illetve a Gibraltárról szóló jegyzőkönyvre, valamint a kiválással kapcsolatos egyéb kérdésekre.
A megállapodás hatálybalépésével december 31-ig tartó átmeneti időszak kezdődik. Ennek célja az, hogy hosszabb idő álljon a polgárok és a vállalkozások rendelkezésére az alkalmazkodáshoz. Britannia képviselői elhagyják az Európai Parlamentet és az uniós intézményeket, és semmilyen hatásuk se lesz az EU döntéseire, és egyelőre kötelesek alávetni magukat a közös jogszabályoknak, ráadásul továbbra is fizetniük kell a közös költségvetésbe.
Az átmeneti időszak alatt
megállapodásra kell jutni a jövőbeni kapcsolatokról
olyan ügyekben, mint a kereskedelem szabályozása (a két fél közötti szabadkereskedelem), a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés, az adatvédelem, a gyógyszerekkel kapcsolatos szabályozási kérdések, a repülésbiztonság, a közúti árufuvarozás, a védelem- és biztonságpolitika vagy egyes halászati kérdések.
Az átmeneti időszak egy alkalommal – egy vagy legfeljebb két évvel – meghosszabbítható, ha erről a két fél július 1. előtt megállapodik. Ám
a hosszabbítást Boris Johnson miniszterelnök kizárta.
Már a korábbi választási kampányban azzal érvelt, hogy ezt meg akarja tiltani a kormánynak és a parlamentnek egyaránt, amit aztán el is fogadtatott az alsóházzal.
Ez teljesen érthetetlen, mert nem csak az EU figyelmeztetett arra, hogy ilyen átfogó szerződést képtelenség 11 hónap alatt elfogadni, hanem a gyakorlat is azt mutatja, hogy az efféle megállapodások évekig tartanak. Ráadásul az előkészítő lépések miatt a tényleges egyeztetések március előtt aligha kezdődhetnek el az EU és Britannia között.
A lényeg csak ezután jön
Mint írtuk, hivatalosan rendezett kilépést tesz lehetővé Britannia számára a megállapodás. Az igazság azonban az, hogy a meccs csak ezután kezdődik. A Johnson által kialkudott
keretmegállapodás csak az alapokat tette le a későbbi szerződéshez.
És ennek egyik sarokpontjának életképessége is rendkívül kétséges.
Az egyezség alapja az, hogy nem állíthatják vissza a fizikai határt a korona részét alkotó Észak-Írország és az EU-tag Írország között; ez a 22 évvel ezelőtti nagypénteki megállapodás része, lezárandó a több évtizedes belháborút. A Johnson-féle megoldás
a határt a tengerre vinné Észak-Írország és Nagy-Britannia közé.
A harmadik országokból Észak-Írországba érkező termékekre a brit vámok vonatkoznak, az EU-ba, tehát Írországba menőkre viszont az uniós tarifa. Az árukra vonatkozó áfa-szabály pedig érvényben marad Észak-Írországban. Vannak még előírások állat- és közegészségügyi területeken is, valamint az északír parlament később szavazhat az uniós jog alkalmazásának fenntartásáról.
Jelenleg
„csak” azt nem tudjuk, mi lesz a majdani szabadkereskedelmi egyezményben.
Az egyik a kanadai modell lehetne, amelynek alapján mennyiségi kvótákat és vámokat állapítanának meg, illetve legalábbis az áruk esetében kölcsönös hozzáférést kapnának az EU-val egymás piacához (ezt egyébként hét évig tárgyalta az EU és Kanada, Japánnal és Dél-Koreával is 2-4 évig). A másik lehetőség a „norvég minta”, amelyben benne maradnának az egységes piacban. Ez azonban a brexiterek rémálma, mert lényegében kilúgozná a kilépést: fenn kell tartani a tőke, a munkaerő, a szolgáltatások és az áruk szabad áramlását, befizetési kötelezettségük lenne a közösbe, és az EU jogát se hajíthatnák el. Vagyis úgy mennének, hogy ténylegesen maradnának az EU-ban.
A kanadai modell (vagy más megoldás) esetében azonban az EU számára fennáll a veszélye annak, hogy Britannia szabadon alakítja azon szabályait például adókban, támogatásokban, szabványokban, a szociális és a munkajogi előírásokban, amelyekkel egyoldalú előnyt szerezne a közösséggel szemben.
