Öt nappal az izraeli választás előtt egyik politikai tömbnek sincs biztos többsége. Gadi Eisenkot pártja több kutatásban megelőzi Benjamin Netanjahu Likudját, de az ellenzék az arab pártok bevonása nélkül aligha tud kormányt alakítani. Netanjahu ugyan meggyengült, ám politikailag korántsem írták le: fegyelmezett tábora, ultraortodox szövetségesei és a jobboldali mandátumok még hatalmon tarthatják. Október 27-én nem egyszerűen miniszterelnököt választanak. Arról is döntenek, kit terhel október 7. felelőssége, kinek kell katonáskodnia, meddig terjedhet a vallás politikai hatalma, és milyen állam lesz Izrael a háborúk után.
Izrael október 27-én választja meg a 120 tagú, 26. Kneszetet, Izrael parlamentjét. Ez lesz az első országos választás a Hamász 2023. október 7-i támadása, a gázai háború, az Iránnal és a Hezbollahhal vívott konfliktusok, valamint az országot megrázó belpolitikai válság óta. Mintegy 7,3 millió választó dönthet, a parlamentbe jutási küszöb 3,25 százalék, a kormányalakításhoz pedig legalább 61 képviselő támogatása szükséges.
A választás közvetlen tétje az, hogy folytatódik-e Benjamin Netanjahu hosszú politikai korszaka. A mélyebb kérdés azonban ennél nagyobb: képes-e Izrael a háborús mozgósítás után helyreállítani a társadalmi teherviselés, a politikai felelősség és az intézményi önkorrekció szabályait?
Döntetlenhez közeli állás
A közvélemény-kutatások egyetlen pontban következetesek: jelenleg egyik tábor sem rendelkezik biztos kormánytöbbséggel.
Az egyes intézetek között jelentős eltérések vannak, különösen azért, mert a jobboldali Channel 14 és az i24 felmérései általában erősebbnek mérik Netanjahu táborát, mint a nagy országos televíziók kutatásai.
A Channel 12 október 19-i mérésében Gadi Eisenkot Yashar pártja 24, a Likud 21 mandátumot kapott. Naftali Bennett és Jair Lapid közös B’Yachad listáját 14, a Demokratákat és az arab Közös Listát egyaránt 9 mandátumra becsülték. Ebben a felmérésben a Netanjahu-ellenes zsidó pártoknak 55, a kormányfő táborának 51 mandátuma volt. Más kutatások viszont ennél szorosabb eredményt, sőt jobboldali előnyt jeleznek.
A négy legfrissebb országos kutatás egyik összesítése Eisenkot Yashar pártját átlagosan 22,5, a Likudot 19,75 mandátumra tette. A cionista ellenzéki pártok átlagosan 51,25, Netanjahu szövetségesei 51 mandátumot kaptak. Ez gyakorlatilag döntetlen, miközben egyik oldal sem közelíti meg önállóan a 61-es határt.
A pillanatfelvételeket további bizonytalanságok gyengítik: a választók mintegy 30 százaléka egy friss mérésben még bizonytalannak mondta magát, több kisebb párt közvetlenül a választási küszöb körül áll, egyetlen párt kiesése négy-öt mandátummal változtathatja meg a blokkok arányát, és az arab választók részvételi aránya is eldöntheti a parlament összetételét. A kutatóintézetek politikai és módszertani eltérései szokatlanul nagy szórást okoznak, ezért félrevezető lenne kijelenteni, hogy Eisenkot már megnyerte a választást. A legnagyobb párt vezetője nem automatikusan lesz miniszterelnök: az kap kormányalakítási lehetőséget, akiről az államfő úgy ítéli meg, hogy képes maga mögé állítani 61 képviselőt.
