Kezdőlap Szerzők Írta Tasnadi Kata

Tasnadi Kata

Tasnadi Kata
118 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Ők a legdrágább magyar művészek

Évek óta folyamatosan növekszik a magyar műtárgypiac, azaz egyre nagyobb a kereslet a magyar és magyar származású művészek alkotásaira. 2016-ban az összesített forgalom 11,5 milliárd forint volt, és sorra dőltek meg az életműrekordok is. A három legdominánsabb alkotó Hantai Simon, Victor Vasarely és Moholy-Nagy László, az élő művészek közül pedig a Franciaországban alkotó Reigl Judit eredményei kiemelkedőek – derült ki a műtárgypiac helyzetét összefoglaló friss kiadványból.

Huszadik századi művészet – egy másik nézőpont címmel 2014 óta rendezi meg a világ egyik legjelentősebb aukciósháza, a Sotheby’s a modern és kortárs kelet-közép-európai alkotókra fókuszáló aukcióját, melyen magyar művészek munkái is rendszeresen szerepelnek. A londoni árverésnek kifejezetten az a célja, hogy olyan alkotókat mutasson be, akik nemzetközileg még nem ismertek, de érdeklődésre tarthatnak számot. A legutóbbi árverést most kedden tartották, pontosan egy évvel azután, hogy 2016. november 14-én elkelt minden idők legdrágább magyar alkotása, Moholy-Nagy László Telefonképe – a Bauhaushoz is köthető művész persze nem azok közé a magyar alkotók közé tartozik, akik bemutatásra szorulnának a nemzetközi piacon.

Arról, hogy milyen is a magyar aukciós piac (azaz hogyan teljesítenek a magyar vagy magyar származású alkotók művei a külföldi és hazai árveréseken) pont a rekord évfordulóján rendezett műtárgybefektetési konferenciát a műtárgy.com, ahol bemutatták frissen megjelent kiadványukat is. 48 ország több mint 700 akciósházából 30 ezernél is több leütési árat vizsgáltak meg, hogy összeállítsák a legkeresettebb magyar művészek listáját, és elemezzék az elmúlt tíz év aukciós tendenciáit.

Moholy-Nagy László EM1 Telefonkép. Forrás: Sotheby’s

Ebből az derült ki, hogy a magyar műtárgypiac egyre növekszik, és a nem élő művészek tekintetében a növekedési ráta meghaladja a nemzetközi, szintén pozitív trendeket is. Tavaly az összesített piaci forgalom 11,5 milliárd forint volt, ami 17 százalékkal magasabb a 2015-ös értéknél, és 2017 első felében is folytatódott a növekedés.

A magyar műalkotások 58,4 százalékát adják el külföldön,

a hazai 41,6 százalékon pedig jórészt a budapesti Virág Judit Galéria, illetve a Kieselbach Galéria és Aukciósház osztozik (hozzájuk köthető az eladások 88 százaléka).

Az élő művészek munkái viszont csak kis részét, mindössze 9 százalékát teszik ki a magyar aukciós piac forgalmának, a már nem élő alkotók esetében pedig három, magyar származású, de külföldön híressé vált művész munkája dominálja az eladásokat.

A legkeresettebb művészek

A magyar aukciós piac című kiadvány külön vizsgálta a már nem élő, és a jelenleg is alkotó művészek munkáit, és a 2007 és 2016 közötti időszak árverési adatai alapján két toplistát állítottak össze. A nem élő művészek esetében a legkeresettebb ötven alkotó listáját Victor Vasarely, Hantai Simon és Moholy-Nagy László vezetik a teljes aukciós forgalom szerint, ami azt jelenti, hogy az ő alkotásaikért fizettek a legtöbbek árveréseken.

Vasarely esetében ez az elmúlt tíz évben több mint 14 milliárd forint volt, viszont a művésznek kirívóan magas, több mint 6400 alkotása kelt el aukciókon. Mivel ezek többsége grafika, az átlagár 2 millió forint körül alakul, míg az aukciós forgalom tekintetében második helyen álló Hantai esetében ez már 35 millió forint (ez a legmagasabb átlagár a listában). Tőle 250 alkotást adtak el, és hasonló a helyzet Moholy-Nagy esetében is (252 tétel), akinél az átlagos aukciós ár 26 millió forint körül alakult.

Vasarely, Hantai és Moholy-Nagy alkotásai majdnem annyiért keltek el, mint az utánuk következő 47 magyar művészé összesen.

Külföldön tehát egyértelműen ők a legkeresettebbek, és műveik leginkább a külföldi aukciósházak kínálatában szerepelnek. Hantai legtöbb képét Párizsban, Moholy-Nagy műveit New Yorkban, Vasarely alkotásait pedig nagyjából egyenlő arányban Párizsban, New Yorkban és Londonban adták el.

A Szépmûvészeti Múzeum Vasarely Múzeumának felújított épületében, az óbudai Szentlélek téren 
MTI Fotó: Bruzák Noémi

A kereslet pedig növekszik. A nem élő művészek alkotásait tavaly több mint 10 milliárd forint értékben adták el külföldön, ami 19 százalékkal haladta meg a 2015-ös értéket, ezzel piaci rekordot állítva fel. Több művész életműrekordja is megdőlt: Moholy-Nagy László és Hantai Simon mellett Mednyánszky László és Tihanyi Lajos képeiért sem fizettek még ennyit.

Az élő művészek toplistájához száz kortárs alkotó aukciós szereplését vizsgálták meg, de közülük az elmúlt tíz évben ötvenen egyáltalán nem adtak el műalkotást aukción. Ez abból a szempontból érthető, hogy az ő munkáik inkább galériákban vagy művészeti vásárokon kelnek el. Ha viszont kifejezetten az árveréseket nézzük, akkor Lakner László a legkeresettebb, akitől 2007 óta 44 alkotás cserélt gazdát árverésen. Ha az aukciós forgalmat, tehát az összes eladott mű összértékét vesszük, akkor Reigl Judit magasan vezeti a listát 469 millió forintnak megfelelő összeggel 25 tétel alapján. Az átlagárakat tekintve is kiemelkednek a művei a listán több mint 18,7 millió forinttal. Rajta kívül az összes többi művész neve mellett 2,5 millió forint alatt átlagárat látuk.

Forgalmi összértéket tekintve egyébként Reigl után Lakner László és Ackermann Rita következik, tehát az ő alkotásaikért fizettek ki a legtöbbet az elmúlt tíz évben aukciókon. Érdekesség, hogy a 20 legkeresettebb élő magyar művész átlagéletkora 76 év körül van a listában.

A legdrágább művek

A 2017. szeptember 30-ig eladott száz legdrágább magyar mű összesített értéke körülbelül 17,5 milliárd forint, de 70 millió forintos leütései ár felett már bekerülhet egy új alkotás a listára (ebben az esetben az elemzés értelemszerűen nem csak az elmúlt tíz évre fókuszált, hanem korábban eladott alkotások is szerepelnek a listán).

A 100 legdrágább magyar műalkotás 19 alkotó munkája,

és Hantai Simon vezeti a listát az eladott tételek és az összérték szempontjából is. Összesen 30 műve került fel a listára több mint 6,6 milliárd forint értékben. Őt Moholy-Nagy László követi 19 tétellel 5 millárd forinttal, majd Munkácsy Mihály következik 12 képpel és majd 1,5 milliárdos aukciós forgalommal. Victor Vasarely csak a negyedik ebben a listában 8 tétellel és 800 millió forint körüli összértékkel.

Ebben a listában hazai és külföldi aukciók eredményeit összesítették, és nagyrészt négy aukciósház osztozott a 100 legdrágábban eladott műalkotáson: a Sotheby’s és a Christie’s mellett a magyar Virág Judit Galéria és a Kieselbach Galéria és Aukciósház árverésein keltek el a legdrágább magyar műalkotások.

