Meg tudom érteni Lovász Lászlót, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét, hogy nem szívesen ül le jópofizni egy asztalhoz azzal a politikussal, aki éppen azon töri magát, hogyan tegyen keresztbe neki és az összes meghívott tekintélyes tudósnak. Akinek elkerülte a figyelmét: a minap bejelentették, hogy idén szeptember 21-én, az Akadémiát alapító Széchenyi István emléknapon elmarad Orbán Viktor miniszterelnök és a tudósok díszvacsorája, amelyet az elmúlt két évben hagyományteremtő szándékkal megtartottak.
Pedig az idén is már jó ideje készültek, tervezték a menüt, kiküldték a meghívókat, amikor „közbejött” egy kis malőr: július közepén a parlament – hogyan is fogalmazzunk finoman – megzsarolta az Akadémiát. Elveszik a testület teljes költségvetésének felét és egy hivatalra bízzák, vagy beengedik maguk közé a kormány „fekete kalapos” embereit. Persze ennek nem kell így lennie, maradhatna a pénz – üzente a miniszterelnök -, ha átalakítanák például az Akadémia vezetését és kormánydelegáltak beülhetnének a tudós akadémikusok mellé. A jövőben ez a testület döntene az Akadémia elnökéről és a kutatásfinanszírozási milliárdokról. Ennél vonzóbb ajánlattal Don Corleone sem állhatott volna elő.
A lehető legintelligensebb választ találta meg a tudományos akadémia tudós elnöke, hogy kifejezze nemtetszését: az MTA sajtótitkársága bejelentette, Lovász egy korábban leszervezett utazás miatt külföldön tartózkodik szeptember 21-én. Sajnálják, mit tehetnének, a vacsora elmarad.
Lovász László alighanem elegáns történelmi leckét ad Orbán Viktornak. Emlékezteti, hogy a XIX. században, az 1848-49-es forradalom leverése után, a magyar birtokos nemesség és az értelmiség meghirdette a passzív ellenállás néven elhíresült politikai mozgalmat. A birtokos nemesség és értelmiség 1849 előtt a közéletben is szerepet vállaló, majd a szabadságharc és az áprilisi törvények politikai-társadalmi eszméit továbbra is valló tagjai ebben az önkényuralmi, neoabszolutista időszakban önmaguk „belső emigrációba” kényszerítésével, a kormány- és hatósági rendeletek végre nem hajtásával, a politikai-közéleti feladatvállalástól elzárkózva fejezték ki tiltakozásukat. Kerülték ugyan a nyílt konfliktust a fennálló államszervezettel és az uralkodóval, de számos módot találtak az államgépezet kijátszására, illetve semmibe vételére.
A Deák Ferenc nevéhez köthető mozgalom ugyan elsősorban a magyar nyelv és a kultúra védelmére kelt, ám a deáki passzív ellenállás fontos területe volt a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) függetlenségének megóvása. Ez többek között a magyar nyelvű tudományosság megteremtését, az akadémiai tagok kiválasztását, a magyar nyelven írt tudományos művek megfelelő díjazását tűzte zászlajára. Deák 1839-től az MTA tiszteletbeli tagja és az igazgató tanácsának tagja is volt, ebben a minőségében küzdött az udvarnak az MTA-t korlátozó rendeletei ellen, így többek között az akadémiai tisztségviselők szabad megválasztásáért is. A Deák fogalmazta beadványt a császár elutasította ugyan, de az MTA garanciát kapott arra, hogy korábbi jogai nem csorbulnak.
Az MTA 2018. június 15-én rendkívüli elnökségi ülést tartott, amelyen megfogalmazták az álláspontjukat: az MTA ragaszkodik a Magyarország Alaptörvénye „Szabadság és felelősség” fejezetének X. cikkében foglalt jogok érvényesüléséhez, a tudományos kutatás szabadságához és az MTA köztestületi jogaihoz, intézményei működésbeli függetlenségének megtartásához. Azt kérték, az Országgyűlés az Akadémiával való előzetes konzultáció nélkül ne döntsön a 2019. évi költségvetési törvényről és az MTA törvény módosításáról. A beadványt a „császár” elutasította.
A Magyar Tudományos Akadémia most megpróbál kiegyezni a kormánnyal. Az eddigi finanszírozás megőrzéséért cserébe hajlandóak volnának a kutatóhálózat irányítására egy olyan „tudóstestületet” létrehozni, amelyben a kormány „fekete kalaposai” is helyet kapnának. A tárgyalások még zajlanak, az MTA a szakmai-személyi autonómia megőrzéséért utolsó „vérig” harcolna. Amíg erre nem kapnak ígéretet, a díszvacsora fogásait – az elnök egyéb elfoglaltságai miatt – nem áll módjukban felszolgálni.
Deák sem hozhatott volna elegánsabb döntést.
