17 országban, 16 millió néző látta a 24 Queen slágert darabbá öltő We Will Rock You című musicalt. Nem az ősbemutatót kellett másolni Budapesten, a Bok Csarnokban, vagyis a volt Syma Csarnokban, hanem Cornelius Baltus új rendezésben, Túri Lajos Péter koreográfiájával, Kentaur markánsan fantáziadús, vagány látványvilágával élvezhetjük a produkciót.
Sejtettem, hogy bombasztikus buli lesz, és nem is feltétlenül a Queen dalok miatt. Azokat elő lehet vacakul, silányul, kevés hanggal, csapnivaló zenekarral is adni. Furcsa módon a Vámpírok bálja volt a garancia. És, hogy a derék vérszívóknak mi a fene közük is van a Queenhez? Hát annyi, hogy azt is az úgynevezett PS. Produkció, Póka Balázs operaénekes és felesége, Simon Edit producer vállalkozása mutatta be, már mint Polanski nagy sikerű filmjének színpadi változatát, aminek külhoni rendezését áttelepítették hozzánk.
No, jó, a mester csak három napot töltött itt, magyar színészekkel az első asszisztense, a jobbkeze, Cornelius Baltus állította színre a produkciót. Kemény válogatás volt, bizony sok neves művész kipotyogott rajta, némi felháborodást is keltve. És feltűntek teljesen névtelenek, akik pontosan megfeleltek a megkapott szerep elvárásainak. Van, akinek azóta lett neve, és van aki névtelen maradt, de az eredmény mindent igazolt, elsöprő erejű produkció született, ritkaságszámba menő profizmussal, és olyan látványvilággal, hogy azt aztán a bécsi felújításra szinte egy az egyben át is vették, és azóta már több országban is abszolút bevált. Láttam ezt a bécsi premiert, és tanúsíthatom, hogy az ottani szuper színpadtechnika dacára, nem volt jelentős eltérés a látványban, annak ellenére nem, hogy ami ott gombnyomásra ment, az a Magyar Színházban kemény kézi erővel, jobbára díszlettologatással. Mindenki bámult, hogy abból a lepukkant színpadtechnikából ez csodával határos módon, valahogyan csak kihozható. Aki mindezt kihozta belőle, az nem volt más, mint Kentaur, azaz Erkel László. És aztán ugyanez a team még a Sakk című musicalt is bemutatta, hasonló színvonalon.
Emiatt bíztam bennük oly nagyon, ezúttal is. És mindent összevetve nem csalódtam, bár van egy meglehetősen komoly hasfájásom, és az maga a darab. Ilyen zagyvalékkal, hogy próbáljak a lehető legfinomabban fogalmazni, régóta nem találkoztam. A történet a távoli jövőben, a 24. század elején, az iPlanet nevű bolygón játszódik, amelyet egykor Földnek hívtak. A globalizáció mindent behálóz. Az egész világot a GaGa konszern, a Globalsoft uralja, élén a kegyetlen Killer Queen-nel és segítőjével, a titkosrendőrség vezetőjével: Khashoggi parancsnokkal. Kár a sztorit ennél részletesebben ismertetni, mert nehezen tudom elképzelni, hogy létezik olyan ember, akiben mély nyomot hagy. Én leginkább annyira emlékszem belőle, hogy felment tőle az agyvizem dühömben. Persze van benne fő gonosz, akivel meg kell küzdeni, mert ez minden futurisztikus história alapja, meg naná, hogy középpontba kerülnek ifjú szerelmesek, mert nélkülük egy tapodtat sem, meg amúgy is a Queen számainak nagy része azért a szerelemről regél. És a bugyuta történetecske, ami nélkül speciel én nagyon meglennék, végül is, azt a célt szolgálja, hogy eljussunk az egyik daltól a másikig. Amikor pedig már eljutunk, nincs semmi baj, sőt akkor magas fokú, és mind magasabb fokra hágó élvezet van. A nóták és előadóik igencsak „bepörgetik” a szép számú publikumot. Forróvá válik a hangulat az amúgy is jól fűtött helyiségben. Mondhatni őrület, téboly lesz a köbön. Nincs olyan a produkcióban, aki vacakul énekel. Olyan egyébként akad, aki haloványan játszik, de hát, ha alig van mit, akkor ugyebár nehéz a dolga. De mindenkiben van tűz, láz, szenvedély, odaadás, nagyfokú akarás, hevület, ami egy rockbulihoz kell.
