Berend T. Iván történész az elmúlt évszázad választási eredményeit elemezve arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon a nacionalista pártok támogatottsága tartósan 50 százalék felett van, és ehhez még hozzájön egy 10–15 százalékos szélsőjobboldali, fasiszta szavazótábor is – írja a csaknem százéves történész Los Angelesből.
Mi magyarázza ezt a jobboldali fölényt?
„A nacionalista jobboldali kormányok Horthytól Orbánig mindig találtak egy vagy több jól kiválasztott ellenséget: a liberális Nyugatot, a kommunizmust, a szomszédos országokat, a zsidókat, Soros Györgyöt vagy Brüsszelt.”
Ehhez társulnak a történelmi sérelmek is: „mindig vissza lehet nyúlni Trianonhoz, amely súlyosan megcsonkította az országot, és igazságtalanul húzta meg az új határokat. Ezek a jobboldali kormányok mindig találnak egy agresszív ‘barátot’: Mussolinit, Hitlert, Trumpot vagy Putyint.”
A Tisza Párt felismerte ezt a jobboldali tendenciát, ezért jobbközép pártként határozza meg magát – hangsúlyozza Berend T. Iván, aki felteszi a kérdést: „vajon sikerül-e leváltani Orbánt?”
A népnek még fontos, az elitnek már nem: az ideológia fedőszöveggé vált
Orbán Viktor liberálisból lett illiberális politikus – pályafutása jól mutatja, hogy az ideológia ma már sokszor csupán politikai propaganda. Berend T. Iván egy kalap alá veszi Mussolinit, Hitlert és Trumpot, ám valójában jelentős különbségek vannak közöttük: Trump – Orbánhoz hasonlóan – saját magán kívül semmiben sem hisz, és az ideológiát puszta fedőszövegnek tekinti.
Magyar Bálint Maffiaállam című könyvében joggal mutat rá, hogy Orbán számára kizárólag a hatalom megszerzése és megtartása a fontos: nincsenek olyan elvei, amelyekhez következetesen ragaszkodna. Ebben a tekintetben valóban hasonlít Trumphoz, Putyinhoz vagy akár a kínai vezetőkhöz.
Ugyanakkor Orbánnak el kell játszania azt a szerepet, hogy elveiből – amelyek valójában nincsenek – egy jottányit sem enged.
Ez a cinikus magatartás korántsem ritka. Elég Alice Weidelre, az Alternative für Deutschland társelnökére utalni, aki rendszeres vendég a Karmelita kolostorban. Miközben pártja mennydörög a migránsok és a genderelméletek ellen, és elítéli a Pride-ot, ő maga Svájcban él leszbikus kapcsolatban egy iráni bevándorló nővel, akivel két gyermeket nevel. Képmutatás? Természetesen. A választók nem veszik észre? Dehogynem. Csakhogy kiábrándultak a középutas pártokból – a kereszténydemokratákból és a szociáldemokratákból –, amelyek ugyan évtizedeken át sikeresen vezették Németországot, de ma képtelenek megbirkózni a gazdasági és társadalmi válsággal.
Trump, Orbán vagy Alice Weidel valós problémákra mutatnak rá anélkül, hogy meg tudnák azokat oldani.
A középutas pártok viszont érzékelik, hogy a valódi kibontakozás társadalmi ára olyan magas lenne, hogy azt a többség nem lenne hajlandó megfizetni. Így marad a patthelyzet:
mindenki a másik bírálatában jeleskedik, de reális megoldási javaslata senkinek sincs.
Orbán felismerése: a válság csak a Nyugatot sújtja
Az állami pénzügyek krízise jellemzi az Egyesült Államokat, Japánt és Európát, miközben a gazdasági növekedés stagnál. Ezzel szemben Kínában és Indiában a növekedés továbbra is viszonylag gyors, és mindkét ország egyre erősebben nyomul előre a világpiacon, ahol Kína már egyértelműen vezető szerepet tölt be. Európa, az USA és Japán a hadiipar konjunktúrájával próbál kilábalni a válságból, amelybe azért kerültek, mert Kína és India – más alacsony munkabérű országokhoz hasonlóan – költséghatékonyságban megelőzte őket.
Ebben a helyzetben kellene Orbán Viktornak vagy Magyar Péternek „kirántania” Magyarországot a pácból – ahogy Münchausen báró húzta ki magát saját hajánál fogva a krízisből. A történelmi tanulságok itt nem sokat segítenek.
Ahogy Teng Hsziao-ping mondta:
„Nem az a fontos, hogy a macska fehér-e vagy fekete, hanem az, hogy megfogja-e az egeret.”
Jelenleg a magyar macska nem tud egeret fogni.