Virág Judit galériatulajdonos bemutatja Csontváry Kosztka Tivadar Traui ciklusának 5., több mint száz év után előkerülű darabját, amely rekordáron kelt el

Készült egy összeállítás a magyar aukciósházak árveréseiről is ebből a szempontból: itt 42 millió forint volt a bekerülési küszöb, és Munkácsy Mihály, Gulácsy Lajos, illetve Csontváry Kosztka Tivadar vezeti a listát a teljes aukciós forgalom alapján. Ha a listán szereplő tételek darabszámát vesszük, a Munkácsy Mihály (12), Gulácsy Lajos (11) és Rippl-Rónai József az, akitől a legtöbb alkotás bekerült a top 100-ba. Az itthon eladott legdrágább műalkotások tekintetében a piac 91 százalékát a Virág Judit Galéria és a Kieselbach Galéria és Aukciósház fedte le.

Az abszolút rekord 2016-ban, a Sotheby’s New York-i aukcióján dőlt meg:

Moholy-Nagy László EM1 Telefonképéért 5,2 millió dollárnál, azaz a leütés napján számolt árfolyamon körülbelül 1,4 milliárd forintnál állt meg a licit.

Moholy-Nagy Telefonképe mellett 2016. decemberében Hantai Simon M.A.4 (Mariale) című alkotása lett a második magyar festmény, amely átlépte az 1 milliárd forintos határt. Majd 1,2 milliárd forintos leütési áron kelt el a Sotheby’s árverésén bebizonyítva, hogy Hantai képei nagyon jó befektetést jelentenek. A Mariale sorozat másik képét (M.D.4) idén majd 3 millió euróért árverezték el, míg 2008-ban „mindössze” 348 ezerért cserélt gazdát. A kép ezzel a mostani, 763 millió forintnak megfelelő eladási árral minden idők harmadik legdrágább aukción elkelt magyar műalkotása lett.

A top 10, hazai vagy külföldi aukción eladott legdrágább magyar műalkotás között egyébként mindegyik Moholy-Nagy vagy Hantai alkotása. A legdrágább hazai aukción elkelt műalkotás pedig Csontváry-Kosztka Tivadar Traui tájkép naplemente idején című festménye, amely 2012-ben a Virág Judit Galériában kelt el 240 millió forintos leütési áron. A hazai aukciók top 10-es listájába még Munkácsy Mihály, Tihanyi Lajos, Bortnyik Sándor és Gulácsy Lajos alkotásai kerültek be.

„Így kell beszélni a nőkkel, az összestől meg kell kérdezni, hogy akar-e…”

Miközben Magyarországon is egyre több nagy tekintélyű embert vádolnak szexuális zaklatással, és tele van a média a visszaélésekről szóló beszámolókkal, illetve azzal, hogyan áll a közvélemény ehhez a mindenütt jelen lévő problémához, több hónap után a héten fejeződött be egy magyar reality, amelynek úgy tűnik, szerves részét képezte a nők megalázása és szexuális kihasználása.

 

„Ha sok a szabadidőd, és kéne egy meló, akkor dolgozz a Pumpedék bárban” – ezzel a szöveggel kereste a jelentkezőket a műsor egyik főszereplője, Pumped Gabo a szórakozóhelyre, amelyet barátja, a Való Világ 8-at megnyerő Soma segítségével bérelt ki egy hónapra. A toborzóvideóban a Pumpedék másik főszereplője, eredetileg Gábor barátnője, Ági is megjelenik fürdőruhában. Saját megfogalmazása szerint azért, mert „kellett két csöcs”.

A hirdetés az RTL Spike-on augusztus 21-től, hétfő esténként adásba kerülő Pumpedék második, Bikiniszezon néven futó évadához készült, amelyet úgy jellemzett a csatorna, hogy kendőzetlenül mutatja be a fiatalok mindennapjait, és „erős érzelmi húrokat penget”. A Bikiniszezon részben Siófokon játszódott, ahol a Balaton Soundon felfedezett gyúrós srác, Pumped Gabo megpróbált üzletemberré avanzsálni egy bárt üzemeltetve.

Pumpedék – kimaradt jelenetek!

Most megmutatjuk, amit akkor sem láthattál volna, ha megnézed az előző részeket! Péntek este 10-kor ismétlés!

Közzétette: Pumpedék – 2017. augusztus 30.

Ide a pultosokat az évad harmadik részében válogatták ki egy lakásban, Gábor megfogalmazása szerint komoly pszichikai és fizikai teszt alapján. Ebbe beletartozott a különböző mixerképességek demonstrálása mellett (ebből láthattuk a legkevesebbet) a fiúknál a jó kondi, de egyiküket megkérték például arra is, hogy mutassa meg, milyen pózokban szokott szexelni.

A nőket szintén bevállalósság és külső alapján válogatták, a szakmai szempontok itt, ha lehet, még kevésbé számítottak.

Egyiküknél az első kérdés az volt, hogy szereti-e a „seggbe kapitányt”.

Azt, hogy mennyire nem szakmai volt a társalgás, jól illusztrálja, hogy az egyik interjú alatt Gábor Somától érdeklődött, hogy „vajon a munkáról kérdeztünk valamit?”. Az adásból nem derül ki, hogy hogyan zajlottak valójában az „interjúk”, mennyire voltak megrendezettek, illetve, hogy tényleg az állásra jelentkeztek-e a behívottak vagy inkább a műsorba (a valóságshow-k logikája alapján a második verzió a valószínűbb).

Mindenesetre állásinterjúnak adta el az RTL Spike azt a jelenetet, amelyben Soma kérdés nélkül megfogdossa egy lány mellét, vagy amikor Gábor, aki egy idő után félmeztelenül van jelen, kigombolja a nadrágját, hogy megmutassa, mennyire szőrös odalenn. Közben olyan mondatok hangoznak el, hogy „azok a nők rúzsozzák pirosra a szájukat, akik szeretnek szopni”, „kicsit meg vagy hízva, nem kúrsz eleget”, „mondjuk a ciciket jobban kirakhattad volna”, „jó nagy bulád van”, illetve Gábor egy fontos alapelvet is megfogalmaz Somának:

„így kell beszélni a nőkkel, az összestől meg kell kérdezni, hogy akar-e baszni, és hogy gumival vagy gumi nélkül”.

Az is bekerült az adásba, amikor az interjúk végeztével a fényképes bemutatkozó szöveg alapján válogatták ki a leendő alkalmazottakat. Ebből kiderült, hogy a nőknél, akinek van barátja, az már eleve kiesik, egy jelentkező pedig azért nem felelt meg, mert kicsit „fapina” volt. Az egyik szerencsést pedig ezek után azzal hívta fel Pumped Gabo, hogy a munkakezdéshez hozzon magával tangabugyikat.

A következő, negyedik epizódban a frissen felvett alkalmazottakkal, három lánnyal és három fiúval együtt Gáborék elindulnak a Balatonra egy kisbusszal. Az egyik fiú még útközben rámászik az egyik lányra: az arca előtt letolja a gatyáját, a copfjánál fogva maga felé húzza a fejét, és közli vele, hogy „ugye tudod, hogy baszni fogunk”. A lány – aki egyébként azt is kiabálta, hogy állítsátok meg – erre azt mondja, hogy dehogy, és hogy hagyják már a békén – miközben a többiek, beleértve a két főnököt, Somát és Gábort, csak röhögnek rajtuk. Az incidens után Pumped Gabo megjegyzi, hogy ez egy jó csapat, amivel Soma egyet is ért.

A Balatonon Gábor

a női alkalmazottait folyamatosan szexuális ajánlatokkal üldözi, és rendszeresen meg is fogdossa őket.

Igaz, ez más szereplőkre is jellemző, de úgy tűnik főnökként ő az, aki élen jár ebben. Pedig az ötödik részben Gábor még meg is fogalmazza Somának, hogy nem szabad haverkodni a munkavállalókkal, mert akkor nem dolgoznak rendesen, hanem meg kell tartani a főnök és beosztott viszonyt.

Gábor és Soma. Forrás: RTL Spike

Ehhez képest a szálláson Pumped Gabo az első napon közli az egyik lánnyal, hogy a mosogatás és a takarítás mellett az ő „seggét” is ki kell törölnie, a szálláshely kitakarításakor pedig azzal instruálja, hogy fogja meg a seprűt, mint egy „nagy, eres faszt”. Amikor pedig a lány inkább az udvaron pisil, mert odabenn akkora kosz van, mindezt videóra veszik és adásba is megy, hiába kéri, hogy ne nézzék.