Cornelius Baltus remekül összefog mindent. Túri Lajos Péter koreográfusként alaposan megmozgatja a színészeket és a tánckart egyaránt. Kentaur parádés jelmezeket tervezett, ezer színűek, elképesztő formájúak, imponálóan vagányak, némelyiknek önálló humora van, szerethetők, megjegyezhetők, egyenesen imádnivalók. A fődíszletelem egy háztetőszerű építmény, ami egyszerre otthonosságot, meg némi kivetettséget is jelez, a fémes szerkezet, amin a szereplők föl-le flangálnak, vagy éppen ugrálnak, táncolnak rajta, a jövő világának ridegségét hivatott valószínűleg megmutatni.
Mély részvétem Ben Elton szövegkönyve fordítójának, Várkonyi Zoltánnak, azt nem tudom eldönteni, hogy rontott, vagy javított-e a helyzeten. A végeredményből kiindulva, azt pedig végképp nem tudom megsaccolni sem, hogy Farkas Niki dramaturg mit is csinálhatott. Miklós Tibor magyar dalszövegei viszont annyira remekek, hogy akár elmondható róluk, klasszikussá nemesedtek. Többszörösen leveszem a kalapom a zenekar előtt, csúcsteljesítmény amit nyújtanak. A nevüket sajnos nem tünteti fel az amúgy is csak telefonálással beszerezhető színlap. Az végképp nem szerencsés, hogy bár kettős a szereposztás, a helyszínen sehol nem tüntetik fel, melyiket látjuk. Kár szépséghibákat ejteni egy ilyen imponálóan grandiózus energiákkal és hozzáértéssel készült produkción, ezért kár néhány hangosítási hibáért, recsegésért, ropogásért is. Ez betudható annak, hogy a sportcsarnokban feltehetően közel sem lehetett annyit próbálni, mint egy színházban. Lehet, hogy a második előadáson ez már nem is volt gond.
A szereplők bedobnak apait-anyait. Scheich Dávid és Török Anna a küzdő, úton lévő, szerelmes pár, jókat énekelnek és jókat csókolóznak. Egyházi Géza, aki mind a mai napig a Vámpírok báljában is főgonoszként mutatkozik, sikeresen megőrizte ezt a pozícióját ezúttal is. Végh Péter öreg, zsémbelődő rockerként nyíltszíni tapsot arat a humorával. Sári Éva, Siklósi Balázs, Veres Mónika Nika, Pethő Dorottya, a tánckarral egyetemben, egyaránt kitesznek magukért, sikerrel kerekednek felül a darabon, győzedelmeskednek a Queen számai és az előadók.
Meg is van az eredmény, méltán hosszú ovációval, sőt sokan az ünneplés magas fokával, álló tapssal köszönik meg a produkciót, ami repertoáron marad a Bok Csarnokban.
