Hölgyeim és uraim, azt leszögezhetjük így, a kávé mellett, hogy a magyar diplomácia igen sokat tanult Rejtő Jenőtől. Most például kitalálták Igorit, úgy is, mint virágzó üzletágat, egyelőre még három testőr és Potrien kerestetik, de különben stimmel a dolog. A Magyar Közlönyben ugyanis megjelent kedvenc kormányunk Afrika-stratégiája.
Hogy mink van nekünk?
Afrika-stratégiánk van. De ha rendesen szedjük a porokat, az orvosok szerint kezelhető. Csak kerülni kell a hirtelen felindulást és a komolyabb erőfeszítéseket. De remélhetőleg nem fog elhatalmasodni.
Arról lenne szó, miszerint „a migráció megállításának érdekében” a kormány a lehető legszorosabbra fűzi kapcsolatait az afrikai kontinensen, azon belül is a szubszaharai térségben. A Magyar Közlönyben kedd este megjelent kormányhatározat pedig részletesen le is írja, pontosan hogyan képzelik az afrikai gazdaság fejlesztését – mindezt abba a köntösbe bújtatva, hogy minél kevesebben induljanak útnak Európa felé. Akkor lássuk, hogy is fog ez kinézni (a hvg.hu nyomán).
A stratégia mindenekelőtt felhívja a külgazdasági és külügyminisztert, hogy tekintse át az eddigi szerződéseket, majd vizsgálja meg, milyen adminisztratív és technikai akadályokba ütköznek a kontinensen a szubszaharai régióba exportáló vagy beruházó hazai vállalkozások és ezekről egyeztessen is az egyes kormányokkal. Az Afrikába irányuló magyar export jogszabályi környezetét és hatósági gyakorlatát pedig vizsgálják meg, és ahol szükséges, ott egyszerűsítsék.
Tehát, jegyezzük meg: a szubszaharai régió a fontos
El kell hárítanunk részint az adminisztratív akadályokat, ami talán nem lehetetlen megfelelő pénzösszegek birtokában, részint azonban a technikaiakat is, melyeket röviden úgy tudnánk összefoglalni, hogy Afrika piszok messze van. Előbb változtatunk meg ezer jogszabályi környezetet, minthogy egy centivel is közelebb jöjjön.
„A kormány nemzetközi fejlesztésekben is gondolkozik, a külügyminisztériumnak ezentúl minden évben ki kell dolgoznia egy koncepciót a lehetséges projektekre, ezek közül a legfontosabbak a vízgazdálkodás, az infrastruktúra-fejlesztés, a biztonság, a kiberbiztonság, a mezőgazdaság, az egészségügy és az orvostechnológia ágazatai. A kabinet segélyhitel-programokat is indítana, méghozzá az Eximbank segítségével, ennek lehetőségeire május végéig kell előterjesztést készíteni.”
Ez jó üzlet egyeseknek
Nem győzöm eleget hangsúlyozni: ezek a „fejlesztések” nagyon jó üzletet jelentenek a magyar kivitelezőknek, azonban rendszerint a pénz el sem hagyja Budapest közigazgatási határait. Mármint, maximum virtuálisan hagyja el, és csak addig, míg vissza nem utalják a kilencven százalékát. És lám: megint első helyen áll a világhírű magyar vízgazdálkodás, ez egyetlen nemzetközi szerződésünkből sem maradhat ki. Az mondjuk igen érdekes volt, mikor Mongóliával kötöttünk vízgazdálkodási egyezményt, ugyanis a derék mongolok a világ legsivatagosabb országban élnek, és a víz az állam területének jelentős részén komoly kincs. További fájó pont, hogy nem jött létre annak idején a Polisario Front vezetésével a független Nyugat-Szahara, ugyanis velük lehetne csak igazán vízgazdálkodásilag szerződni.
Fontos szerepet kapna a Stipendium Hungaricum program is. Ennek lényege, hogy külföldi egyetemisták ingyen tanulhatnak az általuk kiválasztott magyarországi intézményben alap- és mesterképzésen, e mellé havi 40 460 forint ösztöndíjat, kollégiumi férőhelyet kapnak. Ez éhenhalni is kevés, tavaly egyes afrikai (ghánai) diákok nehezményezték is volt, mondván: ennyit akár ne is adjanak. Ne tessenek szemtelenségről beszélni, az a szemtelenség, hogy ezt ösztöndíjnak nevezik. Az afrikai diák nem ismeri a forint vásárlóértékét, idejön tanulni, megkapja ezt az alamizsnát, munkát nem nagyon vállalhat, mert ki alkalmazná, de – hazamenni sem tud, mert a legolcsóbb repülőjegy is a sokszorosa ennek. Persze, hogy csapdában érzi magát. Abban is van.