Később, az ágyban fekve Gábor odahív magához egy másik pultos lányt azzal, hogy magányos. Megkéri, hogy bújjon oda, majd elkezdi markolászni a lány fenekét, és hozzáteszi, hogy reméli „este azért egy kicsit bekapod a farkamat”. A lány elhajtja, de a következő részben is megpróbálja becserkészni – ahogy ő fogalmaz, „nagyon meg kell, hogy basszam”. Azt már nem mutatják, de a későbbi utalásokból úgy tűnik, hogy a lány végül le is fekszik Gáborral.

Miután az egyik lányt hamar kirúgják, már csak két női alkalmazottja marad Gábornak. A másik lányt is megpróbálja felszedni: a hatodik részben közli vele, hogy „jól meg foglak baszni”. Ennek a lánynak a munkájához egyébként az is hozzátartozik, hogy születésnapja alkalmából Somának egy szál fehérneműben táncoljon. Végül Soma helyett inkább mégis Gábor kezd ki vele az esti buliban, és az erősen ittas lánynak azt is felajánlja, hogy szopásért cserébe kaphat egy szabadnapot.

A hetedik részben, mivel Gábor értékelése szerint jól dolgoztak mostanában, ő pedig rendes főnök, elviszi a két lányt vízibiciklizni. Ott aztán

előveszi a péniszét, és arra kéri őket, hogy kenjék be napolajjal, mert ha nem, rossz kedve lesz, és akkor nem lesz olyan jó főnök.

Az egyikük beleegyezik, hogy lekeni a felsőtestét, de Gábornak ez nem elég. Megkéri, hogy vegye le közben a bikinifelsőjét, és mikor a lány erre nem hajlandó, egyszerűen lerántja róla. A vízibiciklizés végén ismerteti a további tervet: visszamennek a szállásra, szexelnek egyet hármasban, aztán mindenki mehet dolgozni. Erre a lányok nemet mondanak, de a következő részben megint megpróbálja rávenni őket arra, hogy fogdossák meg: most éppen zuhanyozni kell segíteni neki, mert a jobb válla kiment egy verekedésben, ezért nem tudja használni a karját.

Az évad tizedik részében ér véget a Balaton-parti kaland: az utolsó munkanap alkalmából Pumped Gabo összehívja az alkalmazottakat, hogy búcsúbeszédet tartson. A két lány munkáját úgy értékeli, hogy az egyiküknek megköszöni – mindenki előtt -, hogy „megbaszhatta”, a másikuknak pedig azt, hogy őt pedig majdnem, hozzátéve, hogy egyébként úgyis meg fogja őt is. A két lány arcán, akik néha egyébként fogadták Gábor közeledését, jól látszik, hogy egyáltalán nem tartották viccesnek a megjegyzést.

Másnap, a hazaköltözés előtt Gábor még elmondja a kamerába, hogy az a lány, akivel lefeküdt, lehet, hogy jelentkezni fog majd nála gyerektartásért. De ugyanebben a részben elindul egy potenciális következő történetszál is: Pumped Gabo ugyanis megígéri a nagymamájának, hogy leérettségizik. Ki is választ magának internetes hirdetés alapján egy egyetemista lányt felkészítő tanárnak, de még mielőtt felhívná, Somának megjegyzi, hogy nem mindegy, milyen külsejű, mert

„ha kifizetek ennyi pénzt, akkor már elvárok egy-két dolgot.”

Mivel a Pumpedék scripted reality benyomását kelti, ami azt jelenti, hogy a készítők jobban befolyásolják a műsort, mint egy sima valóságshow-nál, megkerestük a csatorna gazdáját, a Viacomot, mert kíváncsiak voltunk arra, hogy milyen instrukciókat kaphattak a szereplők. Cikkünk megjelenéséig nem válaszoltak, így nem tudjuk, hogy mennyire voltak előre megírva az egyes jelenetek, például az állásinterjú, de a lényegen valószínűleg ez nem is változtat. Mindegy, hogy forgatókönyv, szerkesztői utasítások vagy a saját mentalitásuk alapján alázzák meg egymást a szereplők, az számít, ami végül megjelent és elhangzott a műsorban.

Mivel a műsorkészítők adásba engedték és reflektálatlanul hagyták ezeket a jeleneteket, úgy tűnik, hogy szerintük teljesen természetes, és a fiatalok életének mindennapi része az, hogy egy állásinterjún valakinek a szexuális szokásairól érdeklődjenek, a nőket a munkahelyükön fogdossák, a főnökük meg csak úgy elővegye a péniszét. Pumped Gabo pedig a csatorna tálalásában csak egy balhés, de érző szívű srác, aki az évadban komoly pofonokat kap az élettől: a megélhetéséért küzd, miközben a munkakerülő pultosokkal is meggyűlik a baja, és szerelmi gondjai is megsokasodnak – legalábbis így harangozták be a műsort. A csatorna emellett – nyilván az explicit tartalmakra utalva – tabudöntögetőként is jellemezte Pumped Gabót és barátait.

Forrás: RTL Spike

Látszólag persze nagyon távol állnak a fentebb bemutatott problémás jelenetek attól, ha egy volt színházigazgatót vagy egy egyetemi dékánt vádolnak zaklatással, amely a beszámolók szerint akár életre szóló traumát is jelenthetett az áldozatoknak, de jól mutatják, hogy mennyire természetes tapasztalat lehet a megalázó bánásmód a nőknek. Elképzelhető, hogy a bárban dolgozó lányok nem érezték úgy, hogy Pumped Gabo vagy bárki más egyszer is bántotta volna őket a forgatás alatt. A szexuális zaklatáshoz való általános hozzáállás viszont nehezen fog megváltozni úgy, ha csak egy-két nagy ember ügye kavar botrányt, de a tévében hasonló dolgok fel sem tűnnek senkinek.

A magyar valóságshow-kra egyébként nem jellemző, hogy nagyon érzékenyen reagálnának a nőkkel szembeni visszaélésekre. 2015-ben simán adásba került, hogy a TV2 Éden Hotel című műsorában többszöri ellenkezése ellenére szexre akarta kényszeríteni az egyik játékos a másikat. Miután nagy felháborodást váltott ki az eset, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság eljárást indított a műsor ellen, a TV2 pedig belső vizsgálat után több embert is megrovásban részesített, és érzékenyítésre küldte a kollégákat.

A Médiatanács végül 14 millió forintos bírságot szabott ki a tévére, amiért „erőszakos szexuális közeledést bemutató képsorok vetítésével megsértette az emberi méltóság tiszteletben tartására vonatkozó szabályokat, valamint a megalázó, kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek öncélú és sérelmes bemutatását tiltó rendelkezéseket”. Véleményünk szerint a Pumpedék – Bikiniszezon több részében is voltak olyan képsorok, amelyek

megalázó, kiszolgáltatott helyzetben mutattak be szereplőket,

illetve nem kívánt szexuális közeledést ábrázoltak még akkor is, ha más módon, mint a TV2 műsora esetében.

Ezért az RTL Magyarországgal névhasználati szerződésben álló RTL Spike-ot arról is megkérdeztük, hogy – különösen a szexuális zaklatási ügyek fényében – nem tartják-e aggályosnak, hogy ilyen jelenetek kerültek adásba. Választ erre a levélben feltett kérdésünkre sem kaptunk eddig.

Vizuális orgia az Orient expresszen

A Gyilkosság az Orient expresszen az első pillanattól kezdve azt a benyomást kelti, hogy Kenneth Branagh csinált magának egy nagyszabású filmet, hogy eljátszhassa Agatha Christie zseniális detektívét, Hercule Poirot-t. Más értelme nem nagyon volt ennek az adaptációnak, hacsak az nem, hogy nagy sztárokat láthatunk benne szokatlan külsővel.

Nem lenne fair a kritika, ha nem szögeznénk le már rögtön az elején, hogy van egy olyan hiányossága a Magyarországon bemutatásra kerülő filmnek, amelyről Kenneth Branagh abszolút nem tehet, viszont minden igyekezetünk ellenére nehéz tőle elvonatkoztatni: az idegesítő magyar szinkron. Igaz, a szinkron egyébként is általában ront a filmeken (a kevés kivétel között például a Bud Spencer – Terence Hill filmek és hasonló kaliberű alkotások említhetők), de néha egészen tönkre is teheti az élményt. Ez utóbbi kategóriába tartoznak azok a filmek, ahol a karakterek különböző anyanyelvűek, ezért az akcentusokat is igyekeztek visszaadni a szinkronstúdióban, és nem vígjátékról van szó.