Rögtön a bejáratnál ott is egy nagy, patinásan keretezett tükör, hadd nézzünk kapásból szembe magunkkal, ahogy azt a nagy filmrendező elvárta tőlünk, és persze leginkább magától, például egyik legemlékezetesebb, a Tükör című filmjében, aminek fő ihletője éppen ennek a kiállításnak az anyaga. Tarkovszkij szüleinek barátja volt ugyanis Leva bácsi, azaz Lev Gornung költő, műfordító, fotográfus, aki rendszeresen lencsevégre kapta, ahogy az apai nagyapa házában, a Volga menti Zavrazsjeben töltik a szabadidejüket. Nyaralnak és telelnek egyaránt. Szépek, meghittek ezek a felvételek, már-már idillinek is mondhatók, mert érződik rajtuk a hatalmas összetartó erő, a szeretet, akkor is, ha tudjuk, hogy aztán az apa elhagyta a családot. De itt még láthatóan dúl a szerelem közte és a felesége között. Fűben ücsörgésből, vízben boldogan tapicskolásból, és abból, amekkora odaadással a kis Andrejjel, meg a húgával bánnak, kiderül ez. Ott lehet lenni a papával egy kényelmes függőágyban, lehet ücsörögni a vízpartra kifeküdt mama hasán, vagy éppen lehet tapodni a havat a hugicával, akivel gyönyörűen kivirágzott, dús réten, kézen fogva is lehet ácsorogni.
Tarkovszkij, már több mint harminc esztendeje nincs velünk, ötvennégy évesen, Párizsban halt meg tüdőrákban. De itt vannak a korszakos művei, amik a hatalom minden ellenállása, kerékkötése dacára, vagy tán éppen ezért is, elkészültek, hiszen az Andrej Rubljov kétrészes, grandiózus filmfolyama arról regél, hogy bármilyen akadályt legyőzve, bármekkora küszködés, kín, elviselhetetlen fájdalom árán, de létre kell hozni azt a művet, ami bennünk megfogant. És hát Tarkovszkijban temérdek minden megfogant.
Nagyon praktikus okokból, gondoltam, hogy így sokkal könnyebben megtanulják a szöveget. Így is volt. Egyikük elkezdi a szöveget, másikuk folytatja és így tovább. Egy interjú miatt Elek Dóra, a Baltazár vezetője rádiósokkal bejött az órámra. Pontosan ezt próbáltuk és óra után odajött hozzám, hogy ez neki nagyon tetszik és nincs-e kedvem ebből egy előadást csinálni. Mondtam neki, hogy hűha, ez nagyon érdekes ötlet, de kérek egy-két nap gondolkozási időt, hogyan tudom én ezt úgy összerakni, hogy ebből működőképes előadás legyen. Még jobban belevetettem magam az Örkény egypercesek világába, ekkor jött az ötlet, hogy Müller Péter Sziámi és én játsszuk el az Örkény házaspárt, szedjük elő a gyerekeknek írt meseleveleket és ezek össze tudják fogni a különböző egyperceseket. Ezek megadják a hátterét is néhány egypercesnek, például a Nászutasok a légypapíron esetében Örkény a szigligeti alkotóházban dolgozik, figyeli a legyeket és közben az jut eszébe, hogy ő már nem is nagyon akar más nőt megismerni, mint Angélát, aki a felesége. Aztán ahogy figyeli a légypapírra ragadó legyeket, abból az élményből írja meg ezt a frenetikus egypercest. Dóra pályázott és valami kis pénzt nyertünk is, ebből csináltuk az előadást.
Én már hamarabb otthagytam a Rock Színházat, mert úgy éreztem, hogy nem tudok továbblépni, továbbfejlődni, nem kaptam ehhez megfelelő szerepeket. Mindig csak azt mondták, hogy Te már eljátszottad Evitát, most jöjjön más. Nem láttam, hogy tovább építik az én pályámat, elkezdtem a szabadúszást, csináltam zenekart, lemezeket, létrehozok újabb produkciókat, amikben énekelek és ezeket meg is rendezem. Vagyis folytatni akarom a rendezést, amit elkezdtem az Alíz Csodaországban-nal, aztán folytattam a Moll Flanders-el, majd jött az Antigoné-tükör és a Calderon darab, A világ nagy színháza. És volt még több minden egyéb. Ezek általában 6-7 szereplős előadások voltak. Körülbelül ekkora szereplőgárdát tudtam valahogyan egyben tartani, de úgy gondolom, hogy tudnék én többet és mást is.