„A kutatást és az oktatást érinti, hogy támogatnák az Afrika-tanulmányokkal foglalkozó magyarországi kutatóműhelyeket és felsőoktatási képzéseket. Kérdés persze, hogy ez csak a régiekre vonatkozik, vagy a kormány újakat is létrehozna.
Az érintett országokba
-
- termékmintákat juttatnának ki
- és magyar mintafarmokat alakítanának ki
- valamint két helyszínen akcelerátor központot hoznának létre, hogy legalább 2-3 vállalkozás piacra juthasson.
Ami a diplomáciát illeti, bővítenék a térségbeli diplomatahálózatot, különösen egy elefántcsontparti külgazdasági attasé álláshely létrehozását tartják fontosnak. A Dél-afrikai Köztársasággal pedig átfogó, közös kormányközi együttműködési bizottságot hoznának létre.
Készülhetnek az afrikai missziókra a magyar katonák is, ezeket ugyanis lehetőség szerint bővítenék a jövőben, így segítve a migráció elleni harcot. Szintén a honvédelmi minisztériumra vár a feladat, hogy vizsgálja meg, milyen katonai, védelempolitikai, határvédelmi ismereteket adhatnának át az afrikai partnereknek, sőt tisztképzési programot is indítanának.
Ahhoz pedig, hogy mindezt koordinálják, a jövő évtől kezdve Budapesten kétévente megrendeznék a Budapest Afrika Fórumot. Ennek a költségeit a külgazdasági és külügyminiszternek kell kidolgoznia. Emellett ráadásként a civil és a közszféra illetékes képviselőinek meghívásával létrehoznának egy magyar-szubszaharai afrikai kapcsolatokkal foglakozó tanácsadó csoportot is.”
Elképzelem a magyar mintafarmot mondjuk Namíbiában vagy Dél-Afrikában
Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel mélyen néz a kútba, benne vizet kémlel… kémlel, de nem talál, az ugyanis a Kalahári-sivatag. Kémlelheti napestig. A katonai vállalkozások terén eléggé világos, hogy a térségben már jelen lévő erők mellett mi labdába sem rúghatunk, és nem csak az afrikai államok saját nemzeti hadseregeire gondolok, hanem a szép számmal arrafelé csapázó orosz és kínai erőkre is, melyek hivatalosan ugyan nincsenek ott, csak valahogy azért mégis arra járnak állandó jelleggel az utóbbi időben.
Egyszóval: irány a mesés Afrika, kérem.
Ebből akkora sikkasztás lesz, hogy ahhoz képest a Rejtő által megénekelt Igori polgári hangulatú teadélután az angolkisasszonyoknál, uborkás szendviccsel. A program minden pontjáról valósággal ordít, hogy csak a látszat kedvéért fogalmazták, csak jogi és gazdasági kiskaput biztosít a források elsikkasztására – de Rejtőtől tudjuk azt is, hogy Igoriban a legfontosabb a látszat, ennek kedvéért a Török Szultán többször bántalmazza is barátait.
Igen, ezt az Afrika-stratrégiát nyugodtan nevezhetjük Igori-programnak: csak annyi a különbség, hogy a regényben a Kongó-vasút egy részét lopták el mindösszesen, nem pedig több országra való fejlesztési keretet.
Azt ne is tessék képzelni, hogy az Afrikába induló – vagy el sem induló – összegeket magyar forrásból fedeznénk. Ugyan már. Mi csak javasoljuk ezt a tetszetős programot, az Unió majd elfogadja, átutalja nekünk a pénzügyi alapokat, mi meg majd zsebre vágjuk, szokás szerint. Ebben már nagy gyakorlatunk van.
De én akkor is kérném szépen, hogy az Afrika-stratégia központja Igori legyen. Stílszerű volna, ráadásul Kongó igen gazdag tantálban és kobaltban, aminek komoly piaca van és még komolyabb lesz a közeljövőben, ugyanis elengedhetetlenül szükséges a mikroelektronikai iparban.
És Igoriban legyen állomás. A hangosbemondó pedig ismételje Rejtő örökbecsű szavait:
„Vigyázat… Vigyázat… Az algíri expressz négy óra negyvenkor beáll… Negyedik vágányon. Vonat indul: öt óra húszkor… Igori-Sidi-bel-Abbés-Stockholm-Tokió… Első vágány… Halló! Halló! Figyelem… Hét óra ötkor csatlakozás a rizspálinkához egy üveg ginewer…”
Csak az itallal vigyázzunk: senki se rúgjon bele részegen az erőd falába, mert még a fejére esik a lőrés.
Nem tudom, ki találta ki ezt a programot, kinek köszönhetjük, de rettenetes gyanú kelt bennem.
Pittman volt az, a sejk.