Abban a pillanatban, amikor az első jelenetében Kenneth Branagh raccsolva megszólal magyarul (ami a belga nyomozó francia anyanyelvére hivatott utalni), már sokkal rosszabb helyzetből indul a film.

És ehhez jött még hozzá Willem Dafoe németes akcentusa, amely szintén büntetés a nézőnek. Fontos leszögezni, hogy erről abszolút nem a szinkronszínészek tehetnek, annál is inkább, mert az összeválogatásukra egyébként nem lehet panasz.

Michelle Pfeiffer kulcsszerepet kapott a filmben. Forrás: Fórum Hungary

A másik nehézség a filmmel kapcsolatban az, hogy nehéz túllendülni azon a Poirot-képen, amely az ember elméjében a könyvek, esetleg a korábbi tévé- vagy filmadaptációk alapján él. Jómagam, ha Hercule Poirot-ra gondolok, David Suchet arcát látom magam előtt, és ehhez képest

Branagh kék szemű, átlagos testalkatú Poirot-ja, akinek arcszőrzete emellett egy spanyol lovagot idéz, borzasztóan szokatlan volt.

De ezzel alapvetően nem lett volna baj, hiszen ez a Poirot viselkedésében is más volt: kicsit olyan, mintha James Bonddal keresztezték volna.

Sem ez a némiképp újragondolt Poirot, sem a film többi része – köztük a rengeteg sztár – nem adott magyarázatot arra, hogy miért is volt szükség erre az újabb filmadaptációra (1974-ben készült egy nagy sikert arató, több Oscarra jelölt alkotás a számos tévés verzió mellett). Persze, nagyon érdekes sztorija van az 1930-as években játszódó regénynek, de ez a film nem sokat adott ehhez hozzá. Sőt, a színészek inkább csak elvonták róla a figyelmet, mert nézőként inkább azon csodálkozunk, hogy nahát, ez itt Judi Dench ez meg Penélope Cruz, ahelyett, hogy a karaktereikre figyeljünk.

Azon kívül, hogy kétségtelenül jót tesz a marketingnek, semmi nem indokolta, hogy Branagh ennyi sztárt pakoljon a filmbe.

(Bár Johnny Depp lassan annyi rossz filmet vállal, hogy inkább elrettenteni és nem vonzani lehet vele a nézőket.) Az Andrenyi grófként látható Szergej Polunyin például azért szerepel benne, mert a balett fenegyerekként emlegetett balettsztár a filmben is egy balhés balettsztárt játszik, de nagyon kevés jelenete van, és azok nagy része is elképesztően bizarr.

Johnny Depp sötét titkokat rejteget a filmben. Forrás: Fórum Hungary

De nem csak a szereposztás tekintetében tűnt mesterkéltnek a film.

Az egész alkotás bántóan mű, hiába a rengeteg odafigyelés a hiteles részletekre.

Isztambultól kezdve, ahonnan az Orient expressz elindul a vonat ablakára rakódott jégrétegen és a hófödte hegyvidéki tájakon át Poirot bajuszáig semmi sem hat igazinak. Egyébként még ezzel sem lenne feltétlenül baj, hiszen vannak olyan rendezők, akik pontosan ezzel az eszközzel képesek sajátságos képi világot teremteni, itt azonban ez inkább csak művi hatás maradt meg, pedig digitális kamerák helyett direkt igazi filmet használt Branagh és az operatőr, Haris Zambarloukos.

A rendező egy werkfilmben arról beszélt, hogy ezzel akarta élesebbé, gazdagabbá és színesebbé tenni a filmet, hogy a néző úgy érezze, mintha valóban benne lenne. Lehet, hogy velem van a baj, de nálam Kenneth Branagh metszően kék szeme, a Daisy Ridley száján rosszul felkent rúzs, és az összes többi részlet inkább az ellenkező hatást érte el, így végső soron a film erényei azok, amelyeket Agatha Christie történetének köszönhet.

Brit sztárokban nincs hiány – Daisy Ridley, Olivia Colman és Judi Dench

Az izgalmas, fordulatos sztorit ugyanis elég jól sikerült adaptálni a forgatókönyvben – bár maradtak kidolgozatlan karakterek -, amikor pedig megpróbálták felturbózni a történetet, azt inkább hagyjuk. Kenneth Branagh ugyanis mintha a nagyszabású díszletekkel és a rengeteg külső felvétellel próbálta volna sulykolni a nézőben, hogy márpedig ez film, és nem színház vagy tévé, de ezekkel a forgatókönyvbe erőltetett jelentekkel megint más hatást ért el, és a mesterkéltségre pakolt rá egy jó nagy lapáttal. De összességében a Gyilkosság az Orient expresszen mindezek ellenére is tud szórakoztató lenni (persze főképp azoknak, akik nem olvasták még a regényt, nem láttak más adaptációt, esetleg rossz a memóriájuk) viszont emlékezetes nemigen marad.

Kevin Spacey-t kirúgták saját sorozatából

A sorozatot jegyző Netflix bejelentette, hogy nem dolgoznak tovább a szexuális zaklatási botrányba keveredett Kevin Spacey-vel a Kártyavárban. Azt még nem lehet tudni, hogy lesz e ennek ellenére új évad a sorozatból, de úgy tűnik, a streamingszolgáltató nem adta fel a dolgot.

Pénteken hosszan írtunk arról, hogy egyre több férfi vádolja szexuális zaklatással Kevin Spacey-t, és ez súlyos veszélybe sodorta a karrierjét. Most kiderült, hogy a sorozatot, amelynek főszereplője és producere is egyben, maximum nélküle fogják folytatni.

Az első szexuális zaklatási vádak Kevin Spacey ellen régi ügyek voltak, de csütörtökön a Kártyavár stábjának nyolc tagja is részletesen beszélt arról, hogyan élt vissza a forgatáson helyzetével a sztár. A sorozatot készítő streamingszolgáltató már a botrány kirobbanásakor bejelentette, hogy felfüggesztik a Kártyavár befejező, hatodik évadának forgatását, de az újabb vádakra reagálva még tovább mentek: elküldik a sorozat legnagyobb sztárját, egyben főszereplőjét. Másik közös projektjüket sem fejezik be Spacey-vel.

Közleményükben azt írják: “A Netflix nem vesz részt semmilyen további közös produkcióban Kevin Spacey-vel a Kártyavárt illetően”, hozzáteszik, hogy a soroztot gyártó céggel továbbra is együttműködnek, és

a forgatásban beállt szünetben megpróbálják kijelölni a show lehetséges új irányát. 

A közleményben azt is kijelentik, hogy az utómunkálatoknál tartó Gore című film nem fog megjelenni a botrány után a Netflixen. A Gore Vidal író életét feldolgozó filmnek ugyanis szintén Spacey lett volna a főszereplője.

Kérdés, hogy mi lesz a sorsa Sapcey legújabb filmjének, amely a magyar mozikba februárban érkezne. A világ összes pénze, amelyet Ridley Scott rendezett, arról szól, hogy a fukar olajmágnás, John Paul Getty nem szeretné kifizetni saját unokájáért az emberrablók által követelt váltságdíjat. Egyelőre arról nem érkeztek hírek, hogy elhalasztanák a decemberi amerikai premiert, de az Entertainment Weekly szerint a film Oscar-kampányát felfüggesztik, mert a Sony úgy döntött, hogy a díjak helyett inkább a főszereplő botrányának kezelésére fókuszálnak.

Pénteken a Guardian pedig arról írt, hogy a brit rendőrség már el is kezdett nyomozni a sztár ellen, ugyanis Spacey állítólag 2008-ban, a londoni Old Vic színházban molesztált egy férfit.

78 év után kértek bocsánatot egy holokauszt-túlélőtől

Sírtam amikor a hosszú levelet végigolvastam – mesélte a 92 éves Peter Hirschmann, akitől a házukat elfoglaló német család unokája 78 év után kért bocsánatot.

Hirschmann azok közé a német zsidók közé tartozik, akik túlélték a holokausztot, a nácik viszont kifosztották a családját. Javaikat árverésre bocsátották, és impozáns házuk is olcsón talált új tulajdonosra Nürnbergben.