A választás elsősorban Netanjahuról szól
Benjamin Netanjahu kampányának központi állítása az, hogy a 2023-as katasztrófa ellenére ő rendelkezik a legtöbb tapasztalattal Izrael ellenségeinek feltartóztatásához. A Likud a háborús eredményeket, Irán meggyengítését, a Hamász és a Hezbollah elleni műveleteket, valamint Netanjahu nemzetközi kapcsolatait hangsúlyozza. A miniszterelnököt ugyanakkor három súlyos tehertétel terheli.
Az első október 7. politikai felelőssége.
A Hamász támadása nem egyszerű hírszerzési kudarc volt, hanem az izraeli állam történetének egyik legsúlyosabb biztonsági összeomlása.
Három évvel később sincs olyan független állami vizsgálat, amely teljes körűen feltárta volna a politikai, katonai és hírszerzési felelősséget. Az Israel Democracy Institute felmérése szerint a zsidó izraeliek egyértelmű többsége állami vizsgálóbizottságot akar. A második Netanjahu folyamatban lévő büntetőpere. A miniszterelnök ellen csalás, hivatali visszaélés és vesztegetés vádjával folyik eljárás, bár a legsúlyosabb vádpont bizonyíthatóságáról jogi vita zajlik. A választás nem dönt a büntetőjogi felelősségről, de meghatározhatja, milyen politikai erőforrásokkal folytathatja a küzdelmet az igazságszolgáltatással.
A harmadik az igazságügyi rendszer átalakításának ügye. A kormány 2023-ban megkezdett programja korlátozta volna a Legfelsőbb Bíróság és más ellenőrző intézmények hatalmát. Netanjahu hívei ezt demokratikusan megválasztott politikusok és nem választott bírák konfliktusának tekintik. Ellenfelei szerint viszont a végrehajtó hatalom olyan rendszerben bontaná le a fékeket és ellensúlyokat, amelyben nincs írott alkotmány, kétkamarás parlament vagy erős területi ellensúly. Netanjahu tehát egyszerre kampányol államférfiként és vádlottként, biztonsági vezetőként és az október 7-i rendszer első számú politikai felelőseként.
Eisenkot vezet, de nem uralja az ellenzéket
Gadi Eisenkot, az izraeli hadsereg volt vezérkari főnöke lett Netanjahu legerősebb kihívója. Yashar nevű pártja a kutatások többségében az első helyen áll. Eisenkot előnye, hogy katonai hitelességet tud szembeállítani Netanjahu biztonságpolitikai érvelésével, miközben mérsékeltebb, intézményközpontú kormányzást ígér. Személyes története is jelentős politikai súlyt ad neki: fiát, Gal Eisenkotot 2023 decemberében ölték meg a gázai harcokban.
Ez azonban önmagában nem biztosít kormánytöbbséget. Eisenkotnak egy ideológiailag széttartó ellenzéket kellene összetartania, amely a világi nacionalista jobboldaltól a liberális középen keresztül a szociáldemokrata baloldalig terjed. A legfontosabb ellenzéki szereplők közé tartozik Eisenkot Yashar pártja, Bennett és Lapid B’Yachad listája, Avigdor Lieberman Jiszráel Beitenuja, Jair Golan Demokratái, valamint a Manszúr Abbász vezette Ra’am és a Közös Lista. Az ellenzéki pártokat Netanjahu leváltásának célja összeköti, de a palesztinkérdés, az arab pártok bevonása, a vallás és az állam viszonya, valamint a gazdaságpolitika elválasztja őket. Az ellenzék választási többsége ezért nem feltétlenül jelent működőképes kormánytöbbséget.
Az arab mandátumok nélkül alig áll össze a matematika
A választás egyik paradoxona, hogy a két zsidó politikai tömb közül egyik sem látszik képesnek önálló többséget szerezni, miközben az ellenzék több meghatározó pártja kizárja vagy kerüli az arab pártokkal kötendő koalíciót. A kutatások az arab listáknak együttesen 13-15 mandátumot jósolnak, ami elegendő lehetne ahhoz, hogy megakadályozzák Netanjahu újabb kormányát, vagy kívülről támogassanak egy kisebbségi kabinetet.
