Szijjártó szerint az, hogy valakik lehallgatták a Lavrovval folytatott egyes telefonbeszélgetéseit, „minden idők legsúlyosabb és leggátlástalanabb külföldi titkosszolgálati beavatkozása a magyar parlamenti választásba”.
Két dolgot kell rögvest tisztázni. Az egyik, hogy a Pegazus-kormány egyik főembere kelt ki magából, miközben tökéletesen tisztában van azzal, hogy az ő szintjén, ma bizony mindenki lehallgat mindenkit. Valószínűleg elaltatták a figyelmét az oroszok: összekeverte Putyint a Mindenhatóval, Lavrovot Szent Péterrel. A másik, hogy nem az zavarja, hogy a beszélgetések alapján alapos is lehet a gyanú arra, hogy az orosz kormány megrendelésére (is) dolgozott, hanem az, hogy a felvételeket most épp hozták nyilvánosságra. Kicsit olyan, mint amikor egy baltás gyilkos azon hőbörög, miért pont a karácsonyi asztalnál tartóztatták le, amikor a szerettei körében énekelte a „Mennyből az angyalt”.
Érdekelne, ha a miniszter kifejtené világosan, hogy az őt (minket!) érintő hangfelvételek nyilvánosságra hozásának mely évszakban, mikor volna megfelelő időpontja. Egy salátatörvényben létrehozhatnák a Lehallgatás napját, mint mozgó ünnepet. Azon a napon mindenkit „szabad” volna lehallgatni, s nem kellene bejelenteni előre, hogy melyik nap is lesz az az adott évben.
A miniszteri felháborodás ott rogyik térdre, hogy míg a kormányzati kommunikáció „szuverenitásvédelemről” papol, addig a külügy informatikai rendszereibe az orosz titkosszolgálat úgy járt be évekig, mint Orbán péntekenként a Kossuth Rádióba. Amikor kiderült az, amit eltitkoltak, meg sem nyikkant a miniszter arról, hogy az volt „minden idők legsúlyosabb adat incidense”, ami a magyar szuverenitást és a NATO-t is veszélyeztette. Most viszont a külügyminiszter kínjában hirtelen felfedezte a magánszféra és a nemzetbiztonság szentségét. De nem áll jól neki: évek óta az orosz érdekek európai hangosbemondójaként járja a világot, nem fogja tudni eljátszani a gyanútlan áldozatot. Amúgy meg ki tudja, hogy kinek a keze van ebben a dologban? Lavrovval még a történelem ítélőszéke előtt is óvatosan kell bánni.
Ez a történet egy karmikus bumeráng, ami éppen úton van visszafelé.
A kormány most saját maga néz szembe egy több mint kínos, bűnös jeleket mutató transzparenciával – méghozzá onnan, ahonnan a legkevésbé várta.
A miniszter pedig hiába keresi a naptárban a „megfelelő időpontot”. A politikai őszinteségnek ugyanis nincs szezonja, a lebukásnak pedig nincs ideális időzítése. Lehet próbálkozni a szavak átkeretezésével, lehet „háborús pszichózist” kiáltani az igazságra, de a tényeken ez nem változtat.
Itt érdemes feltenni egy fontos a kérdést: ha valóban mindenki lehallgat mindenkit, akkor Szijjártó Péter miért pont attól lepődött meg, hogy őt is? Talán elhitte, hogy a „keleti szél és eső” ellen nem kell esernyő? A bumeráng, főleg, amelyiket rosszul dobnak el, nem válogat az áldozatokban.
A valódi kérdés viszont nem az, hogy ki hallgatott le kit, hanem az, hogy miért nincs következménye semminek? Nem volt következménye a Pegasus-ügynek. Nem volt következménye a külügy informatikai kompromittálódásának. És nagy valószínűséggel ennek sem lesz — legfeljebb kommunikációs ellenoffenzíva.
A miniszteri „meglepődés” itt nem érzelem, hanem eszköz, a politikai színpadi játék része.
A bumeráng tehát nemcsak visszatér – hanem közben pályát is rajzol. És ezen a pályán most már nemcsak az látszik, hogy ki dobta el, hanem az is, hogy milyen rendszerben repül.