Doris Schott-Neuse nagyszülei a zsidók vagyonának kisajátítása idején szerezték meg a szép házat, és az unokát kísérteni kezdte a múlt, mikor rájött, hogyan került családja birtokába. Hosszas utánajárás után felderítette Peter Hirschmann címét, és levélben kért tőle bocsánatot.

“Úgy éreztem, hogy felelős a családom azért, ami vele és a családjával 78 éve megtörtént. Szerintem a múltat nem elfelejteni kell, hanem feldolgozni” – nyilatkozta Doris Schott-Neuse.

A 92 éves Peter Hirschmann válaszlevelében megköszönte a késői bocsánatkérést, és azt tanácsolta az unokának, hogy semmiképp se kísértse családja múltja. Hirschmann szerint ugyanis túl kell lépni a múlton, ha élni akarunk.

Csak a cigi maradt meg a noirból a Budapest Noirban

Nehéz rosszat írni a Budapest Noirról, mert az első képkockától az utolsóig egyértelmű, hogy hihetetlen gondossággal és odafigyeléssel készült a film. Jót viszont sajnos nem nagyon lehet, mert korántsem lett olyan izgalmas és stílusos, mint amiben reménykedni lehetett az alapanyag, Kondor Vilmos regénye miatt. 

Tenki Réka és Kolovratnik Krisztián (forrás: Big Bang Media)

Azoknak, akik olvasták a könyvet, biztosan nem sok újat fog adni a Budapest Noir, pedig Gárdos Éva rendező és alkotótársai hatalmas energiákat fektettek abba, hogy megfilmesítsék a Gordon Zsigmond-sorozat első kötetét. A helyszínek, a díszletek, a jelmezek mind nagyon jól néznek ki, és a színészek kapcsán sincs az az érzése az embernek, hogy valamelyik karaktert nagyon másként képzelte volna el. A film valahogy mégsem áll össze, nem ragadja magával a nézőt,

nem képes úgy berántani a világába, mint az alapjául szolgáló regény.

Kicsit olyan, mintha a rendezőnek nem lett volna önálló víziója arról, hogyan ültesse át Kondor szövegét a mozivászonra, pedig Gárdos évekig dédelgette a projektet.

Természetesen nem az a baj, hogy a forgatókönyvben néhol módosítottak a történeten, bár nem mindig érthető, hogy miért volt erre szükség. Bátran elszakadni ugyanis nem mertek a szövegtől, hogy egy teljesen önálló alkotás jöjjön létre, viszont az sem sikerült, hogy filmes eszközökkel adják vissza a regény hangulatát.

Az eredeti Budapest Noirban a történet mellett nagyon fontos az atmoszféria, a korabeli Budapest megidézése, és persze a hard boiled krimikre jellemző sötét hangulat, ez viszont valamiért nem lett szerves része a történetnek a filmvásznon. Félreértés ne essék: élvezet nézni a budapesti helyszíneket, az általában nemcsak korhű, hanem egyenesen korabeli ruhákat és a gyönyörűen berendezett belső tereket. Viszont Budapest inkább csak díszlet lett a filmben, nem pedig a történet fontos szereplője, a noiros elemek pedig néha bántóan előtérbe tolakodnak ahelyett, hogy megtámogatnák a cselekményt.

Kolovratnik Krisztián és Anger Zsolt (forrás: Big Bang Media)

A fordulatokban gazdag nyomozás mégsem sikerült igazán izgalmasra a filmben,

és azt sem sikerül átéreznie a nézőnek, hogy miért olyan fontos Gordon számára ez az egész ügy.

Pedig a színészethez hosszú idő után visszatérő Kolovratnik Krisztián tényleg tökéletesen alkalmasnak tűnik Gordon szerepére. De hiába van nagyon jó orgánuma, zavaró, hogy narrációval akarják hozzátenni a történethez azt, amit képekben nem sikerült. Az így elhangzó gondolatai mellett Gordon karakterét egy rakás kliséből építi fel a forgatókönyv, csak néha vannak természetesnek tűnő reakciói. És igen,

a klisék egy része magában a könyvben is benne van, de ami ott működik, a filmvásznon már erőltetettnek hat.

Az alkotók rengetegszer elmondták, hogy modern film noirt akarnak csinálni, annál is inkább, mert a zsáner hiányzik a magyar filmtörténetből, de sajnos a legtöbb jelenetben nem sikerült túljutniuk a 40-es, 50-es évekbeli hollywoodi noirok kötelező elemeinek felvonultatásán. Kolovratnik Krisztiánt például szinte soha nem látjuk cigaretta nélkül, minden jelenetben az az első, hogy rágyújt. De nem csak ő, hanem gyakorlatilag mindenki más is, viszont ez egy idő után már nem építi a film világát, hanem elkezd feltűnővé válni, ezért inkább eltávolítja a nézőt.

Kováts Adél és Kulka János (forrás: Big Bang Media)

A történelmi kort, az egyre erősebbé váló zsidóellenességet is sokszor ügyetlenül érzékelteti a Budapest Noir: nem elég megmutatni a trafik betört ablakát, a trafikosnak meg is kell magyaráznia, hogy miért rongálták meg az üzletét éjjel. De sajnos nem ez az egyetlen esetlen és kiszámítható párbeszéd a filmben.

A Budapest Noirban éppen ezért

azok a részek működnek a legjobban, amelyekben az alkotók valami váratlant, látszólag oda nem illőt húztak.

A film utolsó nagyjelenetben például egy olyan budai villában járunk, ami modernségével, bauhausos enteriőrjével nagyon más, mint az addig bemutatott Budapest. Elsőre meghökkentő ez a váltás, és nincs is alapja a regényben, mégis úgy érződik, hogy itt az alkotóknak sikerült érdemben továbbgondolniuk a Kondor által megteremtett világot. Kulka János, Kováts Adél és Kolovratnik Krisztián hármasa pedig igazán feszültté tudja tenni a jelenetet.

Az is pozitívum, hogy Gordon barátnőjének, Krisztinának fontosabb szerepet szántak az alkotók, mint amit a regényben betölt, és Tenki Réka tudott is élni a lehetőséggel.

De sajnos az ilyen, emlékezetes jelenetekből és alakításokból van kevesebb a filmben, és összességében olyan, mintha egy jobban sikerült, hihetetlenül igényes tévéfilmet néznénk (ezt az érzést képileg a nagytotálok hiánya is erősíti), amely kellemesen felidézi Kondor Vilmos regényét, de igazán érdekes legfeljebb csak azoknak lehet, akik még soha nem hallottak Gordon Zsigmondról. Viszont nekik is inkább a könyveket ajánljuk.

Nem lett romantikus az Y generáció forradalma

Potozky László Égéstermék című regénye egy olyan forradalomról szól, amelyet elégedetlen fiatalok robbantanak ki a 2010-es években egy meg nem nevezett közép-kelet-európai ország fővárosában a miniszterelnök megbuktatására, és a régi alkotmány visszaállításáért. Habár az Y generáció krónikásaként emlegetett szerző sem a pontos helyszínt, sem az időpontot nem határozza meg, a regény olvasása közben lehetetlen nem a mai magyar állapotokra asszociálni. Potozky azonban nem a politikára, hanem a forradalomba így-úgy belecsöppenő fiatalokra koncentrál.

Az Égéstermékben a konfliktus kirobbanását az általánosnak tűnő elégedetlenség mellett egy, a West-Balkánéhoz vagy bukaresti diszkótűzhöz hasonló tragédia robbantja ki: fiatalok halnak meg egy olyan szórakozóhelyen, amellyel nem volt minden rendben.  Egy elszánt egyetemista csoport az utcára vonul, hogy tiltakozzon a kormány ellen, de természetesen az ellenzék is ráugrik a lehetőségre.

A mai magyar valóságtól eltérően azonban az események nem állnak meg a néhány napig tartó békés tiltakozásnál. A tüntetés erőszakba torkollik, nem kis részben a szélsőséges csoportok közbeavatkozása miatt. Az utcai harcok plasztikus leírásakor már a Majdan és a 2014-es ukrajnai forradalomról érkező híradások juthatnak eszünkbe a rohamrendőrökkel harcoló tüntetőkről, a ki tudja ki által pénzelt fegyveresekről, és a halálos áldozatokról.

