FüHü

A katolikus egyházban történt szexuális visszaélések erőteljesen felszínre hozzák a papi nőtlenség vitatását, mégpedig abból a feltételezésből kiindulva, hogy a kényszerű önmegtartóztatás okozhatja az e téren mutatkozó beteges és botránkozást kiváltó eltévelyedéseket. Mások – s erre utal Beer Miklós váci megyéspüspök közelmúltban tett nyilatkozata – a papi hivatások csökkenését látva javasolják a házas férfiak pappá szentelésének lehetőségét, amely közvetve ugyancsak a cölibátus megszüntetéséhez vezethet. Erre enged következtetni Ferenc pápának egy megjegyzése is.

Hozzá kell tennünk, hogy a papi nőtlenség kodifikálása csak a 4-ik században történt meg, s ezt követően sem került nyugvópontra a kérdés. A helyi zsinatok újra és újra visszatértek a helyzet rendezéséhez, mert nehezen ment át a gyakorlatba. Előfordult, hogy a papok házasságkötés nélkül éltek együtt többnyire azokkal az asszonyokkal, akik a háztartásukat vezették. A törvényszegést az egyházi elöljáróik jövedelem-csökkentéssel vagy megvonással, kirívó esetben az érintett személy klerikus-státuszának megvonásával büntették. Ha viszont a pap eredményesen végezte a lelkipásztori munkáját és a rábízott közösségben sem okozott különösebb visszatetszést a törvénytelen együttélés, akkor az egyházi felettesek is szemet hunytak az eset felett. S ez a napjainkban sincs másképp.

A cölibátus azonban nemcsak a gyakorlatban okoz problémát, hanem teológiai szempontból is vitatható. Védelmezői többnyire a Máté evangéliumnak arra a versére hivatkoznak, amelyben Jézus kijelenti: „van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról” (19,12). Csakhogy itt éppen az önkéntesség fogalma nem érvényesül: aki a papi hivatást választja, illetve, akit az Isten a papi hivatásra hív meg, annak ezzel együtt el kell fogadnia a nőtlenség követelményét is. A probléma megvilágítása érdekében érdemes idézni néhai professzoromnak, Nyíri Tamásnak a „Teológia” című folyóiratban megjelent, s a maga korában is nagy vitákat kiváltó „Hogyan él a magyar papság?” című tanulmányának egy részletét:

„A papi hivatás és a nőtlenség karizmája – a keleti szertartású római katolikus papok példája mutatja – két különböző dolog, s a latin egyházban sem azonosítható. (…) A szemináriumokban a fiatalabb évfolyambeliek zöme elégedett a fennálló törvénnyel; lelkesedésük azonban évenként csökken.”

Ide kívánkozik azonban az Egyházi Törvénykönyvnek egy előírása, amely a cölibátus alól történő felmentés (s ez természetesen együtt jár a papi hivatás gyakorlásától való eltiltással) feltételeit rögzíti. Eszerint a felmentés feltétele az is, „ha az elöljárók annak idején nem tudták megítélni, hogy a jelölt tényleg alkalmas-e az Istennek szentelt cölibátusban való végleges megmaradásban”.

Hát éppen ezt a bizonytalanságról tanúskodó változékonyság mértékét és minőségét  –  amire Nyíri professzor utal  – a mégoly felkészült és lelkiismeretes elöljárók sem képesek megbízhatóan megítélni. Ezért jegyzi meg: „az önkéntes lemondás helyett elfogadják, ha valaki képes lemondani”. Márpedig az idézett evangéliumi locus az önkéntességet hangsúlyozza!

Engedtessék meg, hogy a talán nehézkes, kívülállók számára nem igen érthető teológiai és egyházjogi eszmefuttatást személyes élménnyel próbáljam feloldani. Mint már említettem: a görög katolikus egyházban megengedett a pappá szentelés előtt történő házasságkötés. S mivel a Római Katolikus Hittudományi Akadémiára együtt jártak a latin és a görög szertartású kispapok, az történt, hogy egy „latin” kispap szerelmes lett. Ezért elhatározta, hogy „átmegy” a görögökhöz. A probléma ezzel elvileg megoldódott: nősülhetett is, és nem kellett a papi hivatásáról lemondania.

Meg is kereste az egyik görög katolikus paptanárunkat (tőle tudom a történetet), hogy elhatározásáról tájékoztassa és a döntéséhez az egyetértő támogatását megszerezze. Ámde nem akarta elárulni az elhatározásának a profán indokát, hanem azt mondta, azért választaná a görög rítust, mert nagyon teszik neki a liturgia. Való igaz, hogy a görög katolikus egyház az Aranyszájú Szent Jánosra visszavezethető liturgiát alkalmazza, amely a kelet szemkápráztató gazdagságával és szívet melengető szépségével még azokat is hatása alá képes vonni, akik nem is egészen értik egy-egy szakrális szó vagy mozdulat eredeti jelentését. Így hát volt indoka annak, hogy a kispap erre hivatkozva adta elő a kívánságát. A tanár kellő komolysággal meg is hallgatta az előadást, de a végén már nem tudta visszatartani a nevetését, és megkérdezte: „Mondd, milyen a szeme színe annak a liturgiának?”

Végezetül be kell vallanom, hogy nem tudok választ adni a kérdésre: vajon a cölibátus okolható-e a katolikus egyházon belül tapasztalható szexuális visszaélésekért? Feloldása nem szüntetné-e meg a szexuális természetű visszaéléseket és nem oldaná-e meg a hazai egyházunkban is tapasztalható pap-hiányt? De annyi bizonyos, hogy a görög katolikus egyházban nincsenek ilyen visszaélések és a bőséges gyermekáldású papi családok biztosítják a lelkészi utánpótlást is. És az sem olyan nagy baj, ha a liturgiának szép a szeme.

Giczy György