Felröppent a hír: újra egyesülne a közel hét éve szétvált LMP és Párbeszéd. A dolog logikusnak tűnhet, hiszen a válás oka annak idején az volt, hogy a Párbeszéddel kiváltak politikai szövetségre akartak lépni a Bajnai Gordon vezette Együtt-el, és később a baloldali ellenzék egészével a Fidesszel szemben, míg az LMP-ben maradtak elutasították ezt, és kitartottak a függetlenség, a középen állás mellett.
Az akkor Szél Bernadett által vezetett LMP még a tavalyi országgyűlési választás idején is kitartottak emellett, amiért súlyos árat fizettek a májusi európai parlamenti választáson, nem kerültek be az EP-be.
Nem került be az MSZP-vel közös listán induló Párbeszéd jelöltje sem: az országgyűlési választáson az MSZP-vel kötött szoros választási szövetség olyannyira eredményesnek bizonyult, hogy a Párbeszédnek saját frakciója is van az Országgyűlésben, de az EP-választásokon Karácsony Gergő nélkül ez már nem jelentett jó eredményt az MSZP–Párbeszéd listának.
Az önkormányzati választáson így – fölöttébb előnytelen pozícióban – az LMP is részt vett az ellenzéki választási szövetségben. Amikor Ungár Péter egy interjúban arról kérdezték, hogy hogyan látja az LMP politikai jövőjét, Ungár azzal válaszolt, hogy az ellenzék minden bizonnyal közös listán indul majd. Ha így gondolkodnak ma az LMP-ben, akkor megszűnt az az alapvető stratégiai nézetkülönbség, ami annak idején a Párbeszéd kiválásához vezetett.
Akkor viszont miért ne egyesülhetne újra a két zöld párt?
Aki figyelemmel kísérte a két párt politizálását az elmúlt években, észre kellett vennie, hogy noha mindkét párt zöldnek vallotta magát, és az Európai Parlamentben mind Jávor Benedek, mind Meszerics Tamás – két egyaránt kitűnő ember – a zöld frakcióban ült az előző ciklusban, politikai állásfoglalásaik és fontos szavazásaik különböztek. Másképpen szavaztak például a Sargentini-jelentésről: Jávor igennel szavazott, Meszerics nem vett részt a szavazásban, és a budapesti pártelnökség másik lehetőségként a nemleges szavazatot jelölte meg számára.
Itthon, a magyar Országgyűlésben az LMP – még Schiffer András vezetésével – a menekültkérdésben lényegében a Fidesz álláspontját követte, elutasította a menekültkvótát, és azóta is „szuverenista” álláspontot képvisel az uniós politikában, például elutasítja az eurót.
A Párbeszéd az EU határozott hívének tűnik. A multikkal szembeni állásfoglalások ugyan a Párbeszédnél is előfordulnak – miként a szövetséges MSZP-ben is –, az LMP-nél azonban a multik bírálata, a globalizációkritika a politika súlyponti eleme.
A Párbeszéd politikája jól illeszkedik az európai zöld pártok politikájához, az LMP-é viszont egyértelműen „jobbra” van attól.
Az LMP Schiffer óta a Jobbikot érzi magához legközelebb az ellenzéki pártok közül, a Párbeszéd viszont az MSZP-vel indul közösen minden választáson.
Az, hogy együtt vagy külön-külön folytatja a politikát az LMP és a Párbeszéd, természetesen a két párt politikusainak és támogatóinak ügye. Az teszi mások számára is érdekessé, hogy példája az ellenzék egészét illetően is fontos dilemmának:
elegendő-e a közös politikai fellépéshez, az országgyűlési választásokon elképzelt közös induláshoz, hogy minden ellenzéki párt az Orbán-kormány leváltására törekszik és bírálja a korrupciót, magasabb béreket, jobb egészségügyi ellátást ígér az embereknek,
és mellőzhetők-e azok az alapvető politikai – mindenekelőtt külpolitikai és gazdaságpolitikai – különbségek, amelyek az önkormányzati politikát nem vagy alig érintik, az országos politikában azonban megkerülhetetlenek.