A Potozky által bemutatott közhangulat viszont az általános kelet-európai kiábrándultságot mutatja.

Már régen megvolt a rendszerváltás, mindennek sokkal jobbnak kéne lennie, mégsem az.

A fiatalok nagy részének helyzete kilátástalan, amelyet Potozky nagyon érzékenyen ábrázol csakúgy, mint a generációs regénynek kikiáltott Élesben. Viszont egyáltalán nem idealizálja a huszonéves korosztályt.

Könyve főszereplőjét például sok más társához hasonlóan nem érdekli a politika vagy a közélet. Névtelen antihősünk nem törődik azzal, hogy kik a felelősök azért, hogy ennyire rossz a helyzet az országban, és magától nem is tenne semmit azért, hogy jobb legyen körülötte a világ. Nem tudja, hogy mit akar kezdeni az életével, a tüntetéshez is csak aktivista barátnője miatt csatlakozik, és leginkább csak túl szeretné élni az egészet. Semmije nincs, csak a lány, akihez úgy tűnik, hozzátartozik a forradalom, ezért ő is belekeveredik az egészbe, pedig ezzel azt kockáztatja, hogy szembe kerül saját családjával.

 

Persze lehet keresgélni a párhuzamokat és a különbségeket a történetben a magyar valósággal, és az ember akaratlanul is összehasonlítja a könyvben ábrázolt politikusokat a hazai közéleti szereplőkkel, például: „… 2007-ben Szlendermenék medencecsontot törettek és szemet lövettek ki, Mikiegérék nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy bárkinek komolyabb baja essen”,

„olyan országban szeretne élni, ahol a miniszterelnök nem építtet közpénzből libegőt százötven lelkes szülőfalujába”.

De nem ettől lesz igazán érdekes a regény. Hanem attól, ahogyan Potozky a „forradalmárokat” ábrázolja, akik mind más-más okból és előélettel kerültek a barikádokra.

Az eseményeket a főszereplő szemszögéből követjük, és a szerző nem a nagy emberekre koncentrál, vagy arra, hogy milyen döntések születnek a fejesek szintjén. Alulnézetből mutatja a történéseket, és mivel főhősünk korántsem hősies vagy elkötelezett az ügy érdekében, kívülállóként szemléli az eseményeket,

mintegy a forradalom hétköznapi, nem heroikus oldalát mutatva be.

Emellett itt is, mint Potozky más könyveiben, nagyon fontos a generációs tematika. Mivel a főszereplő a saját kortársait is mindegy idegenként nézi, mert nehezen találja a kapcsolatot a pörgős, önmagukért kiálló de közben folyamatos online visszaigazolást kereső egyetemistákkal, az ő világukról is érdekes látleletet ad a regény.

A főszereplő kívülállóssága és valahová tartozni akarása kifejezetten ismerős lehet azoknak, akik olvasták Potozky előző regényét, sőt, ennél direktebb kapcsolat is van a két könyv között: ismerős karakterek is felbukkannak egy kis időre az Égéstermékben. Abban is hasonló a két regény, hogy itt is fontos morális problémákat érint Potozky, de már sokkal tágabb és általánosabb kontextusban. Míg ugyanis az Éles esetében néhány kallódó karakterre koncentrált a szerző, a forradalmi téma kitágítja az Égéstermék világát.

A könyv egy csomó kellemetlen kérdést tesz fel arról, hogy kinek van joga és miért szétrombolni egy város főterét, hogy

meddig lehet elmenni annak érdekében, hogy elűzzünk egy nem kívánt vezetőt,

illetve, hogy kikkel lehet szövetkezni egy szebb és jobb új világ megteremtéséért. A szerző egyébként elég szkeptikusnak tűnik abban, hogy ez utóbbi mennyire lehetséges. Az Égéstermékben ugyanis nemcsak a regnáló kormány, hanem a megdöntésén munkálkodók sem kifejezetten szimpatikusak.

Potozky László 1988-ban született Csíkszeredában, jelenleg Budapesten él. Szépírással 2009 óta foglalkozik, írásai többek közt a Holmi, Jelenkor, Kalligram, Magyar Lettre Internationale, Élet és Irodalom, Műút, Hévíz folyóiratokban jelentek meg, továbbá különböző antológiákban. Eddig két novelláskötetet publikált (Áradás, Nappá lett lámpafény), Éles című első regénye pedig 2015-ben jelent meg a Magvetőnél.

Engem is, én soha

A Harvey Weinstein-ügy újabb fordulata, hogy néhány napja itthon is elkezdett terjedni a közösségi médiában a #MeToo hashtag, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy nem kell színésznőnek lenni ahhoz, hogy valaki szexuális zaklatásnak legyen kitéve. Viszont sokan félreértik, mire is utal ez az egész.

Kérdés, hogy mennyire hasznos, és milyen hatással van az áldozatokra, ha ilyen üzenetek lepik el a Facebookot, illetve arról is lehet vitatkozni, hogy nem lenne-e jobb más utat választani arra, hogy ráirányítsuk a figyelmet a problémára. De a posztok és a kommentek alapján egy biztos: sokan nem értik, hogy mire vonatkozik ez a hashtag. Azok a nők biztosan nem, akik rávágják, hogy velük nem történt még ilyen, és azok a férfiak sem, akik a #NotMe-t kezdték el használni arra, hogy bizonygassák, ők úriemberek, és sohasem lennének képesek hasonlóra. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani ezzel, hogy a nők hazudnak, a férfiak pedig képtelenek uralkodni magukon, hanem csak azt, hogy összetettebb a dolog annál, mint amilyennek első látásra tűnik.

A szexuális zaklatás ugyanis nem egyenlő a nemi erőszakkal, vagy azzal, ha valakit akarta ellenére megpróbál szexre rávenni egy idegen vagy ismerős

– mint állítólag Harvey Weinstein az ellene felszólaló színésznőket, vagy Sárosdi Lillát a meg nem nevezett rendező.

A zaklató lehet akár az a srác, aki amúgy tetszik, csak többet vagy gyorsabban akarna, mint te, a barátod, aki nem tudja megérteni, hogy most nincs kedved hozzá, és azok is, akik ismerkedés gyanánt egyből hozzád dörgölőznek vagy letaperolnak egy buliban, az iskolában, a munkahelyen vagy bárhol máshol.

De nem is szükséges a fizikai kapcsolat:

a magát fogdosó férfi a buszon vagy a nemi szervét mutogató szatír is zaklató. És, ha valaki még ezek után is azt mondja, hogy vele nem történt ilyen, akkor még mindig ott van a verbális zaklatás, az utcán beszóló munkásoktól kezdve a túl kedves pincéren át a kétértelmű emaileket írogató férfikollégákig. Ugyanis ezek is nem kívánt, szexuális indíttatású közeledések.

Ráadásul mivel ezeket a szituációkat el lehet képzelni úgy is, hogy azonos nemű a zaklató és a zaklatott, vagy éppen nő zaklat férfit, elhibázott, ha az egyes hashtageket csak nőknek vagy csak férfiaknak tartjuk fenn. Nem véletlen, hogy Nyáry Krisztián #MeToo-s posztja is úgy indult, hogy ha nem a nőknek szólna a hashtag, akkor ő is megosztaná a történetét. Miután biztosították róla, hogy – habár az eredeti felhívás tényleg nőket említ –, bárki csatlakozhat a kampányhoz, le is írta, hogyan zaklatta egy idősebb férfi 17 éves korában.

Példáját azonban nem nagyon követte más férfi, pedig

fontos lenne, hogy tudatosítsuk, nem csak a nők lehetnek áldozatok.

A kampány deklarált célja is az, hogy minél többen álljanak elő a történetükkel, ezzel ráirányítva a figyelmet arra, hogy mennyire kiterjedt problémáról van szó. Ebből a szempontból nem szabad elbagatellizálni a férfiakkal szemben elkövetett visszaéléseket sem, hiszen nekik talán még nehezebb felvállalni az áldozatszerepet. Ha férfi zaklatta őket, akkor a plusz szégyen miatt, ha pedig nő, akkor azért, mert sokan el sem tudják képzelni, hogy ilyesmi létezik. Nemegyszer hallottam olyan nőket, akik csak nevettek azon, hogy fordítva is működhet a dolog, és olyan férfiakat, akik azzal intézték el a férfi áldozatokról szóló híreket, hogy örülnének, ha őket is zaklatnák a nők.

