Örökké megy a kíméletlen parasztvakítás GDP ügyben. Csak azt nem tudni, hogy ki a „paraszt”: aki vakít, vagy akit vakítanak? A magyar GDP-vita úgy zajlik, hogy a polgár közvetítő útján (például: média) kérdez, a kormányzati kommunikáció pedig hallucinál valamilyen, a kérdésre megfelelőnek mutatkozó választ. A feltűnő ebben az, hogy ha felelőst jelölnek meg, akkor az mindig a NER-en kívüli személy, eset vagy folyamat lesz.
A kormánynak hosszú ideje mindig van valami olyan „biztató adata” a GDP tekintetében, amire képes felfűzni az aktuális tünetkezelő kommunikációját. Ezt olyan módon és sűrűséggel teszi meg, hogy a korábbi kommunikáció csődjét már alig látja meg az átlagpolgár: úgy tűnhet neki, mintha mindig minden sínen volna, csak épp nála nem, aki ezt a következtetést levonja.
Az emberek hajlamosak egy diktatúrában a személyes nehézségeiket eltitkolni egymás elől, vagy csak a maguk hibájának tekinteni azt. Ez nálunk a Fidesz szavazóbázisában nemzeti Stockholm-szindrómaként van jelen.
Szeretném bemutatni, hogy a rossz GDP adatokat hogyan szokta eladni a kormány nekünk, hátha sikerül panaszra bátorítani és cselekvésre buzdítani ezáltal a problémáikat magukba záró honfitársakat.
Bármikor el lehet kezdeni a szemfényvesztést a bázishatásra való hivatkozással. Csak annyit kell állítani, hogy a korábbi időszak fantasztikusan sikeres volt, ezért a jelenlegi visszaesés csak egy technikai kiigazodása a folyamatnak, azaz az adatok nem romlanak, csak reálisabbá válnak. (Példamondat: a korábbi nem várt hatalmas fellendülési pályáról visszatértünk a kiszámítható, hosszú távú növekedésre.)
Lehet itt a piros hol a pirost játszani az éves és negyedéves adatokkal.
Ha ezt jól csinálják, a többség semmit nem fog érteni belőle, csak azt, hogy úgy tűnik mégiscsak minden nagyszerű. Ilyen, amikor azt mondják, hogy „az előző időszakhoz képest nőtt a GDP!”, miközben az éves összesítésben még mindig súlyosan negatívra állunk. Hasonló „javulás” az a kormány szerint, ha az infláció már nem 25%, hanem csak 22. (Példamondat: Ez legfeljebb technikai recesszió, de még az sem: inkább stagnálás, nem válság.)
Van, amikor egészen félremagyarázzák az adatokat, azt állítva, hogy „szerkezeti, strukturális és digitális” átalakulás okozza a gazdasági visszaesésnek tűnő adatokat.
Ez nagyjából annyira igaz, mint amikor a munkáltató átszervezésre hivatkozva rúgja ki a neki nem szimpatikus munkavállalót. (Példamondat: az agrárszektor fejlődésében tapasztalható átmeneti megtorpanás oka, hogy a gazdák számára is hamarosan kedvező változást hozó új nemzeti stratégia alapján a fejlesztési pénzt rövid távon az ipar felvirágzásához rendeltük hozzá.)
Van aztán a kamu-ígérgetős verzió: ilyenkor nem tagadják, hogy a GDP adatok rosszak, de nem is foglalkoznak vele mondván, hogy ezzel szemben micsoda nagyszerűek a többi mutatók!
Olyasmi ez, mint amikor nincs pénz balatoni nyaralásra, de győzködi az egyik a másikat, hogy a Margitsziget zenélő szökőkútja permetében mennyire jól el lehet viselni a hőséget.
Ilyenkor aztán a GDP-n kívül minden a történelmi csúcson szokott lenni. (Példamondat: a rezsicsökkentés és a kamatstop megvédte a családokat, Magyarország sikeresen megvédte a munkahelyeket, csökkent a szegénység, nőtt a befektetési kedv.)
Amikor már Varga, Matolcsy és a többi gazdasági megmondó ember kifogy az ötletekből, akkor jön, hogy a GDP vonatkozásában „vártnál jobb” eredményt sikerült elérniük. Azt sejtetik ezzel, hogy szakértő módon előre látták a problémát, de a nagyszerű szakembereiknek jóvoltából sikerült úgy irányítani a folyamatokat, hogy rácáfoltak a várt adatokra. (Példamondat: a brüsszeli jóslatokhoz képest jobban teljesítünk.)
Az ötlethiány másik jele, amikor már csak arról tudnak beszélni, hogy oké, ez most nem jó, de mindjárt jön az erős növekedés, amit kötelessége mindenkinek kivárnia, aki nem hazaáruló. Hát igen, a házasságszédelgők, a stricik, a szerencsejátékosok is mindig a jövőbe helyezik ki a siker bekövetkezését. (Példamondat: a második félévben jön majd a fordulat, a jövő év a növekedés éve lesz, a miénk lesz jövőre a leggyorsabban növekvő gazdaság az EU-ban.)
Végül aztán vagy nettó politikai okból, vagy végső elkeseredésből marad az, hogy a Magyarországon kívüli eseményeket (háború), folyamatokat (energiaválság), szervezeteket (Európai Unió), netán az időjárást okolják mindazért, amit elrontottak.
Ennek legdurvább verziója, amikor a saját tragikus GDP adatukat belepakolják a mindenkivel szembeni harcba: a felelős így az ellenzék vagy mondjuk Brüsszel lesz. Ilyenkor tapasztalhatjuk meg az illiberális nemzeti csodát: a gazdasági gyengeségből politikai erény lesz, hiszen az ellenséggel való küzdés mindennél fontosabb, s lám, mi küzdünk is utolsó véretekig… (Példamondat: a növekedés visszatér azonnal, amint a háborúnak és az inflációnak vége, a gazdaság gyengébb teljesítménye a szankciók elleni harc ára.)
Ez a nemzeti GDP-kommunikáció rövid váza.
A magyar GDP nyomában lenni azért nehéz, mert nem tudjuk, hogy melyik nyom az igazi. Ezért is tűnhetett el nyomtalanul a nemzeti vagyon egy része. A GDP a főszereplő abban a lehangoló, szünet nélküli színdarabban, amit senki sem néz szívesen, csak azok, akik felveszik érte a rendezői tiszteletdíjat. Amiből máshogy és másképp, másokkal és máshol jól kiszórakozhatják magukat.