Hát igen, de a leginkább az volt a fontos, hogy ez egy olyan szerep, ami nekem jól állna, amit én el tudok énekelni, el tudom játszani, még vagyok olyan jó állapotban, hogy el tudom táncolni. Ez egy abszolút főszerep, elbírom ennek a súlyát, előadás közben ki se jövök a színpadról, vagy ha kijövök, akkor gyorsöltözésem van és megyek vissza. Igazi embert próbáló nagy feladat, erre minden színész vágyik, emiatt, aki él és mozog, ott volt a castingon. Nagy próba volt számomra és tudom, hogy az én koromban már egyre kevesebb a női szerep, nem fognak hívni engem az X vagy Y színházba, hogy játsszam el ezt meg azt a szerepet, mert örülnek, ha az ott sorban álló és amúgy is ott lévő színészeknek tudnak adni valamit.
Van a zenekarom, különböző produkciókat csináltam, kezdtem a Budapest Bámészko nevű előadással, utána következett a Magyar flódni és most pedig a Játékok és szerelmek című produkciót mutattuk be Nyáry Krisztiánnal. Ezeknek a Zsidó Művészeti Napokon tartottuk a premierjét és valamennyit be tudtuk vinni a Madách Stúdióba, ahogy most ezt a produkciót is. Pontosabban az eredeti koncertet egy kicsit színháziasítottam, csináltam belőle egy előadást. Két fiatalt színészpalántát hívtam, akik színészek akarnak lenni, nagyon szépek, tehetségesek és ügyesek. Velük kitaláltam egy olyan játékot, ami a prózákat és a dalokat is megerősíti, megemeli, Zavaros Annának és Zelei Péternek hívják őket, szerintem még fogsz róluk hallani. Mert azt már most is tudják, ami nem tanulható: nagyon intenzív a jelenlétük a színpadon, nagyon drukkolok nekik.
Nagyon sok mindent csinálok, az Arany-óra című produkciómat, ami Arany balladákból áll, amelyeket a capella énekelünk nyolc szólamban, 2008-ban mutattunk be a Művészetek Palotájában. Most, hogy Arany év van, felújítottam. Ezzel mindenfelé megyünk, Miskolcra, Szegedre, Sopronba egyaránt. Farkas Gábriel élőben rajzol a laptopján, és azt látják a nézők kivetítve, amit ő a balladákhoz rajzol. Nem mellesleg szenzációsan énekel is ehhez. Nagyon izgalmas az egész produkció. És a jövő: már a következő napokban kezdenek árusítani a júniusi Zsidó Művészeti Napokra egy három produkcióra szóló bérletet. Abból az egyik az Álomfejtés című, a miénk. Ez Szirtes Edina Mókus, Fábri Péter és az én zenés freudizmusom. Június 2-án lesz a bemutató, az anyag már megvan, az álmokról lesz szó a Hatszín Teátrumban. 16 dalt adunk majd elő. Ezt is még színpadra kell álmodnom. De addig is látható a Mamma mia! a Madáchban és a Játékok és szerelmek a Madách Stúdióban, a legközelebbi előadás november 23-án lesz, aztán december 5-én és 19-én adjuk elő ismét.
Galla a röpke előszóban javasolja is, hogy képzeljük hozzá ezekhez a hangját, én még azt is ajánlom, hogy az abszurd humorhoz szinte elengedhetetlen fancsali ábrázatát is, nem ritkán rezzenéstelen arcát, ami ennek dacára, mégis valahogyan rendkívül kifejező. Ezek mögé a kajla szóviccek mögé oda lehet képzelni egész rakoncátlan lényét, aki rosszcsont kölyökként rendszeresen nyelvet öltöget nekünk, megtréfál és ezzel némiképp kifiguráz minket, élvezettel marháskodik.
