„A Fidesz mozgástere a Néppártban közelít a nullához, s lehet, hogy a pártcsalád előbb-utóbb elérkezettnek látja majd azt a pillanatot, ami a magyar párttól való megszabadulást elhozza, ugyanakkor nem hagy a Fidesznek elég időt, hogy gyűlöletkampányát az EP-választások előtt a Néppárttal szemben is elindíthassa.” – kezdi Diplomáciai jegyzetét Ara-Kovács Attila.
Amikor néhány napja az Európai Parlament baloldali csoportjának csúcsjelöltje, a holland Frans Timmermans felszólította az európai szavazókat, hogy ne szavazzanak az Európai Néppártra, mert az nem hajlandó kivetni magából a ma már minden negatív jelzőt kiérdemelt Fideszt, nyilvánvalóan egyfajta „kontinentális pártpolitikai” szempontot követett. A baloldal kampány-versenyben van a konzervatív Néppárttal, így egy efféle érvelést sem lehet ennek keretein kívül értelmezni.
Ugyanakkor mégsem hagyható figyelmen kívül, hogy – hasonló megfontolásokból – Emmanuel Macron francia elnök is megtette ugyanezt, sőt már régebben, jóval a kampány elindítása előtt a liberális képviselői csoport vezetője, Guy Verhofstadt volt belga miniszterelnök is a magyar miniszterelnökben és pártjában jelölte meg mindazt, ami Európa bűnös múltjából napjainkig megmaradt.
Példátlan nyomás van az Európai Néppárton (EPP), ráadásul
Manfred Weber személyében egy olyan csúcsjelöltet választott a pártcsoport magának, akit önmagán kívül senki sem tart alkalmasnak a feladatra.
Alkalmatlanságának legfőbb bizonyítéka, hogy az elmúlt öt év kicsinyes és megbukott konzervatív taktikái javarészt az ő nevéhez fűződnek, s láthatóan mindig valaki mást küld a tűzvonalba maga helyett, ha egy álláspontért meg kell küzdeni.
Nem véletlen, hogy olyan találgatások kaptak lábra, miszerint az EPP csöndben megfeledkezik Weberről, s helyette azt a Michel Barnier-t fogja vezetőnek megnevezni, aki mindent tud az Európai Unióról, hisz nem véletlenül lett épp ő az unió részéről a Brexit-főtárgyaló, ráadásul az EPP alelnöke, s számos nyelven tud frappánsan kommunikálni mind a parlamenti vitákban, mind pedig a sajtóval. Ezek az erények Weberből maradéktalanul hiányoznak. Viszont minél közelebb kerülünk a májusi választáshoz, annál nehezebb lesz Webertől úgy megválni, hogy az ne az EPP gyengeségét türközze, ami nem épp egy előnyös pozíció a választási versengésben.
De érdemes azért átgondolnunk, valóban reális elvárás-e a Néppárttal szemben, hogy kizárja soraiból azt a Fidesz-képviselői csoportot, amely a maga tizenkét emberével mégis csak jelentős súlyt képvisel? Hoz-e annyit egy ilyen lépés, hogy megérje kockáztatni? Illetve, visz-e annyit, hogy mégis megérje?
Meg kell vallanom, egyelőre még hajlok arra, hogy az EPP-nek előnyösebb benntartani saját saraiban a Fideszt, de ez a korábbi meggyőződésem sokat vesztett szilárdságából. Az elmúlt hónapokban úgy gondoltam: a Fidesz és Orbán jelentette probléma legoptimálisabb megoldása, ha egyelőre benn tartják a pártcsaládban, hisz így sokkal hatékonyabban tudnak rá nyomást gyakorolni. Ennek a pozíciónak meg van az az előnye is, hogy nem a kiűzött Orbán játszhatja el az áldozati szerepet, hanem az EPP vezetése, melynek nap mind nap meg kell küzdeni az Orbán megtestesítette Európa-ellenes gonosszal és nacionalista primitivitással.
Szintén nem mellékes szempont: ha Orbánt kivetik magukból, az kampányát nem a baloldal és a Macronnal kiegészült liberálisok ellen vezeti majd, hanem a Néppárt ellen. Elemi érdeke egy ilyen politika, hisz ezzel átrendezheti az erőviszonyokat a jobboldalon, súlyt és egyben hangsúlyt, valamint legitimitást adva a szélsőjobboldalnak s a moszkvai érdekeknek. Meggyőződésem, hogy Orbán kihívó magatartása az EPP-vel szemben azért erősödött fel az elmúlt egy évben, s erősödött még tovább az utóbbi hónapokban, mert maga akarta elérni, hogy kitegyék a Néppártból. Ezzel szabad kezet kapott volna, hogy maga köré gyűjtse a részben Moszkva által mozgatott és pénzelt szélsőjobboldalt.
Úgy vélem, az EPP-ben az a döntés született, hogy a választásokig benn tartják a Fideszt, s a májusi eredmények tükrében gondolják majd újra a dolgot, ami szólhat egy orbántalanított Fidesz további benntartásáról, vagy pedig a Fidesz kizárásáról.
Az EPP-re nehezedő nyomás viszont azt sejteti: valamennyi konkurens érzékeli a helyzet változását. A parlament egyébként – leszámítva a jobboldali és baloldali széleket – olyan, mint egy nagy család: titkok szinte nincsenek. Viszont léteznek baráti kapcsolatok olyan különböző pártállású képviselők között, akik megosztják gondjaikat egymással. Orbán vonatkozásában ez fokozottan így van, hisz ő és pártja olyan tehertétel az EPP-n, amitől nagyon sok konzervatív képviselő szívesen megszabadulna – ráadásul inkább előbb, mint utóbb. Csak még annak módja nem világos. Így számos olyan belső vívódás kapott nyilvánosságot, amit az EPP nem feltétlenül akart nagydobra verni, de ezek mind azt mutatják, a Fidesz mozgástere az EPP-ben közelít a nullához, s lehet, hogy a pártcsalád előbb-utóbb elérkezettnek látja majd azt a pillanatot, ami a magyar párttól való megszabadulást elhozza, ugyanakkor nem hagy a Fidesznek elég időt, hogy gyűlöletkampányát tavasszal az EPP-vel szemben is elindíthassa.
Angela Merkel német kancellár február 7-i pozsonyi villámlátogatása bizonyos vonatkozásban bepillantást enged abba a folyamatba, ami a január 22-i francia-német Aacheni Szerződéssel vette kezdetét, s aminek célja az unió átszervezése és mentesítése azoktól a problémáktól, melyek közül az egyik legfontosabb az, amit az unióra nézve a V4-ek közül Lengyelország és Magyarország jelent. A kancellár nyilvánvalóan le akarja választani legalább a szlovákokat a lengyelek és magyarok képviselte „gonosz tengelyéről”, de ha lehet – és úgy tűnik, hogy lehet – akkor a cseheket is. Ráadásul idén novemberben általános választások lesznek Lengyelországban, s a felmérések azt mutatják, hogy az ellenzék akár a jelenlegi kormány fölé kerekedhet.
Egyik hír sem túlontúl biztató Orbán számára, aki ugyan tavaly Magyarországon megnyerte a választásokat, de az európai légüres térben mindent elveszíthet.