Ezen a hozzáálláson változtatni kellene, de az is tény, hogy a nők azok, akiknek akár napi élménye lehet a zaklatás. Akiket már gyerekkoruk óta kondicionálnak arra, hogy elfogadják, ha a külsejük alapján ítélik meg őket, és azt is, hogy a férfiak néha túlmennek a határon. Ha pedig akár csak rossz képet vág valaki a munkahelyi bókokhoz, könnyen lehet belőle femináci vagy a baszatlan picsa. Hiszen mi ezzel a baj? Örüljünk, hogy valakinek tetszünk.

Azt hiszem ezért olyan nehéz bármit is kezdeni a szexuális zaklatással. Mert

megtanuljuk, hogy rosszul reagáljunk rá, és nem beszélünk arról, hogy hogyan kellene.

Ha valaki utánunk üvölti az utcán, hogy megdugnálak, akkor az felháborító, és akár vissza is lehet szólni, ha elég bátrak vagyunk. De ha kedvességnek van álcázva vagy viccbe van csomagolva a tolakodás, akkor másként illik hozzáállni. Pláne, ha idősebb embertől vagy valamilyen tekintélyszemélytől érkezik. Ez még akkor is így van, ha ugyanúgy idegesít vagy rosszul esik. A legtöbbünknek valószínűleg ezért nehéz egy kényszeredett mosolynál többet válaszolni a buszsöfőrnek, aki a bérlet felmutatása mellett a telefonszámunkat is kéri. A kollégának, aki emailt ír arról, hogy gyakrabban kéne rövid szoknyát hordanunk. Vagy az orvosnak, aki azzal kezdi a vizsgálatot, hogy egy ilyen szép lánynak nem lehet komoly baja. Hiszen ez csak kedvesség, nem? Örüljünk, hogy elnyertük az ellenkező nem tetszését, meg hát ezek úgyis csak szavak.

És arra a fiúra is nehéz haragudni, aki képtelen leakadni rólad azzal a szöveggel, hogy nem tehetek róla, ilyen hatással vagy rám, hiszen saját bevallása szerint ő nagyon is tiszteli a nőket (#NotMe). A feljebbvalódra meg, aki kértértelmű megjegyzéseket tesz, lehetetlen, hiszen rajta múlik a munkád, és egyébként is, családja van, így valószínűleg félreértés van a dologban. És a legvalószínűbb úgyis az, hogy nőként te rontottál el valamit, túl merész ruhát vettél fel vagy rossz helyen húztad meg a határokat. Így tehát jobb is hallgatni az egészről.

Tagadhatatlan, hogy néha nehéznek tűnik, hogy különbséget tegyünk a kedvesség, a vonzalom kifejezése és a tolakodás között, de ha fura, zavaró vagy bármilyen más módon rossz érzéseket kelt, amit tapasztalunk, akkor az valószínűleg zaklatás.

Az lenne a jó, ha ezeket is észre tudnánk venni, nem csak az erőszakot,

és az ilyen társadalmilag elfogadottabb visszaélési formák ellen is fel lehetne lépni, és ebben az esetben is elítélnénk az áldozathibáztatást. Mert ez kell ahhoz, hogy az unokáink közül kevesebben mondhassák el magukról, hogy engem is.

Utóirat: a MeToo hashtaget egy afroamerikai nő, Tarana Burke találta ki 2006-ban a kisebbségek tagjai ellen elkövetett szexuális visszaélések kapcsán, de akkor nem futott be ekkora karriert. Most, a Harvey Weinsteinnel kapcsolatos vádak miatt egy fehérbőrű amerikai színésznő, Alyssa Milano bátorított mindenkit arra, hogy használja a hashtaget, ha őt is zaklatták. Eredeti tweetjre több tízezren válaszoltak, és már több mint 20 hollywoodi híresség posztolta saját oldalán a #MeToo-t.

Egyre több magyar színésznő számol be zaklatásról

Miután Sárosdi Lilla előállt a maga traumatikus történetével a hollywoodi zaklatási ügyek kapcsán, több magyar színésznő csatlakozott hozzá, hogy közzétegye saját történetét. Két hazai színház pedig közleményt adott ki arról, hogy elítélnek mindenfajta visszaélést.

Sárosdi Lilla szombaton írta meg a Facebook-oldalán, hogy pályakezdőként egy elismert rendező orális szexre akarta kényszeríteni. Kedden arról is beszámolt, hogy azóta egy neves rendező megkereste, hogy változtassa meg nyilatkozatát, mert másokra is ráillik a leírás, amelyet a zaklatójáról adott, ezért inkorrekt.

“Arra kért, hogy mondjak nevet, mert azt gondolhatják az emberek, hogy róla van szó. Megmondtam neki, nem fogok nevet mondani.

Ha egy magyar szakemberre ráillik, annak üzenem, nem magyarázkodni kell, hanem szolidárisnak lenni”

– mondta a színésznő a Borsnak. Sárosdi Lilla szerint a szereposztó dívány jelensége ma is létezik, és felháborító, hogy a rendező, aki pályakezdőként orális szexre akarta kényszeríteni, jelenleg is fiatalokat tanít.

Sárosdi Lilla 
MTI Fotó: Marjai János

Miután Sárosdi Lillát több támadás is érte a poszt miatt, férje, Schilling Árpád rendező hosszú bejegyzésben állt ki mellette. “Ő úgy érezte, hogy ebben a helyzetben tudatosítani kell magunkban, ami Hollywoodban megesik, az bizony Magyarországon is rendszeresen előfordul. Hatalmukkal rendszeresen visszaélnek a művészvilág nagyjai” – írta hozzátéve, hogy sohasem bátorította arra feleségét, hogy megossza a történetet, mert tudta, hogy sok nehézség származna belőle.

Sárosdi Lilla posztjához még szombaton csatlakozott Sándor Erzsi, aki arról írt, hogy egy fiatal rendező kényszerítette megalázó helyzetbe kezdő színésznőként.  Azóta több más színésznő is támogatásáról biztosította Sárosdi Lillát, és olyan is volt, aki beszámolt a saját zaklatásos élményéről.

Földes Eszter kedden úgy fogalmazott, szintén a Facebookon, hogy “számos más jellegű, nem ennyire durva, de ugyanúgy szexista” élményben volt része karrierje során. Szerinte származott is konfliktusa és hátránya abból, hogy mindig keményen kiállt magáért. “Sárosdi Lilla bátor, hogy elmondta a történetét.

És szerencséje van az összes olyan férfinak, akit nem nevesítenek egy ilyen történet kapcsán. Írhatnék én is egy szép listát.

De nem tesszük. Viszont remélem, mélységesen szégyelli az összes magát!” – írta a színésznő.

Török-Illyés Orsolya Eszter szerepében Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál címû darabjának elõadásán 
MTI Fotó: Czeglédi Zsolt

Török-Illyés Orsolya pedig nyilvános posztban számolt be arról, hogy 14 éves korában egy erdélyi lánykórus karvezetője molesztálta, aki köztiszteletben álló, a hatvanas éveiben járó férfi volt. Azzal az ürüggyel hívta fel Török-Illyés Orsolyát a lakásába, hogy átadna egy képet, amely az egyik külföldi turnéjukon készült.

“Amikor már kezemben volt a kép, és búcsúzni akartam, magához rántott, ölelésével lefogott, altestét hozzám szorította, és miközben próbált megcsókolni, azt hörögte, hogy “Legyünk barátok”. Kisebb dulakodás után kiszabadultam a szorításából, és elrohantam.
Másnap már nem jelentem meg a próbán, és azután soha többé” – írta a színésznő hozzátéve, hogy Sárosdi Lilláért osztotta meg most a történetet.