A politikai realitás azonban jóval bonyolultabb. A Ra’am 2021-ben már részt vett Bennett és Lapid koalíciójában, és ismét nyitott a pragmatikus együttműködésre. A Közös Lista követelései azonban – a palesztin államiság, a megszállás és az arab állampolgárok egyenjogúsága ügyében – nehezen egyeztethetők össze Eisenkot, Bennett vagy Lieberman álláspontjával. Ráadásul egy októberi a felmérésben Jerusalem Post felmérése szerint az izraeliek 59 százaléka ellenezte, hogy arab párt kerüljön a következő kormányba.
Ez teremti meg a választás legnagyobb ellentmondását: az arab szavazatok dönthetik el Netanjahu sorsát, miközben az arab pártokat a lehetséges győztesek jelentős része nem tekinti teljes jogú koalíciós partnernek.
A haredi sorozás a társadalmi szerződés próbája
A mellékelt háttéranyag legerősebb állítása az, hogy
a választás a világi demokrácia és a rabbinikus teokrácia közötti döntés.
Ez hatásos politikai keret, de önmagában túl éles. A haredi közösség nem egységes, és a vallásos életforma nem ellentétes szükségképpen a demokráciával. A konfliktus valós magva nem a vallás létezése, hanem a jogok és kötelezettségek egyenlőtlen elosztása.
David Ben-Gurion 1948-ban néhány száz jesivatanulónak adott katonai mentességet, hogy segítse a holokausztban elpusztított vallási tudósközösség újjáépítését. Az átmenetinek szánt kivétel mára tömeges rendszerré vált. A haredik Izrael lakosságának mintegy 14 százalékát alkotják, arányuk pedig magas születési rátájuk miatt gyorsan növekszik. A Legfelsőbb Bíróság 2024-ben kimondta, hogy megfelelő törvényi alap hiányában nem tartható fenn a jesivatanulók általános mentessége, a végrehajtás azonban továbbra is akadozik. A főügyész októberben arról számolt be, hogy 67 230 ultraortodox férfit tartanak nyilván olyan személyként, aki megtagadta a bevonulást vagy nem jelent meg a sorozáson.
A kérdés a hosszú háborúk után különösen robbanásveszélyes. A tartalékosok egy részét ismételten, hónapokra hívták be, családok és munkahelyek viselik a szolgálat terheit, miközben a haredi férfiak nagy csoportjai mentességet követelnek.
Ez már nem csupán valláspolitikai vita, hanem honvédelmi, költségvetési, munkaerőpiaci, jogállami és erkölcsi kérdés egyszerre: ugyanabban az államban nem azonosak a polgárok terhei.
Netanjahu számára a Sasz és az Egyesült Tórajuda mandátumai nélkülözhetetlenek. A haredi pártok viszont olyan törvényi garanciát várnak tőle, amely megvédi a Tóra-tanulók mentességét és intézményeik finanszírozását. A szövetség kölcsönös függésre épül: Netanjahunak a haredi képviselőkre, a haredi vezetőknek Netanjahu politikai védelmére van szükségük. A kapcsolat mégsem töretlen.
A haredi társadalomban erősödik az elégedetlenség saját politikai elitjével szemben, miközben a jobboldalon is nő az ellenállás a mentességek iránt.
Netanjahu ezért kettős üzenetet küld: védené a Tóra-tanulás világát, ugyanakkor azt mondja, hogy aki ténylegesen nem tanul, annak szolgálnia kell.
Október 7. után sincs közös válasz Gázára
A választás biztonságpolitikai népszavazás is, de nem két világosan elkülönülő stratégia között. Netanjahu és Eisenkot egyaránt azt ígéri, hogy a Hamász nem maradhat Gáza ura, és mindketten készek katonai erőt alkalmazni Iránnal szemben. A különbség inkább a vezetési módban, az amerikai kapcsolatok kezelésében, a politikai felelősség vállalásában és a háború utáni rendezésben mutatkozik.
A vezető pártok közül ugyanakkor egyik sem dolgozott ki széles körben elfogadott, részletes tervet arra, hogy ki kormányozza hosszabb távon Gázát, hogyan egyeztethető össze Izrael biztonsága a palesztin polgári igazgatással, milyen szerepet kapjon a Palesztin Hatóság, és miként előzhető meg a Hamász újjászerveződése. A választási vita ezért sokkal inkább a múltról és a vezető személyéről szól, mint egy világos háború utáni tervről. Egy friss elemzés szerint egyik meghatározó kampánypárt sem kínált új, koherens gázai stratégiát.
Ciszjordánia ügyében kisebbek a különbségek, mint látszanak
Netanjahu koalíciójának szélsőjobboldali tagjai, Bezalel Smotrich és Itamar Ben-Gvir a telepek bővítését, az izraeli szuverenitás kiterjesztését és a palesztin állam végleges megakadályozását képviselik. Politikájuk alatt gyorsult a telepes terjeszkedés, és fokozódott a Ciszjordánia jövőjével kapcsolatos nemzetközi konfliktus.
A kormányváltás azonban nem jelentene automatikus visszatérést az oslói békefolyamathoz. Eisenkot kizárta egy palesztin állam közeli létrehozását, Bennett korábban Ciszjordánia egyes részeinek annektálását támogatta, Lieberman pedig saját, kemény elképzeléssel rendelkezik a palesztin területek kezeléséről. A választás tehát ezen a területen inkább arról szólhat, hogy Izrael nyílt annektálás, ellenőrzött status quo vagy korlátozott konfliktuskezelés felé halad-e, nem pedig arról, hogy létrejön-e rövid időn belül a kétállami megoldás.
A gazdaság erős számokat és súlyos számlát mutat
A gazdasági adatok első pillantásra kedvezőek. Az Izraeli Jegybank október 21-i előrejelzése 2026-ra 5,6 százalékos GDP-növekedést és 1,5 százalékos éves inflációt várt. A belföldi gazdasági teljesítményt jobban tükröző, külföldi termeléstől megtisztított növekedési előrejelzés azonban csak 3,4 százalék. A jegybank a költségvetési hiányt a GDP 4,4, az államadósságot mintegy 68 százalékára becsüli.
Az ország tehát nem gazdasági összeomlásban választ. A technológiai szektor, az erős sékel, a beruházások és az alacsony munkanélküliség jelentős ellenálló képességet jeleznek. A háborúk költsége ugyanakkor 2023 és 2026 között a jegybank becslése szerint elérhette a 350 milliárd sékelt, miközben a lakhatás és a mindennapi megélhetés továbbra is súlyos választói gond. Egy friss felmérés szerint a választók 34 százaléka a gazdaságot, 32 százaléka a nemzetbiztonságot nevezte meg legfontosabb ügyként, és a táborok között éles a különbség: a kormánypárti szavazók inkább a biztonságra, az ellenzékiek inkább a megélhetésre összpontosítanak.
Izrael nemzetközi mozgástere is a szavazólapon van
A gázai háború, a ciszjordániai telepbővítés és a telepes erőszak miatt Izrael viszonya Európával és az Egyesült Államok egy részével jelentősen romlott. Egy új kormány mérsékeltebb hangneme önmagában is enyhíthetné a diplomáciai nyomást, de tartós változást csak érdemi politika hozna. Itt ismét korlátozottak az ellenzék ígéretei: Netanjahu leváltása nem jelenti automatikusan a telepespolitika feladását, a palesztin állam elfogadását vagy a gázai stratégia teljes átalakítását. A legvalószínűbb változás a kormányzási stílusban, az amerikai és európai koordinációban, valamint a szélsőjobboldali miniszterek kiszorításában lenne.