Ez utóbbira példa Johnsonék azon terve, amely szerint a jövőben az EU-ból érkező munkavállalókra az ausztrál típusú pontrendszert léptetnék életbe, bizonyos csoportokat kizárva a munkavállalásból. Erről az EU-ban máris közölték, hogy nem fogadják el.
Mégis a semmibe hullanak?
Ahogyan az az Európai Parlament honlapján is olvasható, olyan társulási megállapodást tart célravezetőnek, amely négy pillérre támaszkodna: kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok, belső biztonság, külügyi és biztonsági együttműködés, tematikus együttműködés például a kutatásban vagy innovatív projektekben.
Guy Verhofstadt, a liberális frakció vezetője, egyébként a kilépési megállapodás EP-beli ügygazdája az ősszel több nyilatkozatban plasztikusan fogalmazta meg álláspontjukat. Eszerint „nem vagyunk hülyék”, megvédjük vállalkozásainkat, gazdaságunkat és egységes piacunkat.
Más szóval, az EU számára az idézett négy alapelv egy csomagot alkot, amiből nem enged szemezgetni – ezt egyébként már korábban, a Theresa May-féle tárgyalásokon világossá tették. Vagyis ha Britannia vámok és kvóták nélküli együttműködést akar, annak ára van.
Ha ezekben a kérdésekben nem tudnak dűlőre jutni, akkor belátható időn belül
előáll az a helyzet, hogy Nagy-Britannia mégis csak megegyezés nélkül lép ki az EU-ból.
Jelenleg annyi biztos, hogy már az átmeneti időben is az Egyesült Királyságban lakó európaiak folytathatják tanulmányaikat, dolgozhatnak, ellátásokat kaphatnak és családjukat kivihetik maguk után. Ugyanez vonatkozik az Európában élő 1,2 millió britre. Az uniós polgárok tartós letelepedést kérelmezhetnek a következő időszakban.
Kis-Britannia veszélye
A brit kormány számára azonban nem csak, a jelenlegi ismeretek szerint, megoldhatatlannak látszó gazdasági-kereskedelmi megállapodás tűnik kemény diónak. Ennél sokkal rázósabb a belső viszonyok várható átrendeződése. Kezdetben csak a skótok kezdtek el (ismét) mozgolódni. Hat éve ugyan tartottak népszavazást a Britanniában maradásról, amit 55 százalékban a maradók vittek el. Csakhogy ekkor még legfeljebb ígéret volt David Cameron akkori tory miniszterelnök részéről, hogy esetleg referendumot tartanak az EU-tagságról.
Amit aztán 2016-ban írt ki, hogy kifogja a szelet a brit politikai élet legnagyobb szélhámosa, Nigel Farage UKIP-jának vitorlájából – hogy aztán általános meglepetésre (alighanem Farage számára is) a hazugságokkal teletűzdelt kampány végén a többség, ha szűkösen is, de a kilépésre szavazott. Skóciában azonban 62 százalék a maradásra voksolt.
Nicola Sturgeon skót miniszterelnök azóta sokszor hangoztatott érvelése szerint Skócia nem engedheti meg, hogy egyértelműen kinyilvánított bennmaradási szándékuk ellenére London „kirángassa” őket az EU-ból. Ennek megfelelően többször arról beszélt, hogy
nekilátnak a Britanniából kiválásról szóló népszavazás előkészítésének,
ami után visszavételüket kérik az EU-ba. Ehhez a londoni kormány hozzájárulása kell, amit Boris Johnson nemrég hivatalosan is elutasított. Arra hivatkozva, hogy a 2014-es referendum „egy teljes nemzedéknyi időre szólt”. Ami, az előzmények ismeretében, meglehetősen hamisan csengő érv, s kérdés, hogy meddig tud ellenállni London az esetleg még tovább erősödő skót közhangulatnak. (Azt most hagyjuk, hogy egy ilyen kiválás milyen próbatétel elé állítaná a nemzetközi közvéleményt az önálló Skócia elismeréséről.) Az utóbbi hónapokban pedig
egyre komolyabb az ír-északír egyesülés gondolata is,
amely szintén népszavazásba torkollhat. És a kicsiny Wales is mozgolódik, a közhangulat mintha ott is uniópártivá fordulna.
A meglehetősen előkészítetlennek látszó Brexit tehát könnyen elvezethet Nagy-Britannia széteséséhez. Ahhoz, hogy talán nem is túl sok idő elteltével Anglia egymaga marad.