A színházi és filmes szakma nevében pedig Enyedi Ildikó, Gigor Attila és Janisch Attila rendezők, illetve Szöllősi Barnabás forgatókönyvíró tett közzé nyílt levelet, hogy kiálljon Sárosdi Lilla mellett. “Lilla bátorsága reményeink szerint kiáltás lehet a többi áldozatnak, hogy nincsenek egyedül, és

figyelmeztetés a molesztálóknak, hogy bizonyos bűnök a mi szemünkben nem évülnek el,

és a cinkos vagy tehetetlen hallgatás időszaka véget ért” – írták. Szerintük a szakmának önvizsgálatot kellene tartania, mert a visszaélések igenis jelen vannak a színházi és a filmes világban.

A budapesti Katona József Színház a zaklatási ügyekre reagálva kedden közleményben hangsúlyozta, hogy mélyen elítél minden verbális és fizikai erőszakot:  “Az emberi méltóság sérthetetlenségének minden, emberek közötti kapcsolat alapját kell képeznie, ugyanúgy a családon, magánszférán belül, mint a munkahelyeken. Elítéljük az alá- és fölérendeltségi viszony bármilyen jellegű kihasználását és a hatalommal való visszaélést, legyen szó tanár és diák, vállalkozásban, vagy állami szférában dolgozó vezető és beosztott, vagy éppen színházi rendező és színész közötti helyzetekről” – írták. De hozzátették, hogy attól

óva intenek mindenkit, hogy a napvilágra került történetek alapján ítélje meg a hazai színházi életet.

Azt írják, hogy az előmenetel kizárólag az érdemektől függ a társulatban, és a színház fennállása alatt nem fordult elő zaklatási ügy a Katonában, de “ha ilyen eset tudomásunkra jut, természetesen nem maradhat következmények nélkül”.

A Radnóti Miklós Színház pedig szűkszavú, szerdai közleményében úgy fogalmazott az általános sajtóérdeklődésre reagálva, hogy az egész társulat “a leghatározottabban elítél minden támadást az emberi szabadság és méltóság ellen, az élet bármely területén, beleértve a szexuális zaklatás minden formáját is”.

Hollywoodban is egyre tovább dagad a botrány: már Harvey Weinstein testvérét, Bob Weinsteint is zaklatással vádolják, pedig ő korábban elítélte bátyja viselkedését, betegesnek nevezve azt.

Ennyire még sohasem szenvedett Jennifer Lawrence

A héten Magyarországon is a mozikba kerül Darren Aronofsky horrorisztikus elemekben gazdag, elborult filmje, az anyám!, amely igencsak megosztotta a kritikusokat. Egyesek szerint zseniális mestermű, míg mások inkább nárcisztikus agymenésnek tartják a filmet, amelyben Hollywood legnagyobb női sztárját, Jennifer Lawrence-t kínozza meg a rendező.

Darren Aronofsky máskor sem kímélte a női főszereplőit: legutóbbi filmjében, a Fekete hattyúban Natalie Portmant szenvedtette igen plasztikusan egy balerina szerepében, és most is maradt a művészek világánál. De amíg a Fekete hattyúnak hétköznapi módon is értelmezhető sztorija volt, amihez csak plusz jelentésréteget adtak hozzá a szimbólumok, az anyám! már ezekre épül, és a filmben végül úrrá lesz a totális téboly. De ne szaladjunk ennyire előre.

Jennifer Lawrence az anyám!-ban (Paramount Pictures and Protozoa Pictures)

Az anyám! ugyanis olyan, mintha két teljesen különböző filmből állna össze.

Az első részben megismerkedünk a költőfeleséggel (Jennifer Lawrence), aki igyekszik mindent megadni az alkotói válságban szenvedő férjének (Javier Bardem). Mindezért cserébe csak szeretetet vár, illetve azt, hogy valódi társként kezelje a költő. Már a film elejétől egyértelmű, hogy a pár kapcsolata csak meghittnek tűnik, de korántsem kiegyensúlyozott, és amikor idegenek tévednek a feleség által gondosan szépítgetett otthonba (amelyben mintha a saját alkotói hajlamait élné ki), a konfliktusok felszínre kerülnek, amit horrorfilmes elemekkel is érzékeltet a rendező.

A film egyértelműen a pár női tagjának érzéseire koncentrál: a kamera szinte folyamatosan Lawrence arcában van, mindenhova követjük őt, ahogy megpróbálja kétségbeesetten rendben tartani és megvédeni az otthonát a betolakodóktól, miközben a saját férje is ellene dolgozik, mert nem tudja, vagy nem akarja észrevenni felesége frusztráltságát. Ezen a ponton akár még úgy is lehetne interpretálni a filmet, hogy Aronofsky egy fiatal nő történetét ábrázolta, akit a művészet nevében elnyom és manipulál nála jóval idősebb férje, miközben még azzal is megalázza, hogy intellektuálisan nem tekint rá társként.

Innentől kezdve azonban mintha perspektívát váltana a film, és a feleség egyre inkább a művész szabadságát gúzsba kötő, az alkotást akadályozó tényezőként jelenik meg, aki képtelen megérteni és elfogadni, hogy a férje nem csak az övé. Megpróbálja elzárni, külön kis világot építve kettőjüknek, illetve hármójuknak, hiszen időközben teherbe is esik.

A külvilág viszont egyre extrémebb módon tolakodik az életükbe,

és egymást követik a szürreálisabbnál szürreálisabb jelenetek.

A filmben a szereplőknek nincs nevük, Lawrence karaktere anyaként, Bardemé pedig csak ő-ként (Him) jelenik meg a stáblistában, és olyan, mint a feleség anyai ösztöneivel egyszerre védelmezné a férjét, az otthonát és a születendő gyermekét is. Így tehát a film, amely egy érzékeny női történetként indult, átvált egy feminista szempontból elég problémásnak tűnő szimbolizmusba, amelyben az alkotó szellem a férfi, aki az egész emberiségben gondolkodik, és a művészet oltárán bármit képes feláldozni. A nő pedig az anyaság és az otthon, akinek saját, független identitása mintha nem is lenne (csak próbálja megkeresni).

Mivel közben a pár gyereke mellett végre az áhított műalkotás is megfogan, a kettő párhuzamba kerül egymással. Az anyának ott van a csecsemő, amelyet féltőn óvna, a férj viszont a műalkotást szeretné megosztani minél több emberrel, még akkor is, ha később érdemtelennek bizonyulnak erre. A közönség ugyanis nem éri be annyival, hogy elolvassa a gondolatait, betolakodik a költő magánéletébe is, amit az nárcizmusában eleinte még élvez is. Aronofsky annyira túlzó módon ábrázolja a pusztítást, amit az idegenek végeznek a szinte élőlényként kezelt házban, hogy lehetetlen nem szánni a nőt, ráadásul a Javier Bardem által alakított költő végtelenül ellenszenves figura.

Javier Bardem és Jennifer Lawrence (Paramount Pictures and Protozoa Pictures)

De vajon önirónia e a körülrajongott költő alakja vagy Aronofsky tényleg ennyire mindent felülíró dolognak tartja az alkotást?

Mi a jelentősége annak, hogy a pár női tagjának alkotó ereje abban áll, hogy otthont teremt, illetve gyereket hoz a világra, míg a férfi a semmiből varázsol elő szavakat, amelyek megváltoztatják mások életét? Csak a kapcsolatuk szintjén kell értelmezni a pusztítást, ami a pár otthonában végbement, vagy többről is szól a végén már-már háborús filmeket idéző képi világ? Illetve, mivel az anyát az a Jennifer Lawrence játssza, aki a forgatáson jött össze Aronofskyval, felmerülhet az is, hogy talán egy furcsa párterápiának lehetünk tanúi. A rendező talán azért álmodta meg ezt a történetet, hogy mentegesse magát, amiért nagy művészként a hétköznapokban ő is egy beképzelt seggfej?

Ezekre a kérdésekre csak találgatni lehet a választ, ugyanakkor az anyám! vége túlzottan szájbarágós lett. Aronofsky valamiért fontosnak tartotta, hogy a főszereplők megmagyarázzák, hogy mi most itt egy allegóriát láttunk, ez pedig banálisnak hat egy ennyire elvontnak szánt filmben. Mesterműnek tehát korántsem neveznénk az anyám!-at, de akinek eddig bejött a rendező munkássága, azoknak érdemes próbát tenniük vele, ahogy a J-Law rajongóknak is, hiszen ilyen különös szerepben még soha nem lehetett látni a színésznőt.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK