Hideglelősen durva, de érzelmes is, az Aki elzárja az éjszakát előadása a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciójában, ami vendégszereplésre érkezett a Pesti Színházba. 16 éves lányt erőszakolt meg százak haláláért felelős náci tiszt egy koncentrációs táborban. Aztán szerelem szövődött köztük. 13 esztendő után újra összetalálkoznak Bécsben, és előtör belőlük a szenvedély meg a bűntudat.
Lényegében egymásnak ugranak. Csaknem széttépik a másikat, testi és lelki értelemben egyaránt. Bezárkóznak egy hotelszobába, abban a szállodában, ahol az egykori náci, Max most portás, és ahol Hanna meglátja, kapásból felismeri. Előtör belőlük, rájuk szakad a múlt. Fölszakadnak a valójában soha be nem hegedt sebek. És akarják, nem akarják, előtör a vágy is, miközben az asszony a koncertező, világhírű muzsikus férjével érkezett az osztrák fővárosba. Bámulják egymást. Ömlik vagy éppen bennakad a szó. És fölhorgadnak az ösztönök is.
Két remek színész tölti be a színpadot, Viola Gábor és Györgyjakab Enikő. Elképesztő milyen hőfokon égnek. Nincs kímélet maguk iránt, és egyébként nincs a néző iránt sem, hiszen végig kell néznünk a bűn és bűnhődés kegyetlenül fájdalmas folyamatát, ami felfokozott szexualitással vegyül, és eljut a húsba vájó mazohizmusig.
A fő díszletelem egy ágy. Ez olykor vad egyesülésük színtere, máskor demarkációs vonal közöttük, tologatják, taszigálják, pörgetik, egyensúlyoznak a peremén és belezuhannak, valósággal elnyeli őket. Ahogy a múlt is, amitől képtelenek szabadulni. Max beindít egy vetítőgépet, ami a háttérbe a koncentrációs táborban való létről vetít képeket. Ezek borzadályos szörnyűsége vegyül azzal, ami köztük a szobában történik. A nő is bűnösnek érzi magát amiatt, mert odaadta magát egy nácinak, és ennek szerepe lehetett a megmenekülésében, miközben a családtagjai meghaltak. A férfi sem szabadul a bűntudattól.
Nona Ciobanu darabja, amit Liliana Cavani híres filmje, Az éjszakai portás nyomán írt, azt vizsgálja, pokoli bűnökből lehet-e feloldozás, elképzelhető-e valamilyen formában megtisztulás, vagy netán semmi más nem lehetséges, mint a kínok kínjával való élet mindhalálig. Kérdések tömkelegét veti fel a produkció, például azt, bűn-e és mekkora, hogy a 16 éves lány, aki egy koncentrációs táborban volt kénytelen átélni az éledő szexualitását, mennyire bűnös amiatt, hogy odaadta magát egy nácinak? Lehet-e gátat szabni a test parancsának?
Látjuk, hogy ezt a két embert most is elkapja a szenvedély. Izzik a szemük, sóvárog az ajkuk, elképesztően felhevülnek. Bár akarják, nem tudják kikerülni egymást. Kivetítőn, Bogdán Zsolt megszemélyesítésében, megjelenik a mostani férj alakja is, ha úgy tetszik, a sikeres, jómódú, némiképp unalmasan érdektelen polgári élet megtestesülése. Ami a hotelszobában történik, valódibb, izgalmasabb, elevenebb. Érződik, hogy tetszik, nem tetszik, ez a fékezhetetlen, kikerülhetetlen, fájóan nagy, elhatalmasodó, ugyanakkor pusztító szerelem. Ha úgy tetszik, a beteljesülés és a vég.
Nona Ciobanu, aki meg is rendezte a saját darabját, sőt a jelmezeket is tervezte, és Peter Kosirral közösen a díszletet szintén, veszélyesen magas hőfokú játékot követel a színészektől. Györgyjakab kombinéra vetkezetten, rémisztően kiszolgáltatott, de számonkérően vádló is, hol kisiklik a férfi kezei közöl, hol a karjaiba vágyakozik. A Viola által megformált férfitől még most is lehet rettegni. Rémisztően állatias vonások keverednek benne gyengédséggel. Iszonyú a párharc a két ember között, de óriási a szeretet is. Visszatérhetnek a polgári életbe, azonban soha, de soha nem szabadulhatnak egymástól, a múlt sötét árnyai örökkön-örökké kísértenek.
