„Hunyor Mihály homonnai plébános harca a pálinkaivás ellen”

Egy Latorcai Csaba nevű közigazgatási államtitkár (civilben jogász, teológus, hittanár) és Zakar Péter rektorhelyettes (civilben történész, egyik fő műve: Hunyor Mihály homonnai plébános harca a pálinkaivás ellen) a szőregi plébánián összefutottak, megemlékeztek egy néprajzkutató katolikus plébánosról, majd ott helyben, üstöllést, teljes egyetértésben, avagy inkább egymást túllicitálva jól megbeszélték, hogy a Szegedi Tudományegyetemet nemzeti lábakra kell állítani (mivel – gondolom – jelenleg nemzetietlen, sőt egyenest nemzetellenes lábakon ingadozik). A jogász-teológus-hitoktató-államtitkár nagyobb összefüggésben vázolta az aggasztó helyzetet, ám evangéliumi üzenetében már azt domborította ki, hogy fordulóponthoz ért Európa, és ahhoz, hogy helyes irányba forduljon, kapaszkodókra van szükség. A legelső és legfontosabb kapaszkodó – így a jogász-teológus-hittanár-államtitkár – a kereszténység, amely meghatározza a gondolkodást. Lefektetvén hát az egyetem új szellemi irányváltását, a jogász-teológus-hittanár-államtitkár azt hangsúlyozta, hogy meg kell kapaszkodnunk (akár a 6-os villamoson) abban a tudatban, hogy a nő férfival, a férfi nővel házasodik össze. Ezen a ponton a jogász-teológus-hittanár-államtitkár minden bizonnyal összekeverte az egyetem intézményét egy házasságkötő terem hétvégi forgalmával. Aztán a nemzetet is mint legcsodálatosabb fogódzót és kötőelemet említette meg, mondván, ebbe születtünk bele (most az egyetem egy szülészeti osztállyal cserélődött fel), s elhangzott az útmutatás: „a nemzetiség a fennmaradás alapja.”
Erre a pontra elérkezvén a rektorhelyettes-történész nem azt mondta, hogy tessen szíves lenni nem hülyeségeket beszélni, kedves jogász-teológus-hittanár-államtitkár, és a nemzet fogalmát nem összekeverni a nemzetiséggel, mert ezek nagyon mást találnak jelenteni, hanem ő maga is arról kezdte egyik szavát a másikba ölteni, hogy „értékként képviseljük a nemzetiséget”, tehát – gondolom én – a magyarországi cigányokat, a németeket, a szlovákokat, a horvátokat, a szerbeket, a lengyeleket, az örményeket, a románokat, a görögöket, a bolgárokat, a szlovénokat, a ruszinokat és az ukránokat. Aztán a rektorhelyettes-történész, történészhez illő módon, bizonyára levéltári kutatásait felidézve arra a történeti tényre hivatkozott, miszerint „a magyarok annyit adtak a világnak, amennyit egy ország sem volt képes eddig”, majd újra visszatért a nemzetiségre, amelyre – mint mondta – a hangsúlyt kívánják helyezni. Ezt követően gondolatformálást emlegetett, „nemzeti talajon állást”, majd szidni kezdte a szegedi városvezetést, ám minő szerencse – szögezte le nyájas mosollyal a jogász-teológus-hittanár-államtitkár felé dorombolva –, hogy a kormány minden segítséget megad az egyetemnek, a rohadék önkormányzattal ellentétben, így hát – adta ki a vezényszót – új szegedi városvezetésre van szükség, s az államnak, a vallásnak és a városnak egységben kell állnia a sikerhez. Keserű szájízzel még sebtében feljelentette egy kicsinyt az ellenzéket, úgy en bloc, minthogy az ellenzéki pártok gyakran tüntetnek az egyetem előtt, ám – s ismét jő a történeti hermeneutika – ez világosan azt jelenti, hogy vesztüket érzik és botrányt keltenek folyamatosan. Ráadásul – így a rektorhelyettes-történész – az ellenzékiek véleményterrort folytatnak, nincs semmi pozitivitás a mondanivalójukban, miközben – rántja le határozott mozdulattal a valóság leplét – a konzervatív keresztények nem kiabálnak, képesek mások véleményét elfogadni. Végül a jogász-teológus-hittanár-államtitkár, szigorúan az egyetemi autonómia elvét szem előtt tartva, azt javasolja a rektorhelyettes-történésznek, hogy érdemes lenne az egyetemnek is nyilvánosan állást foglalnia a magyar nemzetet érintő ügyekben (itt most a Magyar Időkkel lett összekeverve az egyetem). És a rektorhelyettes-történész erre sem mondta azt, hogy tessék szíves lenni szépen visszabaktatni oda, ahonnan szalajtva tetszett lenni, hanem párás tekintettel elnézett a fejek fölött, s már látta is önmagát, amint hétfői napon kiadja a fentről megrendelt állásfoglalást, s kedden már bele is ülhet a bársonyos rektori székbe, ő, a jeles történész, kíméletlen és heroikus ellenzék-kritikus, a Nemzeti és nemzetiségi tanszék vezetője .
Ő, aki a nemzetet a nemzetiséggel szokta összekeverni, s aki nem tudja, hogy az egyetem (egyetemes) elnevezés a latin universitas szóból származik, ami az egyetemesség, összesség jelentést hordozza, kifejezvén, hogy az intézmény mind rendeltetésében, mind az egyetemes tudományos eredmények elsajátítását, birtoklását és továbbadását tekintve, mind az oktatott kurzusok vonatkozásában egyetemes, vagyis egyetemes tudásbázist jelöl és nem nemzetit (vagy nemzetiségit). És azt sem tudja ez a rektorhelyettes-történész, hogy az universitas már a középkorban a város, a püspök és a dominus mellett negyedik joghatóságként működött.
Mert ha tudta volna, akkor szépen, annak rendje és módja szerint elbúcsúzott volna ettől a jogász-teológus-hittanár-államtitkártól, de nem ám úgy simulékonyan, hercigeskedve, barátkozósan, hanem küldve őt a nagy fekete búsba, toronyiránt, fel Buda Váráig, egészen a Karmelita kolostor legfőbb lakójához, hogy üzengessen az másnak, akinek csak kedve tartja, de ne az ő egyetemének.
És tudós emberhez illően, lábjegyzetszerűen, utalt volna a Karmelita kolostor legfőbb lakójának jó nénikéjére.

Gábor György