Ez nem jelentéktelen különbség. Izrael gazdasága és biztonsága erősen függ a külkereskedelemtől, a fegyverszállításoktól, az amerikai diplomáciai támogatástól, valamint az európai kutatási és technológiai együttműködéstől.
A nemzetközi elszigetelődés nem erkölcsi absztrakció, hanem gazdasági és biztonsági kockázat.
Mi történhet a választás után
A legkézenfekvőbb forgatókönyv Netanjahu újabb jobboldali-vallásos kormánya: ehhez a Likudnak, a szélsőjobboldali pártoknak, a Sasznak és az Egyesült Tórajuda pártnak együtt 61 mandátumot kellene szereznie, vagy magukhoz kellene csábítaniuk egy kisebb, jelenleg különálló pártot. A felmérések többsége ezt most nem jelzi, de néhány mandátum elmozdulása elegendő lehet hozzá. Egy ilyen koalícióban várhatóan folytatódna a harc a haredi sorozási mentességért, az igazságügyi rendszer átalakításáért és a ciszjordániai terjeszkedésért.
A második lehetőség egy Eisenkot vezette széles ellenzéki kormány. Ehhez Yasharnak, B’Yachadnak, a Demokratáknak és a Jiszráel Beitenunak a jelenlegi becsléseknél lényegesen jobb eredményre lenne szüksége, vagy egy további középpártot kellene bevonniuk. Ideológiai sokszínűsége miatt ez a kabinet mindenekelőtt intézményi helyreállításra és Netanjahu leváltására épülhetne.
A harmadik út arab támogatással létrejövő kisebbségi vagy többségi kabinet lenne, ami matematikailag tűnik az ellenzék egyik legkézenfekvőbb lehetőségének, politikailag azonban rendkívül nehéz. Bennett, Lieberman és más jobboldali ellenzékiek számára kockázatos lenne arab pártok támogatására támaszkodni, külső támogatás vagy a Ra’am részvétele mégis megkerülhetetlenné válhat.
Ha pedig egyik tábor sem tud 61 képviselőt felsorakoztatni, nyomás nehezedhet a nagyobb pártokra, hogy alakítsanak széles egységkormányt, amit egy felmérésben a választók többsége is előnyben részesített volna egy újabb voksolással szemben. Ennek fő akadálya Netanjahu személye: az ellenzék több vezetője elutasítja, hogy olyan kormányban üljön vele, amelyben továbbra is ő a miniszterelnök. Ha viszont a Likud lecserélné vezetőjét, a koalíciós térkép egyik napról a másikra átalakulhatna. Ez tehát tipikusan a „róka fogta csuka” helyzete.
A legfontosabb következtetés
A választásnak lehet győztese anélkül, hogy lenne kormányképes többsége. Eisenkot megszerezheti a legtöbb mandátumot, miközben Netanjahu ügyesebben rak össze koalíciót. A Likud végezhet másodikként, miközben a jobboldali-vallásos blokk marad politikailag egységesebb. Az arab pártok történelmi eredményt érhetnek el, miközben a kormányalakításból ismét kizárják őket.
A mellékelt szöveg a választást a világi demokrácia és a teokrácia közötti küzdelemként értelmezi. Ez a törésvonal valóban létezik, de az összkép tágabb. Október 27-én egyszerre kerül mérlegre Netanjahu személyes és politikai jövője, az október 7-i felelősség feltárása, a katonai szolgálat terheinek igazságosabb elosztása, a bíróságok és ellenőrző intézmények függetlensége, Gáza és Ciszjordánia jövője, az arab állampolgárok politikai egyenjogúsága és Izrael nemzetközi mozgástere.
Néhány nappal a szavazás előtt a legvalószínűbb eredmény nem az egyértelmű rendszerváltás, hanem a politikai patthelyzet. A választás eldöntheti, melyik párt lesz a legerősebb. Azt azonban csak az utána kezdődő koalíciós alkuk döntik el, hogy Izrael képes-e új kormányt, új társadalmi megállapodást vagy csak újabb választást létrehozni.
